A fenti „bulváros” címmel jelent meg ez év februárjában a megyei hírportálon, illetve napilapban jelen blogbejegyzés szerzőjének cikke, az alábbi bevezetővel:
A férjét akarta megölni, de ki kellett próbálnia, hogyan hat a méreg. A perecesi sorozatgyilkos utolsó tettét a Palotaszálló melletti teraszon követte el. Végül kivégezték. Az egyik áldozat rokona idézte fel a történteket.
A Boon.hu-n publikált szöveget mostantól itt is olvashatják az érdeklődők. A sztori tekinthető a Képeslapok a Palotában című, 2020-ban megjelent (az Észak-Keleti Átjáró Egyesület kiadásában) kötet vonatkozó, Kis Józseg történész által írt fejezete folytatásának. Lásd hivatkozások a cikkben.
A perecesi avagy lillafüredi, de mondhatni úgy is, miskolci sorozatgyilkos esete máig élénken él az idősebbek emlékezetben. A „nikotinos gyilkos” első áldozatának testvére több mint hat évtized múltán is élénken emlékszik, mi történt, hogy történt azon a végzetes napon.
 |
| Illusztráció a Képeslapok a Palotából (2020) kötet Gyilkosság
Lillafüreden című fejezetéből – a korabeli rendőrségi rekonstrukció
fotói és leírásai Forrás: az Észak-Keleti Átjáró Egyesület kiadványa / B.-A.-Z. Megyei Levéltár |
A sorozatgyilkosnő igazi célpontja a férje volt
Nézzük a szikár tényeket.
„Az ötvenes évek végén, pontosabban 1957 nyarán egy perecesi bányamunkás összeesett és meghalt Lillafüreden. Minthogy az elhunyt italozó életmódjáról volt ismert és a kérdéses napon is jó pár pohárral legurított, az orvosok a halál okaként alkoholmérgezést állapítottak meg. Évekkel később azonban bírósági ítélet erősítette meg: egy sorozatgyilkos áldozata lett. De hogy is történhetett ez, miért vált áldozattá és miért csak évekkel később derült fény az igazságra?”
Ezzel a bekezdéssel indítja tanulmányát Kis József történész (a megyei Levéltár igazgatója), akinek írása a Képeslapok a Palotából, a lillafüredi hotelépület 90. „születésnapja”alkalmából megjelent helytörténeti kötetben látott napvilágot 2020-ban. A fejezet címe és alcíme:
Gyilkosság Lillafüreden – A perecesi sorozatgyilkosnő
Ahogyan nemrégiben a Boon.hu is felidézte két cikkében a történteket, a perecesi illetőségű tettes, egy fiatalasszony több rokonán és ismerősén is „kísérletezett”, mielőtt saját férje megmérgezésébe belevágott volna – emiatt ragasztható az elkövetőre a sorozatgyilkos címke.
„Papp Erzsébet a nikotinos gyilkos gúnynevet kapta, mivel minden áldozatát nikotinnal mérgezte meg. Bár környezetében intelligens nőnek tartották, erkölcsi érzéke már fiatalon megkérdőjelezhető, az átlagtól eltérő volt. A sorozatgyilkos összesen egy év leforgása alatt összesen négy embert ölt meg ugyanazzal az elkövetési móddal, köztük egy ötéves kislányt.”
A borzalmas esetek az 1950-es évek végén történtek. A tettest 1961-ben ítélte halálra a bíróság, majd '62 januárjában végezték ki.
„Italozó életmódja, veszekedő természete miatt...”
„A történet középpontjában egy bizonyos Papp Erzsébet állt, egy szabolcsi fiatalasszony, aki 22 éves korában, abban az esztendőben költözött Penészlekről Perecesre. Erzsébet 1957. január 17-én kötött házasságot a szintén helybeli Rostár Istvánnal. Férje azonban márciusban Perecesre ment, s a helyi bányában dolgozott, így áprilisban neje is követte. A miskolci városrészben előbb gyermekkori barátnője, Fürtös Józsefné lakásában húzták meg magukat, majd miután Rostár italozó életmódja, veszekedő természete miatt megromlott a kapcsolat, a Beller-völgybe költöztek. Erzsébet helyzete napról napra rosszabbodott. Míg férje elmulatta keresetét és az is előfordult, hogy bántalmazta asszonyát, ő maga a legnagyobb nélkülözések közepette élt, ráadásul teherbe esett. Félévi házasság után így komolyan felvetődött benne a gondolat: valamilyen módon meg kell, hogy szabaduljon férjétől. Ötletet azonban volt szállásadója adott, aki a lakásban lévő patkányok kiirtására javasolta, mérgezze meg azokat gazdanikotinnal...”
(A fenti idézet szintén a Kis József-féle tanulmányból származik.)
Nemrégiben jelen sorok írójának sikerült megismerkedni az egyik, méghozzá az első áldozat – az akkor ötéves kislány – nővérével, és beszélgetni vele a vonatkozó emlékeiről.
Ott feküdt, kis keze a feje alatt
Tarnóczi Gizella idézte fel a vérfagyasztó eseményeket, idestova hat és fél évtized távlatából, amint az alábbiakban olvasható:
– Sok valótlan dolgot írtak le. Három könyv jelent meg eddig a húgom meggyilkolásával kapcsolatban. Az első volt A század nevezetes bűnügyei*, amit, azt hiszem, Szabó László írt. Abban jól leírták a dolgokat, de például nem említették, hogy a gyilkos – azt adta elő – félt aludni egyedül otthon, mert a férje bányász volt, aki gyakran éjszakára járt, és én is aludtam náluk! A szüleimtől elkért, hogy hadd aludjak ott náluk. Úgyhogy... sajnálom nagyon a húgomat, de rajtam is kipróbálhatta volna... Gondolom, az vezérelhette, hogy én 13 éves voltam akkor, velem esetleg nem tudta volna megitatni a mérget, ezért a húgomat választotta.
 |
| A 13 bíró emlékezik című könyv dr. Vágó Tibor bírót megszólaltató „A babaarcú gyilkos” című fejezetének oldalpárja Forrás: Minerva kiadó, 1975 (beszkennelve) |
– Az a nap édesanyám születésnapja volt, augusztus elseje. A család ünnepi ebédre készült. Heten voltunk testvérek, illetve akkor már hatan; egy gyerek már meghalt, öt hónapos korában. Készült a finom ebéd, rántott hús, édesanyám sütötte a tortát. Vártuk a delet. A kishúgom elment délelőtt otthonról, volt egy Etelka nevezetű kis barátnője az utcában, őt kereste. Talán mintha el akart volna tőle búcsúzni... Nem tudom. Elment hozzájuk, a nagymamája lakott ott, de nem találta, nem volt ott a kislány. Közben virágot szedett édesanyámnak, hogy majd felköszöntse. A kicsi kezében hozta a kis virágocskát, úgy jött hazafelé. És a gyilkos kifigyelte, behívta magához. Egymás mellett laktunk, ő albérletben, mi meg családi házban, a Bellervölgyben, fönt a dombon. Az egy hosszú ház volt, Bellervölgy utca 23, megvannak ma is ezek a házak, felújítva.
Elöl lakott a gyilkos, mögötte meg a Sánta család. És akkor várakozunk, várakozunk, és egyszer csak ordítoznak ezek a Sántáék, mert épp teregetni akartak, húzták ki a madzagot, és arra mentek, ahol a gyerek már ott feküdt, meghalva, a kis keze a feje alatt, ott a nő ablaka alatt.
Térképen a helyszín: https://maps.app.goo.gl/4zuAVuZgEbByYLPP9
 |
| Forrás: Google Maps |
– Kiabálnak, „itt van a gyerek”! Az édesanyám rohant, tűzött a nap, nagyon meleg volt. És ott volt letéve a gyerek. Nem hiszem, hogy úgy halt meg, biztosan a nő tette ki, a gyilkos. Így találtuk meg, gondolja el, ezt a borzasztó dolgot. Azt mondja édesanyám: biztos ezek a cigányok csináltak vele valamit, ez a gyerek soha nem volt beteg! Pedig jó viszonyban voltunk velük, nem volt semmi probléma addig. Ahogy egyébként addig Erzsivel sem – így szólítottuk.
Édesanyám rohant, magán kívül, és ott volt a gyerek már meghalva. És akkor senkinek nem kellett semmi, pedig milyen éhesek voltunk. Olyan bánat volt... Kiöntöttünk minden ennivalót. Ez megható lett volna filmben, úgy gondolom. Ha ezt adják, és nem azt, hogy az én apám viszi börtönbe őt. Szóval azt hittük, hogy esetleg a cigányok tették... Mondta Sánta bácsi meg Sánta néni, hogy hát hogy tetszik ilyet gondolni, hát nekünk a gyerek azt szent, mi nem csinálnánk ilyesmit! Ez a sunyi nő meg úgy csinált, mint ha aludt volna. Befüggönyözött, és közben hallgatta, hogy kint folyik a cirkusz.
„Aztán beismerős vallomást tett”
– Elvitték a gyereket a hullaházba, másnap felbontották, Pfiegler boncorvos volt akkor, és azt állapította meg, hogy gyermekparalízis lehetett, és megfulladhatott a gyerek. Pedig a nyálkahártyájánál látták, hogy el volt színeződve. tehát valamiféle mérget láttak. Ennek ellenére az orvos nem gyanakodott. Mi nem tudtunk semmit. A rendőrség csak évek múlva jött, nyomozni. Akkor ott simán lezárták az ügyet. Eltemettük. Elfogadtuk, hogy fulladás, nem tudunk mit csinálni.
Később [az asszony, Erzsébet] megmérgezte a férjét is, Lillafüreden beleöntötte neki is a nikotint, aztán hazajött, nem volt pénze a temetésre, a sírásásra, és a szüleimmel meg a bátyáimmal ásatta ki a férje sírját. Az évek során megcsinálta a többi mérgezést – nem lehetett akkor még tudni –, de mindenütt jelen volt, mindenütt a nikotin ott volt, és mégis, '57 volt, a forradalom után, a helyzet olyan volt, nem figyeltek úgy oda... És '61-ben megjelent nálunk egy nyomozó, akkor kezdtek nyomozni, úgy tudtuk meg. Kérdeztek a gyerekkel kapcsolatban, hogy beteg volt-e, mi volt, hogy volt. És akkor a nő már visszavitte [a boltba] a nikotinos üveget, és így lebukott. Aztán beismerős vallomást tett. Kiszedték újra a gyereket a sírból, exhumálták, és megállapították, hogy igenis, ez történt... Akkor az asszony már nem volt a szomszédunk, ahogy a férjét eltette láb alól, hazaköltözött. Egyszer beismerős vallomást tett, utána tagadott, a végén a pesti bíróság életfogytiglanra, a miskolci bíróság halálra ítélte. És végrehajtották rajta. 27 éves volt.
Sokáig beszélgettünk róla azután a családban, legalább húsz-harminc évig. Továbbmeséltük a fiatalabbaknak. A gyerekeimet is úgy neveltem, hogy soha senkitől semmit nem szabad elfogadni. Tudták. Annyira féltünk. Soha nem lehet tudni, kivel akad össze az ember. Egy ilyen alakkal... aki amúgy normálisan beszélt, nem látszott gonosznak. „Babaarcú gyilkosnak” nevezik. Három könyv jelent meg, a második A szoknyás vipera, a harmadik a 13 bíró emlékezik, azt hiszem, az is Szabó [írása].
Épp tíz évvel a halálos vonatbaleset után
– Nem tudjuk kiheverni sose, mindig gondolunk a húgomra. Hogy ennyi éves lenne, annyi éves lenne... Tényleg azt lehet mondani, rosszkor volt rossz helyen. Hogy meddig éltünk utána abban a házban? Én 1967-ben mentem férjhez, édesanyám 1996-ig élt ott; '97-ben halt meg. A szíve is tönkrement, sokáig nyugtatókon élt. Ezt feldolgozni... hiába voltunk még öten gyerekek. Nem tudta feldolgozni. Az öcsém is öt hónapos korában halt meg, gyerekbetegségben. Egyik öt hónap, a másik öt év. Nincs összefüggésben, csak érdekes. Édesapám a bányánál dolgozott, mozdonyvezetőként, telefonáltak neki, hogy mi történt. Rohant haza, kis alacsony emberke volt, és férfiember létére annyira zokogott, hogy leült a kapuban, és nem tudott bejönni a lakásba. Annyira megviselte. Mind a két bátyám szintén mozdonyvezető volt. 1957-ben épp a legnagyobb perecesi tragédia, a 11 halálos áldozatot követelő bányavasúti szerencsétlenség tizedik évfordulóján voltunk.
Jártam azóta is Perecesen, most is kimentem nemrég a szüleim sírjához. Néztem felfele és gondolkoztam. Át van már építve az utca, de akkor is tudom: ez az udvar volt, ez a kert... Akik egykor ott laktak, mind elköltöztek rég.
A gyilkos asszonynak a saját két gyermeke is meghalt, az első férje is; nem tudták rábizonyítani, hogy azokhoz köze lett volna. De... neki az emberélet semmit nem számított.
Hivatkozott könyvek, amik tárgyalják vagy említik a perecesi/lillafüredi gyilkosságokat:
- Pintér István, Szabó László: A század nevezetes bűnügyei (Minerva Kiadó, 1964)
- Dr. Vedres Géza: A szoknyás vipera (Idegenforgalmi P. és K.V., 1984)
- Szabó László: 13 bíró emlékezik (Minerva Kiadó, 1975)
 |
| Illusztráció a Képeslapok a Palotából (2020) kötet Gyilkosság
Lillafüreden című fejezetéből – a korabeli rendőrségi rekonstrukció
fotói és leírásai Forrás: az Észak-Keleti Átjáró Egyesület kiadványa / B.-A.-Z. Megyei Levéltár |
 |
| Az Észak-Magyarország napilap 1962. január 24-i számának egyik oldala, híradás a „Négyszeres gyilkos” állami kivégzéséről Forrás: Arcanum / Észak-Magyarország |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése