Kamát kiáltani, kama-kérés, kama-láz – Labda az erszényben XVII.

Az eddigi kama-kutatások – a játékváltozatok, a labda- és pályaváltozatok, a kama terjedésének útja – feldolgozásának utolsó darabjaként lássunk néhány további érdekes jellegzetességet! A Labda az erszényben sorozat minden bizonnyal folytatódni fog, hiszen az eredet utáni nyomozás és a jelenkori fejlemények-eredmények is fontos pillérét jelentik e szériának, és természetesen akad még néhány homályos pont...
Várunk a jelen cikkhez vagy bármely más, a kama játékhoz kapcsolódó hozzászólást, kiegészíteni-valót. Akár szabályleírással vagy személyes történettel az atjarok@gmail.com e-mail-címre!

Pontozás
A létszám kérdése mellett a pontozás is igen változatos rendszerben zajlott, gyakorlatilag aktuális szokások, netán megegyezés szerint. A gólok döntöttek a játék kimenetéről: a kapuba találó, avagy palánkot érő labda érhetett egy vagy több pontot. Esetenként a nyitódobásból és a futásból szerzett gól értéke tért el (2 és 1 pont), illetve az elkapás módja (egy kézzel vagy két kézzel szerzett, vagy „kötényes” kama) alapján változott a találat pontértéke. A kamafogás utáni akcióból (futás, vagy rádobás/visszadobás) szerzett kama (kontrakama) általában duplán számított (a kontrakamából szerezett újabb kama megint növelte a pontértéket) – és persze mindezek kombinálódhattak is: az egy kezes vagy kétkezes kontrakama tekintetében. Más esetben – palánkra játszott kama – a palánk részei képviseltek más-más pontértéket (a belső, szűkebb részre betaláló labda ért értelemszerűen többet).
Hogy meddig, hány pontig tartott egy kamameccs? Előfordult, hogy időre ment, tehát az adott, rendelkezésre álló idő képezte a játék egyik keretét (pl. az iskolai szünet időtartama), máskor pontra játszották, vagyis 6, 10, 12 (vagy egyéb) gólos meccsekben állapodtak meg a csapatok.


Kamaaaa!
A játék egyik jellegzetes momentuma volt az elkapás, kamaszerzés utáni mozdulatsor, amikor is a játékos magasba emelt kézzel kiált kamát! Ezesetben egyrészt egy fontos eredmény örömittas bejelentéséről, egyúttal az elkapás demonstrálásáról van szó (a labdát tehát biztos kézzel kell bírni, tudniillik a kézből kieső labda nem kama!).

Talán kiabálni kellett, hogy „kamaaaaa!” (Avas – K. Zsuzsa)

Mindez azért is érdekes, mert a jelek szerint nem a végső cél eléréséhez (gólszerzés/pontszerzés) kapcsolódik egy bevett formula és jelenetsor, hanem egy azt megelőzőhöz, amely természetesen és vitathatatlanul a játék egyik, ha nem a legfontosabb eseménye (a játék elnevezése is egyértelműen mutatja).


Kama-kérés
A múlt századi kamázás történetéből nem ismerünk szabályozást jó (érvényes) és rossz (hibás) dobás megkülönböztetésére, illetve szankcionálásra. Holott a kama közelmúltbeli újjáélesztésénél hamar előjött a kérdés. Hiszen túl rövid és lapos, vagy épp túl hosszú és magas dobások esetében a fogadó csapatnak nincs módja sem a kamaszerzésre, azaz hátrányt szenved. Minderre reagálva a jelek szerint létezett egy technika, amely ezt a kamaszerzési lehetőséget támogatta:

Kama-kérés: időnként lehetőség volt arra, hogy a csapatkapitány kamát kérjen, azaz olyan dobást az ellenféltől, ami kb. derék és fejmagasság között repült a kapu elé. Ezt a dobást a másik csapatnak a következő alkalommal viszonoznia kellett. (Pereces – O. Sándor)


Nemek és korok
Bár a nemekre nem vonatkoztak a kérdéseink, több visszaemlékező is megemlítette, hogy fiúk-lányok vegyesen játszották a kamát (10,1 %), néhányan úgy nyilatkoztak, hogy lányok ritkábban játszottak, és hogy inkább a fiúk játszottak (4,5 %), és volt olyan is (1,12 %), aki nem emlékszik vegyes játékra.
Kicsik és nagyok gyakorta együtt játszottak, máskor éppen elkülönülve – derült ki az elbeszélésekből. Privilégiumnak számított, ha valakinek volt „kamalabdája”. Ilyenkor a nagyobbak bevették a csapatba, illetve az választhatott, és jelölhette ki, hogy ki játszhat és ki nem. Máskor egyszerűen az erősebbnek, ügyesebbnek tartott játékosok választottak csapatot.

Fiúk-lányok vegyesen játszottunk, tetszett benne, hogy a kiszemelt szerelem is ott rohangál körülöttünk és meg lehetett érinteni... (Avas – V. Anita)

A kezdést sorsolással döntöttük el. A csapatokat beválasztással állítottuk össze, persze, csak akkor, ha nem voltak kész csapatok. A két legnagyobb-legjobb-legerősebb, mondhatnám, domináns fiú felváltva választott a jelentkezők közül, míg ki nem lett a csapat. Ez akár 4-6 fő is lehetett, de játszottuk már 2-2 fővel is. (Vasgyár – V. László György)

Egy lakótelepen megvolt a kellő létszám, de pont ezért változó is volt. Kit mikor engedtek el. De alapvetően volt egy fix mag. 10-15 éves korosztály, néha idősebbek és egy-két kicsi. Aztán előfordult, hogy másik lakótelepi gyerekekkel meccseltünk. Oldalanként 6-10 volt az ideális [csapatlétszám], de volt, hogy négyen is nekiálltunk, vagy 30-an is játszottunk. (belváros – M. Tamás)

Aki reggel 7-re nem ért oda, tanítás előtt, nem kamázott! A csapat kiválasztása ugyanis úgy folyt, hogy a két legerősebbnek vélt játékos választott, a gyengék maradtak a végére. A többi pedig nézte. (K. Sándor)

Teniszlabda ritkán akadt. … Ha nem tudod elkapni... Sokszor el is tűnt… Legtöbbször az otthonról hozott gumilabdával játszottunk. Azért állhattunk be a nagyok közé, mert volt labdánk! (Vasgyár – F. Zoltán)

A kamát általában teniszlabdával játszottuk, akkoriban ez nem hétköznapi dolog volt, úgyhogy akinek volt teniszlabdája, az gyakorlatilag saját csapatot is választhatott es eldönthette azt is, ki nem játszik. Tornaórákon inkább kislabdával játszottuk… (Kilián-ltp – B. Gergely)


Sérülésveszély
A kama, mint sok más sport, magában hordoz némi sérülésveszélyt: a salakos, aszfaltos pályán a csúszás vagy összeütközés veszélye nyilvánvalóan fennállt, a kamára jellemző speciális veszélyt sokkal inkább az elkapás jelentette: a kemény és csípős teniszlabda akár hátra- vagy el is törhette a kamázó gyerekek ujjait, vagy megüthette arcukat.

Voltak kéz- és fejsérülések néha, de nem komoly, nagyon szerettük! (belváros – K. Zoltán)

Egyes tanárok tiltották a játékot [salakpályán] balesetveszélyre hivatkozva (salakpálya). (Vasgyár – V. László György)

Teniszlabdával játszottuk. Hát ugye ebből volt egy-két sérülés. Mikor egy kézzel próbálja az ember elkapni a teniszlabdát, ami elég kemény, akkor az ujja hegyére, miegymás és akkor kis húzódások, zúzódások előfordultak. (Pereces – S. Attila)


Kama-láz: „Imádtuk!”
Feltűnő volt a hosszabb-rövidebb visszaemlékezéseket vizsgálva, hogy sokan gondolnak vissza a kamázásra pozitív érzelmekkel (28 %)! Sokszor került elő hogy: „szerettem”, „imádtam” és mindezek szinonimái, illetve néhányszor a „kedvenc”, és a „Jó kis játék”, a „szuper játék volt”, „jó játék”, stb. kifejezések a kamázás felelevenítése során.
Mindez csak részben magyarázható a gyerekkori kedves emlékek megidézésével együtt járó, a múltat megszépítő nosztalgikus hangulattal. A kama játék jelenkori felvirágzása, a kamabajnokságok és kupák, kama-bamutatók során könnyen feltűnik a játék élménydús volta.
Néhány részlet, melyek mindezt jól alátámasztják:

A szabály valami olyasmi lehetett, hogy van két csapat, az egyik csapat dob, a másik csapat, ha meg tudja fogni, megfogja, elrejti a labdát, és támad, és elkezdődik ez a fogócskával vegyes pankráció. ... Csak a hangulatra emlékszem. Hogy mérhetetlenül sokat nevettünk és mérhetetlenül sokat veszekedtünk. Mert becsületbeli ügy volt a gól. Hogy ez most bent volt, nem volt bent... (Győri kapu – K. Zoltán)

Legnagyobb labdajátékunk volt! (Avas – F. Balázs)

Épp a napokban emlegettük, gyerekkorom kedvenc játéka volt! Iskola után is visszajártunk, bemásztunk a kerítésen, és ment a móka sötétedésig. (Győri kapu – B. Flóra)

A [ballagási] búcsúztató beszédben az alattunk lévő A osztály belevette, hogy amikor már nem fogtok többet kamázni az udvaron… (Avas – Sz. Levente)

Nagyon szerettük játszani, jobban, mint a focit! (belváros – Dr. S. Béla Márton)

Nyomtuk a szünetekben, de főleg nagyszünetben! Én ’84-ben végeztem, de akkor tombolt ott a láz!! Szinte minden szünetben rohantunk ki a foci- és a kézilabda-pályákra! (Diósgyőr – D. László)

A szabályokra már nem emlékszem, de tudom, hogy jó buli volt! (Kilián-ltp – B. Gergely)

Reggel, délben és a napköziben hatalmas csaták voltak. A kama – ha jól emlékszem, mi „dugás”-nak is hívtuk – volt a katarzis! Abból tuti gól lett... jó kis rendszeres fitneszprogram volt. (Bulgárföld- Sz. Károly)

Nagyon szerettem ezt a játékot, mert nagyon izgalmas és szórakoztató volt. Úgy tanultunk meg messzire, erősen labdát dobni, hogy utána atlétika versenyen akkorát dobtam kislabdával, hogy az Ifipályán nem volt addig felrajzolva a pálya. (Avas – P. Zsolt)

Végezetül lássunk egy viszonylag friss, már a XXI. század elejéről tanúskodó interjúrészletet, mely a játék spontán eltanulását (is) mutatja, valamint az áthagyományozódás megtörését, amely – mint fentebb bemutattuk – a város nagy részén minden jel szerint bekövetkezett (talán csak a „végeken” nem: Szirma, Felsőzsolca, Mályi), és azóta mindössze néhány iskola, vagy tábor néhány testnevelője, pedagógusa tett ellene (majd pedig, újabban, egyesületeink és partnereink).

Én talán az utolsó generációja vagyok azoknak, akik ezt a játékot megtanulhatták. Az idősebbektől lestük el, hogy kell játszani [2000-2008 között]. Mire mi lettünk az idősebbek... addigra a kicsik már a telefon nyomkodásában lelték inkább örömüket, mintsem a kamához hasonló szabadtéri játékokban. (Mályi – Gy. Norbert)

Jelen cikksorozat korábbi fejezetei:

Így kamáztok ti: futós, dugós, álló és félpályás kama, cunder, lepacskolás... – Labda az erszényben XVI.

Futós, dugós, álló és félpályás kama, egy- és kétkezes kamafogás, cunder, lepacskolás, elkapás kabáttal, köténnyel vagy sapkával…

A régebbi és újabb kama játékgyűjtés feldolgozása-újraelemzése sok érdekes, és néhol mókás adalékkal szolgált, de nem hozott nagyobb meglepetéseket. Vagyis a kép árnyaltabbá vált, de a már korábban vagy időközben megismert játékváltozatok, illetve játék-elemek köszöntek vissza az elemzés során. 2014-ben, a kama gyűjtés kezdetén rögtön több játékleírást is közzétettünk: kama – Így játsszátok ti! (6 db. játékleírás), Dugós és félpályás kama (3 leírás), Kamabajnokság Hámorban (2 leírás), Az Avasról vitte a kamát Mályiba (2 leírás). Ezek és saját élményeink, illetve az első kamázások-kamabajnokságok tanulságai alapján állítottuk össze az első kama-szabályzatot. Az újabb adatok és elemzések fényében egyértelmű, hogy a legismertebb mozzanatok kerültek be az Átjáró és Zöld Meteor egyesületek sztenderd szabályzatába, úgy mint dobás, elkapás, futás és leérintés, passzolási lehetőség és kapura dobás, ám – számunkra természetes módon – több változatból hiányzik egyik-másik játékelem, vagy kisebb-nagyobb mértékben tér el ezektől, míg helyenként döntően más motívumok bukkannak elő, és előfordult néhány egészen másféle játék is kama néven. Na de lássuk a konkrétumokat!
A szabályok mikéntjére vonatkozó elbeszélések, visszaemlékezések (összesen 91 közlés) jó része részletes, értékelhető adatokkal szolgált, ám néhány esetben vagy nem volt releváns (2), néhányszor pedig nagyon vázlatos leírást kaptunk, pusztán csak azért, mert a visszaemlékező kamázó egy-két részletet tudott mindössze homályosan felidézni (gyakran ilyen esetekben is használhatók voltak ezek a hézagos információk, hiszen egy-egy fontosabbnak vélt játékelem elő-előbukkant ezek során is). A főbb mozzanatok tehát az esetek döntő többségében előfordultak. Lássuk tehát a kama játék legismertebb elemeit: dobás (60,7%), elkapás (62,9%), eldugás (60,7%), futás (65,2%), leérintés (48,3%), passzolás (23,6%) és kapura dobás (74,2%) – a konkrét említések százalékos arányát jeleztük zárójelben (ám sok esetben nyilvánvalóan azokon felüli az előfordulás, az egymásra épülő játék-elemekről lévén szó).
Tehát a fentebbiek alapján a kama általános képe a következőképpen fest: a játék dobással kezdődik (nyitódobás), vagyis a kislabdát az egyik csapat játékosa a másik kapuja felé dobja (jó eséllyel teniszlabdát hajít a kézilabda kapura). A másik csapat megpróbálja védeni a góltól a kapuját, és még inkább kamát szerezni, vagyis a levegőben elkapni az ellenfél által dobott labdát (elkapás). Ha sikerül a kamafogás, akkor jöhet az eldugás: amikor is a kamát szerző csapat elrejti a meze (póló, köpeny, stb.) alá a labdát, és futva támadja az ellenfél kapuját. A védekező csapat  játékosai érintéssel szerelik, állíthatják meg a futókat, akik vagy rádobják a labdát a kapura közelről, vagy előbb passzolnak egymásnak (néhány esetben mindez teljesen kimarad, vagyis elkapás után kapaura-dobás következik!). Ha a labda az eldugás követő akció (futás) során földet ér, vagy nem talál kaput, akkor a másik csapat jöhet dobással (a kapuja előteréből), ha betalál a labda, az gól, ám ha netán a rádobásból újabb kama születik, akkor jöhet az újabb eldugás.

Néhány hangulatos visszaemlékezés:

Beton focipálya, kb. fél focipályányi, csak teniszlabdával. Elkapás után ügyesen kellett összehangolva hazudni. Én néha kapásból a szembe kapuba találtam, azt hiszem 4 vagy 5 fős csapatok voltak, köpenyesek a köpeny nélküliek ellen, ilyenek. (belváros – T. Bence)

Teniszlabdával játszottuk, az volt a menő, akinek volt saját teniszlabdája. elég sok landolt a tornaterem tetején, ahonnan senki sem tudta levenni. :-) (belváros – Dr. S. Béla Márton)

Mi is nyomtuk a ’80-as években. Na meg persze suli után is. Rengeteg ablakot betörtünk. (Győri kapu – V. Ákos Péter)


Lássuk tehát a fontosabb mozzanatokat és változatokat bővebben!

Dobás (nyitódobás)
Kamázásról beszélve teljesen nyilvánvaló, hogy eldobással hozható játékba a labda (tehát azokban az esetekben is, ahol nem említik, csak az elkapást és a többi mozzanatot). A különböző változatokat tekintve a dobás kapcsán mindössze a labda és a cél (kézlabda-kapu, kosárpalánk vagy egyéb kapujelölők) tekintetében találtunk jelentős eltéréseket (lásd.: "Teniszlabdával nyomtuk!" – Labda az erszényben VIII.; Kézipálya, füves grund, kosárpalánk és poroló – Labda az erszényben XIV).
A nyitódobás felváltva történik, az adott csapat kapujának előteréből (esetenként a 6-os/ 7-es vagy 9-es vonaláról), illetve az ellenfél által dobott labda földet érésének helyéről/vagy, ahol elkapta a védő játékos a már lepattant labdát. Ha a nyitódobás célt ér (kapu, palánk), akkor természetesen gólról (pontról) beszélünk (a gólok száma dönt a mérkőzés kimenetét illetően), bizonyos szabályvariáns esetében csak a földön már lepattant, kapuba tartó labda számít gólnak.
…Ki is alakultak különböző dobásformák, mint pl. a cunder: amikor a labda az eldobáskor a függőleges tengelye körül is forgott, és amikor lepattant nem egyenesen ment tovább, hanem enyhén irányt változtatva. Volt a szita: amikor a labda a vízszintes tengelye mentén forgott röptében és szitáló mozgása volt, vagy ha nagyon erősen dobták, akkor a röppályája végén hirtelen esett a labda. És volt még a baseballhoz hasonlítható csavart dobás is: amikor oldalirányú enyhe íve volt a labdának. Persze ezeket már csak a „profi” felsősök közül tudták néhányan megcsinálni. (Pereces – O. Sándor)

Elkapás
Ez esetben már jóval bonyolultabb a helyzet, bár a legtöbb esetben nem esik szó a körülményekről. A kamát szerző csapat lehetőséget kap a labda elrejtésére, vagy pedig a félpályáról (esetleg máshonnét) való kapura-dobásra (a kamaszerzés pontot is érhet). Ám más tekintetben lényeges különbségeket találtunk: az elkapás történhet egy kézzel vagy két kézzel, illetve köténnyel, kabáttal,de akár még sapkával is!
Egy kezes és két kezes elkapás (10,1%): bizonyos helyszíneken, ha az elkapás egy kézzel történt, a kamát szerző csapat előnyös helyzetből, közelről dobhatott az ellenfél kapujára (5, 6 vagy 7, illetve 9 vagy 16 méterről), kétkezes kama esetén hátrébbról, rendszerint félpályáról dobhatott kapura (avagy – egy ilyen esetben – eldughatta a labdát). Máshol a pontozást is befolyásolta, hogy egy vagy kéz kezes kamát szerzett az adott csapat.
A hetes körívről, azon belülről lehetett dobni, és ha egy kézzel elkaptuk a másik oldalon a labdát, akkor a félpályáig fel lehetett menni a visszadobáshoz, ha két kézzel, akkor a csak szaggatott vonalig. Ez volt a jutalom, az előny a jó elkapásért. (Diósgyőr – M. Gyula)
Hogyha két kézzel, pattanás nélkül az ellenfél csapat tagja el tudta kapni a labdát, akkor félpályáról dobhatott a kapura. Ha fél kézzel tudta elkapni, akkor a 16-osról… (belváros – Dr. S. Béla Márton)
Köténnyel (kabáttal, sapkával, pulóverrel) való elkapás (6,7%): könnyítést jelentett, ha az éppen a dobást fogadó csapat nem pusztán kézzel, hanem valamilyen segédeszközzel, például kabáttal vagy sapkával is elkaphatta a labdát. Bővebben: https://utanamsracok.blogspot.com/2019/12/batman-kama-labda-az-erszenyben-xv.html

A)    – ELDUGÓS (dugós, futós) KAMA: eldugás – futás – leérintés – passzolás
A kama játék változatainak többségében a kamát szerző csapat elrejtheti a labdát a ruházata alá, majd futva indulhat a másik csapat kapuja felé. Ilyenkor a védekező csapat rendszerint szembe fut velük, és a játékosok igyekeznek megállítani a támadókat, rendszerint érintéssel (labdást és labda nélkülit egyaránt). A labdát rendszerint a mez (póló, pulóver, kabát, köpeny) alá rejtik el a játékosok, egy-egy említés alapján a játékosok háta mögé vagy hóna alá is eldugható a labda (esetleg sapkába).
Ha a labdával futó játékost megállították, többféle folytatás volt lehetséges: a labdás játékos kapura dobhatott, vagy passzolhatott, avagy véget ért a támadás ezzel a momentummal. Amennyiben lehetőség volt a folytatásra, egyes helyeken csak passzolásra volt lehetősége a megállított labdás játékosnak, máshol a passz mellett a kapura dobás joga is fennállt, megint máshol mindössze egyet lehetett passzolni az adott támadás során, míg egy másik szabályvariánsban pedig csak leérintés előtt volt lehetőség passzolásra. A labdát egyes változatokban elő kellett vennie és mutatnia kellett a leérintett, lepacskolt futónak, másutt rejtve is maradhatott az eldugott labda.
Egykapus kama (1,12%): Ennek a játéktípusnak létezett egykapus változata is (nyilvánvalóan hasonlóan az egykapuzós focira: két csapattal, és egy kapussal, illetve kapuval).
Vonalas kama (2,25%): a játéktípus egyik változatában nem kapura kell rádobni a labdát, hanem a záróvonalon kell átjuttatni, átvinni (mindez egyértelműen hasonlít a rögbi és amerikafoci szabályaira, és – a tévéközvetítések hatását jelezve – újabb fejlemény lehet).
…Támadásnál ha megérintették a támadót a védők, akkor a támadónak meg kellett állnia. Nem kellett felfednie, hogy nála lenne-e a labda vagy sem. Viszont már csak passzolhatott. (Görömböly – A. István)
A ’80-as évek elején a 33-as suliban a kosárlabda-kapuk között játszottuk. A két csapat dobálta egymásnak a teniszlabdát, ha valaki elkapta, akkor: kama. Utána dugtunk. Mármint körbeálltunk, és valaki a pólója alá rejtette a labdát, a többiek az öklüket. Azután az ellenfél kapuja felé szaladtunk, ők pedig megpróbálták kitalálni, hogy kinél van. Akit megérintettek, az kiesett. Ha megfogták azt is, akinél a labda volt, akkor az övék volt a következő dobás. Ha nem „pacskolták” le a labdavivő játékost, és az bedobta a labdát a kapuba, akkor az egy pont. (Avas – P. Péter)
A védekező játékosoknak az volt a feladta, hogy a támadókat megérintsék. Akit megérintettek, az már nem dobhatott kapura, és a kezét meg kellett mutatnia. Ha a labdást is megfogták, mielőtt kapura dobta volna a labdát, véget ért a támadás, és a másik csapat kezdte elölről a támadást. (Avas – Dr. P. Zsolt)

B)    – RÁDOBÓS (állós, félpályás) KAMA: rádobás (kapura dobás) / futás – leérintés – passzolás
A kama másik, karakteresen elkülönülő, és viszonylag jól adatolt változatánál elkapás után nem kell elrejteni a labdát! Ilyenkor rendszerint kapura-dobás következik, méghozzá a félpályáról vagy az ellenfél szaggatott vonaláról.
A másik lehetőség a futás: a labdát elkapó játékos a többi csapattárssal futva indul a másik kapu felé, a védekező csapat pedig leérintheti a támadókat, ami után lehetőség van passzjátékra vagy kapura-dobásra.
„Mutáns” kama (1,12%): az „álló kama” – ahogy az egyik visszaemlékező nevezi találóan –  egyik furcsa változatában a nyitódobást végző csapat tagjai is elkaphatták a labdát az éppen védekező csapat térfelén:
Mutáns kama: jobb szó nem jutott rá eszembe. Amikor a csapatok térfelén az ellenfél játékosa(i) is tartózkodhattak, ha akartak, és a támadó csapat nekik dobta a labdát, és ha elkapták, és gyorsan visszadobták, akkor ugye dupla pontért ment a visszahordás. Kockázatos volt, mert ha a védők kapták el, akkor ugye ők hordhatták vissza a labdát egy pontért. (Pereces – O. Sándor)
Gyakori, hogy ugyanazon gyerekek mindkét-fajta kama-játékot ismerték és játszották, más esetekben csak egyiket, vagy másikat. Előbbi esetben gyakran a létszám döntött abban, hogy melyiket válasszák: ha csak 2-3 fő jutott egy csapatra, akkor a rádobós, vagy félpályás kama került elő, ha többen voltak, akár 5-6, vagy jóval több fő (akár 30 körüli összlétszám), akkor inkább az eldugós kama következett. Bizonyos esetekben mindez csupán megegyezés kérdése volt attól függően, hogy az összegyűltek melyiket választották. Megfigyelhető tehát az is, hogy bizonyos adatközlők csak egyik, vagy másik (vagy esetleg egy harmadik) változatot ismerték és játszották.
11-es általános suliban ’80-82 környékén már játszottuk. Két változatban is: az egyikben a kapó játékos félpályáról dobott kapura, a másik változatban összebújtunk és mindenki a kabátja, pulcsija vagy inge alá rejtette a kezét, és futás a másik kapu felé. Az ellenfél nem tudta, kinél van a labda, de akit megérintettek, ott meg kellett állnia. Ha nála volt a labda, vagy kapura dobott, vagy passzolt a még le nem érintett játékosnak. Minden szünetben és még suli után is játszottuk. Szerettem! (belváros – L. Gábor)

Mi kétféleképpen is játszottuk! Az egyik volt a „dugós”, a másik a „félpályás” kama.
A dugós kamában a kamát fogó csapat tagjai a pólójuk alá rejtik a kezüket, egyikük a labdát, és megindulnak a másik csapat kapuja felé. Ha az ellenfél „leüt” egy játékost, vagyis meg tudja érinteni, akkor a támadónak meg kell állnia, és vagy rádobnia a labdát, onnan, ahol éppen megállítottak, vagy passzolhatott valamelyik csapattársnak is.
A félpályás kamában is duplázódott a kama értéke, de ebben a változatban ez könnyebben is ment. Ha valaki kamát fogott, félpályáról kellett kapura dobnia a másik csapat kapusának… (Diósgyőr – D. Richárd)

C)     – EGYÉB KAMA JÁTÉKOK (fallabda, kidobós kama stb.): dobás – elkapás / kidobás
A fentebbiek esetében is látható, hogy a két főbb kama játékváltozat között döntő különbségek vannak, és azokon belül is akadnak komolyabb eltérések, pl. egykapus kama, mutáns kama stb. Ezeken túl akadnak merőben más játéktípusok, játékok is, melyekre szintén kamaként emlékeztek vissza az adatközlők:
-        kidobós kama: az egyik, a szabályokat illetően bizonytalan kamázó egyfajta kidobó-játékként emlékszik vissza a játékra, pontosabban az álló, vagy félpályás kama elemei mellett az ellenfél kidobása is a játék velejárója.
-        falas kama, "fallabda": egyik adatközlőnk fallabdaként elkülöníti ezt a falra pattintós játékot a kamától, míg mások szerint ez volt maga a kamázás.
-        labdapasszolás: a visszaemlékező szerint a kislabda egyszerű passzolgatása jelentette számára a kamát, ő és társai így kamáztak.

Mi annak idején a kamázást arra értettük, hogy egy teniszlabdával falra dobáltunk, és aki elkapta, az dobhatott, és aki a legtöbbet kapta el és dobta el, az nyert. (Jókai-ltp. – N. Gergely)

Jelen cikksorozat korábbi fejezetei: