2018. november 9., péntek

Diplomatatáska és buhera-palack

 
Érdekes nyitóelőadást, azaz köszöntőbeszédet tartott a Conin projekt múzeumi kiállításának minap zajlott ünnepélyes megnyitóján az erre felkért egyetemi szakember, R. Nagy József. A kutató ipartörténeti sztorizásnak is beillő antropológusi beszámolója videófelvételre került, ám megszereztük tőle a kéziratot, amit ezúton ajánlunk olvasásra. A szöveget Baranczó Benedek, a Herman Ottó Múzeum munkatársának a helyszínen készült fotóival illusztráljuk, valamint néhány további fényképpel a poszt végén, amelyek pedig a Minap, illetve a Borsod Online webportálok cikkeiben jelentek meg (készítőik Juhász Ákos és Bujdos Tibor) és szintén a tárlatot mutatják.

A Buheráék társbérletben kiállítás megnyitójának szövege, Herman Ottó Múzeum, 2018. október 25., 17 óra
R. Nagy József

Társadalomkutatóként gyakran vagyok terepen. Elbeszélgetek az emberekkel, interjúkat készítek velük, próbálom megérteni őket. Az elmúlt évtizedek alatt számtalan esetben találkoztam vasemberekkel, s köztük számos olyan akadt, aki a Sajó mentén élt. Ehhez tudni kell, hogy pár évvel ezelőtt társrendezőként egy két éven keresztül tartó dokumentumfilm-forgatáson vettem részt, melyben a Sajó összes települését végigjártuk, filmeztük, kezdve annak forrásától a Tiszába történő betorkollásig. Így mikor Darázs Richárdtól felkérést kaptam ennek a kiállításnak a megnyitására, kézenfekvő volt a megoldás, hogy segítségül hívjam Sajó-menti vasembereimet, s az ő gondolataikkal, az ő szavaikkal indítsam útjára ezt az eseményt.

Ezen vasembereknek a szavai, kiragadott életpillanatai, s persze emblematikus tárgyai is árulkodnak mentalitásról, habitusról, életfelfogásról. Melynek központi eleme a kiállítás egyik vezérszava, a buhera is. A közelmúltban ez a fogalom a kisszerűség egyik elemeként az átgondolt, nagyívű, professzionista lét ellenpólusára, a pitiáner kispolgár közegébe sorolta a buherátorokat. Az elmúlt évtizedek sóműsorai közös és felszabadult röhögéssel tették kínossá a buherát, gyorsan elfelejtve azt, hogy minden közösség csak a saját maga által elfogadott működési szabályok szerint ítélhető meg. Itt lekezelő népnevelői akaratnak helye nincs.

Nézzük a vasemberi buhera évtizedeken átnyúló eseteit.

Az első vasember, Pista vasércbányászként dolgozott, élt és halt meg. Az általa készített üveget az özvegye adta nekem. Benne van a buhera egyik lényege, a megmentés. Megmenteni valami anyagi értéket a pusztulástól. „Jó lesz még valamire, nem tudom, mire lesz ez jó, de jó lesz valamire! Tegyük el!” S ilyen a robbantózsinór is, az egyszer használatos, olcsó, de színes, szemet ingerlő vasvezeték is.

Pista özvegye ekképp beszélt erről: „Mikor az uram megbetegedett, mert a tüdeje nem bírta a földalatti munkát, akkor egy idő után bekerült az edelényi kórházba. Ott neki nagyon nehezen telt az idő, csak kínlódott. Aztán látta, hogy a többi bányászok így elfoglalják magukat. Úgyhogy legközelebbre kért robbantózsinórokat, mi meg vittünk neki egy nagy szatyorral. S ott a kórteremben nekilátott a fonásnak. Húzta le a műanyagot a drótról, úgy nekikötötte a vaságynak, úgy cibálta. Aztán amikor már sok összegyűlt, meg megvoltak a színek, amiket eltervezett, akkor nekilátott. Addig nem is fonott, nem érdekelte, meg olyan vastagok is voltak az ujjai, nem volt másra képes, csak olyan bányász barmolásokra. Úgy mondta, hogy ő ebbe az üvegbe bele akarja fonni azt is, hogy magyar, mert ő szeret magyar lenni. Erre sokat gondolt a háborúban, amikor távol volt. Még a gyereket se látta, akkor született meg, amikor a háborúba’ volt. Sokat volt távol, több évet is, aztán gyalog jött haza a lengyel határtól. Végig a Sajó mellett. Az erdőn aludt. Csak Dobsinán meg Rozsnyón tudott aludni ágyban, a régi vasércbányász cimboráinál. S akkor hazafelé jövet, ahogy gyalogolt hazafelé hónapokig, ahogy jött azokon a háborús vidékeken, akkor gondolt arra, hogy azt a magyarságot valahogy meg kellene csinálnia. S amikor bement a kórházba, meg lett sok szabadideje is, akkor gondolta, hogy belefonja az üvegbe. Hogy először csinál egy kicsi próbaüveget, utána meg, ha már megy a fonás, akkor megcsinálja nagyban, díszesebben. S akkor csinálta ezt az üveget. Ez a próbaüveg. De másikat nem csinált, csak ezt. Az üveget a feneke felől kell kezdeni, úgy kell fonni, s úgy illesztette bele a piros-fehér-zöldet is. Csak amikor a vége felé járt a fonásnak, akkor jött rá, hogy így fejjel lefelé vannak a színek, zöld van felül, alul meg a piros. Jaj, nagyon bosszantotta, el is tette a szeme elől, feltette a padlásra, a befőttesüvegek közé. Aztán később én hoztam le, s azóta is itt van a szobában, a vitrinben. Nekem így, hibásan is a magyarságot jelenti, sőt, talán még inkább, mintha jól lenne megcsinálva.”

Második vasemberünk, Feri a később Lenin Kohászati Műveknek nevezett vasgyárban kezdte ipari tanulóként, ott is szabadult föl, majd hidegüzemi művezetőként ment nyugdíjba 42 év munkaviszony után. Saját házat épített Diósgyőrben a Szabadság utcában, olyan pirostéglásat, mint amilyenben gyermekkorában a kolóniában laktak. A Lyukóvölgyben a hegyoldalban volt telkük, oda járt ki „parasztkodni”, ahogyan ő említette. S vitte magával a kisrádióját, hogy tudja hallgatni a Jó ebédhez szól a nótát, meg a Szabó családot.

„Tudod, Józsikám, pecázni nem szerettem, így maradt a nyugalom helyének a kiskert. Oda a partoldalba az asszony soha nem jött utánam. Józsikám, ma a férfinak csak három helyen lehet nyugta a nők elől: ha horgászik, vagy a műhelyében dolgozik, vagy a vécén ül. Ezek a nyugalom helyei. De én nem pecáztam, így maradt a telek.”

De a rendszer nem engedi. Mert van ugyan kisrádió, olcsó és agyonüthetetlen, szól is a jó ebédhez a nóta, de nincs elem a működtetéshez. A rendszer buherára kényszerít, azaz arra, hogy erősíts két lapos elemet a vastag bőrbe burkolt rádió hátára. S ha majd lesz belevaló elem, akkor az ideiglenes rögzítés eldobható. De Feri bácsi nem bízott a rendszerben, ő az állandósított buhera híve volt. Ami már maga az innováció.


„Figyelj, Józsi! Egy nap alatt készen van ez a kis tasak, szépen kiszabom bőrből, odavarrom szurkos zsineggel, s be is festem bőrfestékkel. Te, ez már olyan, mint a gyári. Engem már nem érdekel, hogy van-e elem a boltban. Fel vagyok készülve MINDENRE! Régen az Aller lapot(1) olvastam, ma meg az Ezermestert. Ezek segítenek a túlélésben, nem a Népszabadság, baszki! Fontos, hogy ne legyél olyan kontaktás ember.”

Ezzel Feri bácsi ez elevenemre tapintott, mert a közvetlen családban volt kontaktás ember. Azaz a lakásában megtalálható volt az a kapcsoló(2), ami nem kapcsolt rendesen, még újkorában sem, mindig utána kellett nyomni egy kicsit. Mindig. De nem cserélték le, mert jó lesz az így, hiszen tulajdonképpen működik az. Majd megjavul esetleg. S 24 éven keresztül minden kapcsoláskor a kattanás után még egyszer meg kellett nyomni azt a kapcsolót. A buheramozdulatot megvásárolta az ember a berendezéssel együtt. Tényleg kellett az Ezermester, a KISZ Központi Bizottságának lapja, mely a hiányból erényt csinált. A Boci sajtkrém kupakjából lehetett bútorfogantyút készíteni. Ami amellett, hogy ökotudatos vállalkozás, teret enged az alkotói energiáknak, még a nemi identitást is erősítette, férfiasabbá tette a férfit, nőbbé a nőt, s végső soron a nemzet egészének javára vált.

Harmadik, utolsó vasemberünk János, aki szintén a Sajó partján dolgozott egy erőműben. Korosztályának azon, nem elhanyagolható részébe tartozott, akik diplomatatáskával éltek. A szóhasználat hangulatilag a „fogyatékkal élni” miliőjére hajaz. Az 1970-es években a hírhedt diplomata-gyilkosságot(3) parafrazeáló „Jó estét nyár, jó estét szerelem” film nagy sikert aratott. Így János is megvette a táskát, az eredeti, vastag fekete műanyagból készült, kemény változatot. A funkciónélküliség hordozható bizonyítékát. Mert az ugyancsak dipós fiatalok ráültek a buszra várakozva, s télen lecsúsztak rajta a domboldalon, de János ezt nem tehette meg, 40, 50 majd 60 éves korában már nem tesz ilyet az ember. A táska magában is nagyon súlyos volt, bele nagyobb terjedelmű dolgot, például egy kenyeret nem lehetett tenni, kinyitni csak asztalon, kerítéspadkán vagy a combon egyensúlyozni lehetett. Viszont a legváratlanabb helyzetekben kinyílt, s tartalma a földre szóródott.


A 8 fős brigádban, ahol János váltóműszakban dolgozott, két diplomatatáskás ember is volt. Mindketten, ahogyan az összes többi társuk, véletlen kinyílás ellen ujjal biztosította a táskát. János már akkor is így, kinyújtott ujjal tartotta a kezét, mikor abban semmit nem tartott. „Ez a táska nem enged ellazulni - mondta János. Ha részeg vagyok is, ébren tart. Mert erre mindig figyelni kell, nem lehet elkókadni. Ha dipitáskád van, minden van, a lényeg, hogy ne ess pánikba!” Mondta János két évvel a Galaxis útikalauz megjelenése előtt. „A táskásoknak a világról meg az a véleménye, ahogyan az ujjuk áll. Ha így [kinyújtott mutatóujjal] áll, akkor ez [fenyegető, számonkérő mozdulat], ha meg így [kinyújtott középső ujjal], akkor ez [nemzetközi kézjelzés, János olvasatában: Kapjátok be!]!” Majd a Keresztapa című film dallamára üvöltött egyet, ez szokása volt: „Gyöngéden ölelj át és adj egy ötvenest!” A táskára nézet és rákiáltott - „Túlélsz, táska!” János Örkényt sem olvasott, de megfogalmazta a lét elviselhetetlen igazságát. S igaza is lett, a táska túlélte őt.
Hiszem és vallom, hogy a vasemberek, a kisemberek léte, tárgyakhoz való fura kötődéseik, az általuk felfogott világ összekacagásmentes megismerése szükséges a múlt és jelen megértéséhez. S ehhez ez a kiállítás rengeteg adalékkal, tanulsággal szolgálhat. Ajánlom figyelmükbe éppúgy, mint a létrehozók szisztematikus, évtizedes, köszönetre méltó munkásságát.
  1. Áller Képes Családi Lapja - a két világháború között népszerű folyóirat gyakran közölt barkácstippeket, szerelési leírásokat. A tervek alapján lehetett készíteni holdjárót, modellvasutat, detektoros rádiót.
  2. A Kontakta Villamos Szerelési Cikkek Gyára, majd később a Kontakta Alkatrészgyár nagy tömegben készített kapcsolókat, köztük a nagy, színes kapcsolófelületeikről széles körűen ismert és elterjedt, labilis működésű változatokat.
  3. Az 1962-es Szöllősi-gyilkosság, melyben a később elítélt és kivégzett elkövető diplomatának adta ki magát, úgy került közel női áldozataihoz


 Utóbbi képeken: Darázs Richárd és Balogh Attila, a kiállítás szervezői közül

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése