2021. május 25., kedd

Az elfeledett Szent György Kápolna nyomában – Avasi Macskakövek visszatekintés VI.

Retrospektív sorozatunk újabb, immár hatodik részében Pusztai Tamás tanulmányát közöljük az Avasi pincék mélyén című kötetből (Avasi Értéktár IV.):

Pusztai Tamás: Az elfeledett Szent György Kápolna nyomában

 EGY HELY SZEREPÉNEK VÁLTOZÁSA — A SZENT GYÖRGY KÁPOLNA NYOMAINAK KERESÉSE A MISKOLCI AVAS-HEGYEN

Jelentés a 2015-ös régészeti feltárásról 2015. június 17. és július 9. között régészeti feltárást végeztünk Miskolcon az Avas-hegy tetején.

A feltárás célja a város 1800-as és 1863-as egy-egy ábrázolásán, az Avas-hegy tetején álló épület régészeti módszerekkel való megkeresése, és annak a kérdésnek az eldöntése, hogy létezhetett-e ez az épület, a Szent György kápolna, mely a középkori források alapján a mai Avas-hegyre lokalizálható.

Miskolc középkori településtopográfiájában az Avas hegy fontos szereppel bír. A hegy északi lábánál található Szent István templom mai formájában gótikus, ám az ásatások alapján Árpád-kori előzményeket is sikerült kimutatni. E régebbi templom pontosabb korhatározása azonban bizonytalan. Nem tudjuk, hogy itt, a Szinva déli partján, vagy az északi partján lehetett-e a korai településközpont, és ehhez a környéken még milyen fontos épületek kapcsolódtak.

Az Avas-hegy a XIV. században Szent György hegy néven volt ismert. Szent György határrészt mint promontóriumot már 1376-ban említik, a nevét adó kápolnát azonban csak 1507-ben, a Szent Mihály kápolna oltárigazgatóságával együtt. Ez a kápolna napjainkra teljesen elenyészett.

Az 1376-os oklevélben a szőlőhegyen fekvő kápolnáról írnak, amely egyházi intézményként egyike a város oltárigazgatóságainak. Pontos helye máig ismeretlen, bár újkori forrásokban még feltűnik mint az Avason megnevezett viszonyítási pont, melyen felül szőlők, alatta pedig pincék fekszenek. 1683-ban Borsod vármegye jegyzőkönyvében említik „az Avas tetőn az kápolnátul fogva lemenő szekérutat”, amelyet az Aszalay András palánt szőlője melletti parlagon csináltak és onnan fut lefelé a pincékhez. 

Az egykori kápolna meglétét igazolja Miskolc 1800-ból származó réz-, majd fametszetes vedutája, ahol az Avas-tetőn sokszög alakú, kerek építményt ábrázolnak a város fölött, amely formájával, magasságával, magában állásával kitűnik a hegy pincéi közül.

Ugyanezt az épületet, de egy másik szögből, a Sajó híd irányából mutatja egy 1853-as kép is. Az 1853-as képen is látható, hogy az épület nem az Avas-hegy tetején áll, hanem egy részben különálló, alacsonyabb helyzetben lévő kiemelkedésen.
E két ábrázolás alapján a Google Earth segítségével igen jól kimetszhető, hol állhatott az Avas-tetőn egykor ez az épület.Ugyanezt az épületet, de egy másik szögből, a Sajó híd irányából mutatja egy 1853-as kép is. Az 1853-as képen is látható, hogy az épület nem az Avas-hegy tetején áll, hanem egy részben különálló, alacsonyabb helyzetben lévő kiemelkedésen.

A kápolnáról mint egyházi intézményről hallgatnak a források, de a Szent György hegy elnevezése koraiságát igazolja. A kápolna patrocíniuma az Árpád-korra mutat.
A leírások alapján a miskolci kápolna nem a település lakott részén, hanem attól kissé távolabb, a hegytetőn, a szőlőhegy szélén épült, sőt, az 1507-es oklevél szerint magán a szőlőhegyen.
A kutatás előtt azt valószínűsítettük, hogy az 1800-as és az 1853-as ábrázolásokon látható épület az Avas-hegyen a Szent György kápolna lehet. Az írásos források elégtelensége miatt azonban csak a régészet döntheti el, hogy vajon Árpád-kori építmény volt-e eredetileg, esetleg a Szent György-kultuszt megújító, a lovagszentet különösen tisztelő Anjouk idején, a XIV. században épült. (Ekkor már a hegyet is így nevezik.) Kérdés, hogy milyen célból létesült, temető vagy más objektum volt-e körülötte, s összefüggésbe hozható-e azzal, hogy a helyétől nem messze, a Mélyvölgy utcában XI. századi sírt tártak fel a XIX-XX. század fordulóján.
A két ábrázolás segítségével meghatározható helyen két munkaterületen végeztünk kutatásokat. Az I. kutatási területet a mai avasi kilátótól keletre 70 méterre, a városból a kilátóhoz vezető sétány déli széléhez kapcsolódóan, míg a II. kutatási területet a kilátótól 100 méterre, attól keletre, szintén a városból a kilátóhoz vezető sétány déli széléhez kapcsolódóan jelöltük ki. Az első kutatási területen nyitott három árokban a vékony, mindössze 20 cm vastag gyep és termőréteg eltávolítása után előkerült az alapkőzet. Az alapkőzetben egy újkori épület alapozását, egy lemélyített üreget, benne egy hordó fenekét találtuk meg. Az alapkőzet vékony fedőrétegében egy darab, bekarcolt csigavonallal díszített Árpád-kori kerámiatöredéket találtunk. A többi lelet jelenkori kerámia- és fémtöredék.


A II. munkaterületen nyitott szelvényben előkerült egy 4,7 méter átmérőjű, 70 cm falvastagsággal készült, nyolcszögletű épület alapozása. Az alapozás tört kőből, homokkőből és tufa kövekből készült, sárga színű, homokos, gyenge minőségű újkori habarccsal. Északi oldala, ahol a domb a város felé lejt, az itt elhaladó sétány irányából néhány helyen téglával javított, valamint téglalap alakú, nagyméretű, alsó élük mentén egyszerű hornyolással díszített homokkő lapokkal volt burkolva.

Az épülettől dél-keletre két vízszintesen fekvő, egymásra helyezett malomkőből kialakított lépcsőt találtunk, ami az épülethez délről egykor kapcsolódó fa szerkezetes előépítménybe vezethetett. Árpád-kori vagy középkori leletek itt nem kerültek elő. Az alapozás mellé ásott gödrök betöltésében a legkorábbi leletek a XVIII. századból való mázas kerámiatöredékek.

Ez lehet az az épület, ami az Avas-tető 1800-as és az 1863-as ábrázolásán is markánsan megjelenik. A feltárt alapozás nyomán ez egy nyolcszögletű épület volt. Kezdetei a XVIII. századig vezethetők vissza.
Az Avasról (és Miskolcról) Domby István által 1817-ben készült térképének (BmT 270) azon a helyét, ahol a feltárások voltak, a térkép egy fekete foltra helyezett kereszttel jelöli. Kérdés, hogy 1817-ben itt csak egy kereszt volt csak, vagy, mint ahogy ez a térképlap a Szent Anna templom és más kisebb templomok esetében mutatja, a kereszt alatti kis folt magára az épületre – egy kápolnára – utal. Azokon a helyeken, ahol a városban egyszerű keresztek voltak, mint pl. a Mindszenti templomnál, csak a kereszt jele van ezen a térképen.
Az ásatások, valamint az 1800-as metszet alapján elmondható, hogy e helyen 1800-ban már volt egy épület, amit az 1817-es térképen itt feltüntetett kereszt miatt ekkor feltehetően már kápolnaként használhattak. Ebből az is következik, hogy a Miskolc településről 1800-ban készített metszeten az Avas-tetőn látható nyolcszögű építmény egy kápolna lehetett. 

A kápolna a XIX. század végére funkciót váltott és már pihenőházként kezdték el használni.
1900-ban Zelenka Lajos táblabíró tulajdonában volt. Ekkor építették hozzá délről azt a szaletlit, amelynek lépcsőjét sikerült feltárnunk. Az Avasról készült 20. század eleji képeslapokon, fényképeken, festményeken a kápolnából átalakított pihenőház markáns elemként jelenik meg.

 

A kápolnát a Horváth-sor 278. számon a ma is álló avasi kilátó 1963-as felépítését követően bontották el.
Az Avas-tetőn végzett 2015-ös feltárások során megtalált épülethez hasonlót más települések
melletti szőlőhegyeken a XVIII. században több helyen építettek Közép-Európában. Köztük gyakori a nyolcszög alaprajzú is. Közös jellemzőjük a kupola fölötti kisméretű világítótorony.
A feltárások során is megtalált kápolna titulusát nem ismerjük. Elképzelhető, hogy a valahol e helyen álló középkori Szent György kápolna titulusát kaphatta meg. De ez az épület már nem a középkor, hanem Miskolc XVIII. század végi, XIX. század eleji szőlőkultúrájának, majd a szőlők pusztulása után egy másfajta kultúrának, az Avas-tetőre került pihenőházak, a városi szórakozás kultúrájának az emléke.
Ha kápolnából épített borházat nem bontották volna el, és ma az avasi kilátótól lefelé sétálnánk, valami hasonló szerkezetet láthatnánk, mint amit az alábbi kép is ábrázol:



A kiadvány megrendelhető az Átjáró Boltban, valamint beszerezhető a Zöld Sárkány Teázóban, a Miskolc Boltban és a Központi Antikváriumban.


2021. május 11., kedd

A miskolci bujdosópohár – Avasi Macskakövek visszatekintés V.

Retrospektív sorozatunk újabb, immár ötödik részében eredetileg Pusztai Tamás tanulmányát terveztük közölni. Ám egy Miskolc Napja alkalmával kapcsolatos érdekes eset miatt döntöttünk úgy, hogy előbbre vesszük Szunyogh László írását (Avasi Értéktár II.).

Javasoljuk végigolvasni, és reméljük mindenki érti majd, miféle "legendáról" van szó ez esetben!  

És ha már a legendáknál tartunk, ajánljuk az Egyszer volt, hol nem volt sorozatunk korábbi kötetét: http://atjarokhe.hu/olvasnivalok/helytorteneti-szorakoztato-feladattar-miskolcrol-egyszer-volt-hol-nem-volt-sorozat-iv-v-vi

Szunyogh László: A miskolci bujdosópohár

… Az Murrat pohára igen spetzialéja Miskoulcz várasának – írja Bél Mátyás XVIII. századi geográfiájában, megemlítve még külön, hogy mily rejtélyes természete vagyon, s hogy a huncut miskolciak igencsak eldugják azt az idegenek szeme elől, s nem is nagyon szolgáltatnak lényegi információkat a híres pohárról. Látható, nem mai keletű a rejtélyes legenda. Ma alig-alig tudnak róla, nemigen hallani a titokzatos ivóedényről.

Valamiféle szemérmes, vagy inkább összekacsintós, „hunczut” – ahogy Bél írja – hallgatás mindig is volt a témáról. Meg-megjelent a közvéleményben, az írott forrásokban, a sajtóban. A múlt századfordulós képeslapokon, ha nem is úgy, mint az ominózus béka vagy az ezredik csizmadia.

Biztosan állítható, hogy a miskolci bujdosópohár, ha rokonítható is az 1848-as bujdosópoharakhoz, nem azonos azokkal, biztosan régebbi keletű. 

Az egykor jól ismert, ám elhalványult helyi monda szerint mikor Murrad egri beglerbég 1636-ban rajtaütött Miskolc és (Sajó)Szentpéter városain, maga elé gyűjtötte a város elöljáróit, hogy adják elő az avasi pincékben eldugott városi kincseket. Azt válaszolták, hogy ott igen drága kincset őriznek, amely azonban az igazhitű muszlimoknak nem érték, s ez a bor. Ahol bor van, ott pohárnak is kell lennie, s az lehet arany is, ezüst is, csak megtekintené a pincéket, válaszolta a bég. Fölvitték a kardos törököket a pincékhez, de akármelyikbe bementek, csak ócska fakupák, töklopók voltak föllelhetők. Ekkor odadörgölődött a nagyúr lábához egy miskolci (?) ember, (esetleg magyar gyermekből lett janicsár?), hogy ne a poharakat keresse, hanem csak egyet, az igazság poharát (Mátyás poharát?) kérje, hogy abból ihasson. Mert aki abból iszik, az megismeri az igazságot. A pohár rejtekhelyét is elárulta: valahol a templom fölött volt. A miskolciak kénytelen-kelletlen előadták a poharat, töltöttek bele mustot, bort nem ihatott a török. Ezután történt a csoda. A bég belekortyolt az italba, megízelgette, csendesen letette a poharat a gádorban lévő nehéz tölgyfaasztalra, intett az embereinek, s nagy csendben eltávoztak Miskolcról. Nem raboltak, nem fosztogattak, még a várost is elfelejtették fölgyújtani. 

Ez a monda legismertebb változata. Van a helyi folklórban folytatása is. Mikor legközelebb török sereg érkezett városba, a vezetőjük azonnal Murrad bég igazságpoharából kívánt kóstolni. Hiába vezették azonban az ominózus pincéhez, ott a poharat nem találták, (egyes változatok szerint el is tévedtek a pince labirintusában), a miskolciak azt semmilyen fenyegetésre elő nem adták, mondván, hogy a pohár valahol a pincékben bujdosik(!), senki sem tudhatja, hol bukkan föl megint. A törökök haragjukban kirabolták, s fölgyújtották a várost, s még a bírót is elhurcolták magukkal, mondván, hogy csak a pohár ellenében lehet kiváltani.

A történetben több magyar és nem magyar mítoszrészlet, toposz tetten érhető. Az igazság pohara, ha csak halványan, de egybecseng a tudás fájának gyümölcsével (itt pont azáltal nem történik végzetes dolog, hogy belekóstolnak), és rokonítható a Szent Grál legendájával is.

Ez a pohár vagy serleg is eltűnik, vele talán az igazság is? Talán Mátyás pohara is? A miskolci ötvöscéh 1802-es behívólevelében3, amelyben a céh legendáját, történetét is leírják, külön kiemelik Mátyás mestert, aki „az nevezetes igazság pohárát” is készítette.

Lehet, hogy II. Ulászlónak készült a pohár, aki vágyott nagynevű királyelődje dicsőséges hírnevére, amelyre igencsak szüksége lett volna, hiszen nem volt túl jó volt a renoméja alattvalói körében, akik egyszerűen csak Dobzse Lászlónak gúnyolták gyengekezű uralkodójukat. Ám csak annyit állíthatunk biztosan, hogy volt Miskolcon a XV. század végén egy Mátyás mester nevű ötvös, aki valamilyen jogon kiváltsággal bírt az adó megfizetése alól, és hogy kései mestertársai a nevét megőrizték s összefüggésbe hozták Murrad poharával, mint annak készítője. Egy eléggé romlott szövegváltozatban a poharat Murradnak eláruló embert nevezik Mátyásnak.

Ennek a speciálisan miskolci mondának a szépséges bukfence, hogy másodszorra inkább hagyják, hogy a török lerabolja, fölégesse a várost. Miért éri ez meg? Nem a kiszolgáltatott miskolciak vágyáról van itt szó, akik álmodoznak valami igazságot tevő tárgy után, amelybe, ha beleinnának a fosztogatók, az igazságra rádöbbenve elállnának rossz szándékaiktól? S miért ne lehetne ilyen tárgy? Egy csodás tárgy, amely most éppen nincs meg, mert bujdosik, ahogyan az igazság is. S az idősebbek már emlékeznek is, hogy a legutóbbi török látogatáskor még megvolt. Nem is égették föl akkor a várost. S hogy mi legyen ez a tárgy? Talán itt is hatott, illetve ismert volt a Grál legendája, miért ne lehetne Miskolcnak is egy kelyhe, pohara? A tárgy választásában bizonyára közrejátszott a bor tisztelete, a bor és az igazság fogalmának tudatalatti, avagy nagyon is tudatos összekapcsolása. S ahogy a Grált is keresni kell, a miskolci pohár az Avas rejtélyes pincelabirintusában bujdosik. Találhatunk még ilyen vágyott csodatévő, mentő tárgyat a magyar irodalomban, dejavu-érzésünk megalapozott. Mikszáth beszélő köntöse a kecskemétieket menti meg a törököktől. A regény 1889-ben jelent meg. Érdekes az időbeni egybeesés. Mikszáth, 1887-ben jár Miskolcon, talán itt hallhatott a legendáról, s írói fantáziája helyezte át a történetet az Alföldre, s tett a pohárból köntöst.

Tény, hogy a XVII. század első felében többször is rajtaütöttek török hadak a városon. 1636-ban éppen Murrad egri beglerbég vezetésével, de ekkor valóban csak kisebb károkozás jegyeztetik fel, a lakosok idejében elrejtik értékeiket, valószínűsíthetően éppen az Avas pincéiben. Igaz, a templom tornya ekkor ég le. Hat évre rá ismét az egri törökök dúlnak a városban, ekkor azonban a veszteség már igen nagy, s az egykorú krónikás szerint porig ég a város.

Harminchat évvel később, 1678-ban találunk egy homályos utalást; a városi jegyzőkönyv 26. oldalán lévő bejegyzés, amely egy város által eladott baráthegyaljai szőlőről szól, a végén megjegyzik, hogy áldomásként „rája az igazság pohara üríttessen”. Gyanút kell fognunk, mert ugyan jóval később, de hasonló, sokkal egyértelműbb bejegyzés történik: 1702-ben a városi tanács elrendeli, hogy minden nagyobb városi üzletkötés, szó szerint idézve „kótyavetye az városi igazság poharával szentesíttessék, majd a pohár az pincébe visszavitessék”. Valóban úgy tűnik, hogy valamilyen csodát, erőt tulajdonítottak a pohárnak, amely ezáltal megvédi a várost a rossz, szerencsétlen üzlettől. 1707-ben II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem Miskolcon tartja központját. Latin nyelvű emlékirataiban írja, hogy Miskolcon szállván, az Támár mesterrel elkészítteté az híres miskolczi kelyhet, melyet bujdosásába is magával vitt, attól meg nem vált. Innentől kezdve igen gyakran bukkan föl ez a formula különböző rendeletek végén, a teljesség igénye nélkül: 1758-ban kétszer, 1759-ben egyszer, 1761-ben már ötször, s innentől kezdve a XVIII. század végéig majd minden évben három-négy alkalommal.

1809-ben a Napóleon ellen induló Borsod megyei nemesi felkelők Miskolcon gyülekeznek. Igen nehezen indul el a bandérium, terhelve ezzel hetekig a város lakosságát. Egykorú feljegyzés szerint azzal bírja őket a város polgármestere indulásra, hogy a sereg fővezére, a megyei ispán a városban tartózkodó kegyúrral, Grassalkovich Józseffel a városi igazságpohárból iszik áldomást, s bár a serleg egykor a megyéé volt, csak a hadak visszatérte után szolgáltatják azt vissza, addig a város megőrzi a poharat. Itt a forrásokban támadt egy kis keveredés: a megyéé vagy a városé a pohár? Ekkor már egyértelműen két pohárról beszélnek a krónikák, mintha csak igazolni akarnák a Rákóczi-féle másolatot, annak kalandos visszatérését.

Az igazi, ha ugyan az az igazi, a polgároknál van kint a pincékben és vándorol. Pincékben, a többes szám egyértelmű. Benkő Sámuel, városunk XVIII. századi polihisztor krónikása „Topographia oppidi Miskoltz Historico-Medica” (Miskolc várostörténeti-orvosi helyrajza) című művében (1782) röviden ír a pohárról. A latin eredeti nem pontos és szakszerű fordításban így hangzik: „a polgárok igazságpohara, amely Murrad bég seregeitől a várost megmentette, a polgárok pincéiben bujdosik. Aki abból iszik, az megismeri az igazságot. Mivel az igazságot nem jó mindig tudni, ezért a pohár minden ünnepnapokon más pincében állíttatik fel az asztalfiára, abba csak a pince legnemesebb nedűje tölthető, s abból mindenki csak egyszer kortyolhat, míglen a pohár, fölállván megtiszteltetve körbejár”. A pohár használatához tehát valamiféle szertartás kapcsolódott. Hasonló szertartást ír le Bél Mátyás is, annyival kiegészítve a dolgot, hogy az első kortyot (szinte pogány módon) a földre kellett löttyintenie a pincemesternek ezen szavak kíséretében: „Ezt a kontyosának!”

A Viczi család hagyatékában fennmaradt naplóbejegyzés (1825) után az 1848-49-es szabadságharcot követő Bach-rendszerig nem hallunk róla, s innentől kezdve, ha lehet, még mélyebb titok övezi a poharat, annak tárolási helyét. A következő forrás magyarázatot adhat: a bécsi Reich-staatpolize archívban őrzött ügynökjelentések egyike. Az elbukott forradalmat követő passzív ellenállás időszakában tengernyi spionjelentés foglalkozik a gombamód elszaporodott rebellis bújdosópoharakkal, az azok köré szerveződő titkos társaságokkal. Fölmerül a gyanú, hogy ezek a pohártársaságok (kriglgruppen) esetleg központi irányítás alapján működnek, összefüggő és így veszélyes hálózatot alkotnak. Egyet-kettő feloszlatnak, főként a Dunántúlon, vagy például (Hajdú-) „Dorogon felsővalki Tiszai Pál és czinkosainak kehelcompaniája” bíróság elé állíttatott. Látnunk kell a miskolci bujdosópohár és ezen poharak, kelyhek közti hasonlatosságokat. Nem állítható, hogy a 48-as poharak a miskolci mintájára alakultak volna ki, ehhez valószínűleg nem volt országosan eléggé ismert.

A Bach-korszakban több jelentés taglalja, hogy tekintélyesnek mondott miskolci polgárok vasárnaponként az avasi pincékben borozgatásra összejönnek s ott mindenféle pohártársaságokat alakítanak. Csak sejtetik, hogy rebellis, forradalmi témákról is eshet szó. Bizonyos Svály nevű ügynök 1853 novemberi jelentésében szinte felmentésként írja, hogy a Soltész-féle pincében lévő pohártársaság nem lehet forradalmi szemléletű, mivel ők valamiféle régebbi, középkori eredetű pohár kultuszának hódolnak. Ezután a titkolódzás még nagyobbá válik. A városi oklevelekből is eltűnik a korábban oly gyakori formula. Legközelebb csak Takáts Jenő 1901-ben megjelent, a Felvidékről szóló – melybe ő Miskolc mezővárosát is besorolta – kvázi „bédekkerében” kerül említésre, ahol leírja a tanulmány elején ismertetett mondát. A történetet azzal fejezi be, hogy a pohár azóta is az Avas pincéiben bujdokol. Megjelenik pár képeslap ennek ábrázolásával. De nem fénykép, hanem rajz formájában.

A hagyomány, a legnagyobb titokban, tovább él az avasi pincesorokon. Móra Ferencig semmit nem hallunk róla. Móra rendszeres vendég volt az Avasalján. Tudunk halála előtti legendás utolsó látogatásáról Marjalaki Kiss Lajos pincéjében, 1933. május 16-án. Ezt megelőzően levelet írt Marjalakinak, amelyben rejtetten, de a miskolci bujdosó poharat is említi. A már a halálra készülő Móra levelében arra kéri Marjalakit, még egy jó kis borocskázást jó társaságban hozzon össze neki Miskolcon. „De jó lenne, ha akkor és ott pont akkor odabujdosna a Pohár is, hogy egy kis előleget kaphassak a végső igazságból, melyet nemsokára teljességében is megismerhetek.” Az irodalmárok nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget ennek a félmondatnak. A tudós Móra a pohár szót nagybetűvel írja… Nyilván nem véletlenül, ilyen hibát nem vétene.

A két világháború közötti korszakra vonatkozóan már csak egyetlen, de igen sokatmondó forrásunk van. Vereczkei (Weisz) Jenő, majd később James Waess, egy miskolci kereskedő család Amerikába kivándorolt s ott karriert csinált fiának emlékirataiban (Philadelphia 1942.) a következő található: 1932 egyik novemberi vasárnapján „muszáj volt apukának kimenni a pincébe, mert a rendtartás szerint aznapon nálunk vendégeskedett a vándorpohár. Ilyenkor sokan gyűltek össze a pincénkben, míg más alkalmakkor más pincékbe kellett menni”.

Emlékezhetünk, hogy 1812-ben mint ha két igazságpohár „működne” a városban. Egy a pincékben „bujdosik”, míg egy valószínűsíthető másolat pedig a polgármester irodájában valami falfülkében rejtezik. Tehát 1945-ig a városi „2-es számú” pohárról többet nem hallunk.

A második világháború, az utána következő diktatúra sok mindent eltörölt a múltból, így a poharak legendáját és rendtartását is. Az amúgy is titokzatos pohár végképp elrejtőzött. Egy új, nemrég felfedezett forrásban mégis utalást találunk ismét a városi pohárra vonatkozóan. Az ÁVO kutathatóvá vált aktáiban Horváth János, volt városházi tisztiszolga 1952. október 21-i kihallgatásán a következőket vallja. „Gálffy polgármester íróasztala mögött a fal faborítása alatt található a titkos rekesz, ahol a város serlegét és a polgármesteri láncot tartják.” A vallomás többi részletében már nem tér ki erre a témára, mint ahogy arra sem találunk dokumentumokat, hogy az ÁVO, akár ennek alapján, megtalálta volna ezeket a tárgyakat. Mindenesetre a városháza vizesblokkjainak 1997-es felújítása során az egykori polgármesteri dolgozó falában előbukkant egy később elfalazott falfülke. Mindennek senki nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, az visszafalazásra került. Lábazatmagasságban, azaz a padlón volt, ami eléggé szokatlan…

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy volt egy törökkori legenda, amelynek valószínűsíthetően tárgyiasult hagyománya egészen 1945-ig élt. Valamiféle rendtartás szerint „bujdosott”, azaz vándorolt körbe Murrad pohara, amelyhez az igazság fogalma társult.

Nem valószínűsíthető, hogy a legenda a XX. század második felében is továbbélt volna. Bár jó lenne benne hinni. Hogy a „hunczut miskolcziak” ma is vándoroltatják, bújtatják az igazság poharát, csak teszik ezt még nagyobb titokban, mint előtte bármikor.

Talán valamelyik pince mélyén mégis csak megvan valahol az a pohár. Ha nem kerül elő, legalább a hagyományát jó lenne feleleveníteni. Most, amikor ismét polgári asztaltársaságok szerveződnek az Avason, ismét lehetne a pohárnak rendtartása. A városházán pedig az igazság pohara üríttetne áldomásként a város igaz ügyeire. De ha mindezek nem is, legalább az első korty „a kontyosára” löttyintett hagyománya föleleveníttethetne.

 

A fenti kultúrtörténeti „tanulmány” minden megállapítása a képzelet szülötte. Kitalálója, a legenda megalkotója Szunyogh László építészmérnök, aki 2008-ban vetette papírra a fentieket. Jelen írás az ő terjedelmes, alaposan „dokumentált”, lábjegyzetek sorával ellátott szövegének rövidített, tömörített változata. Az eredeti szöveg megjelent az Átjáró folyóirat 4. számában (Elfeledett borvidékek) 2015-ben. Utóbbi verzió elérhető itt: https://atjarofolyoirat.blogspot.com/p/archivum_19.html

 


2021. április 18., vasárnap

Borházban vagány lakni – Avasi Macskakövek visszatekintés IV.

Sorozatunk negyedik részében Szunyogh László két írása kerül sorra az Avasi pincék mélyén című kötetből (Avasi Értéktár IV.):

 Szunyogh László: Borházban vagány lakni

Mi lenne, ha az avasi borházakból fiataloknak alakítanának ki lakásokat, vagy legalábbis lehetővé tennék, hogy kialakítsák maguknak?

Az Avas-monográfiában Dobrossy István idéz egy világháború előtti újságcikket, amelyben az újságíró arra panaszkodik, hogy a miskolci polgár már csak olyan, hogy szeret fölnézni az Avasra, büszke rá – de hogy vegye a fáradtságot, hogy föl is menjen, azt már nem. Ebből két megállapítás szűrhető le. Egy: valóban különleges, hogy egy ilyen „szőlőhegy” magasodik a belvárosban. Kettő: fáradtságos is, meg minek is fölmenni. Ezzel persze ellentétesnek tűnhetnek az avasi pincékről, pince- és asztaltársaságokról szóló anekdoták, Marjalaki Kiss Lajos, Móra Ferenc látogatása, meg a közismert mondás, miszerint nem is miskolci polgár az, akinek nincs pincéje az Avason. Az ellentmondásnak valószínűleg az a föloldása, hogy az avasi szőlők 19. század végi kipusztulása után a pincekultúra, a hagyomány még sokáig túlélt, ahogyan most is vannak, akik pincét visznek az Avason, annak ellenére, hogy a szőlők helyén ma már csak a panel virágzik.

A nemrég útjára indult s valószínűleg hagyománnyá nemesedő Avasi Borangolás évenkénti egy-egy szombatja megmutatja, hogy milyen élet is lehetne, ha az Avas még mindig borvidék lenne. Már azonban nem az, s ha néhány pince működik is, nincs, ami élettel töltené meg a sok-sok üres borházat.

Pedig adná magát a turisztikai hasznosítás. Azonban be kell látni, hogy jelenleg nem akkora a turistaforgalom, hogy folyamatosan életben tartsa a Kisavast. Ezért a pincetulajdonosok erre nem tudnak támaszkodni, azaz nem fejlesztenek, nem is működtetik folyamatosan a pincéket mint vendéglátó-egységeket.

A másik probléma a fejlesztés hiánya, az infrastruktúra lerobbant volta. A városi helyhatóság helyesen ismerte föl, hogy először az infrastruktúrát kell rendbe hozni, az utakat, a közműveket, meg a károsan elburjánzott növényzetet. A följutás is problémás, megfejelve azzal a szürreális helyzettel, hogy az egyik út egy temetőn halad keresztül. De a látszólagos hátrányból ügyes húzásokkal erényt lehetne kovácsolni. Az világosan látszik, hogy gépjárműforgalmat csak nagyon korlátozott célforgalomként lehet a területre beengedni. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy az emberek, s így a turisták is, ha csak nem andalgó szerelmespárok, nem szeretnek fölfelé gyalogolni. Miközben legfölül van a kilátó, ami azért nem kis attrakció lehetne. Tehát vagy föl kell az embereket vinni, vagy föl kell őket csábítani, ahogyan például a Borangoláskor egy-egy pohár kézbeadásával teszik.

A fölvitel kérdése már többször felmerült az elmúlt évtizedekben. Nevezetesen: libegő vagy fogaskerekű. De a Városház térről induló kisbusszal is fel lehetne szállítani az embereket. Az sem ártana, ha ezek a járatok, bármi is a szállítóeszköz, megállnának minden második pincesornál.

Csatlakozást is lehetne hozzá biztosítani az Avastetőn egy, a lakótelep tengelyén végigmenő bármilyen tömegközlekedési vonalnak, legyen az busz vagy mágneses nyeregvasút. Ez kiválthatna sok-sok, a hegyre fölküszködő buszjáratot. Nem mellesleg életet generálna a Szent István téren is. Amennyiben kerékpárt is lehetne rajta szállítani, akkor a miskolciak egy részének, az avasiaknak nem kellene feltekerniük a hegyre, ki lehetne húzni az indokaik közül, hogy miért nem járnak kerékpárral dolgozni.

A 90-es évek második felében, amikor sorra épültek a társasházak, jelentős számú garzonlakással, a Kisavason nem mozdult semmi, akkor vetődött fel az ötlet, hogy mi lenne, ha a borházakból fiataloknak alakítanának ki lakásokat, vagy legalábbis lehetővé tennék, hogy kialakítsák maguknak. Például a terület lakó- vagy lakó-üdülő övezetbe való sorolásával. Akkoriban ugyanis a szocpolt csak ilyen területen lehetett igénybe venni… Azt gondolom, ezzel élet költözhetett volna a pincesorokra, javult volna a közbiztonság, a városrész bekerült volna a mindennapi vérkeringésbe.

A fiatalok általában kis lakásokat keresnek, és egy ugrás lenne nekik a belváros. Sok akadálya van a megvalósításnak, a szemétszállítástól a benapozáson át a parkolásig, de az Avastetőn például közös őrzött parkolót lehetne kialakítani. Ha föl lehet vinni valahogyan a bicajt, visszafelé már nem gond lejutni. A fiataloknak legalábbis. S szerintem vagány borházban lakni, főleg ha kilométeres pince is van hozzá. Hogy a pincét mire használnák, azt már a fiatalok fantáziájára bíznám. Nem biztos, hogy hibátlanul jó ötlet ez a felvetés, de megvitatásra ajánlhatónak tűnik.

 

 Szunyogh László: Bortanya újra

Vannak helyek, melyekre ugyanúgy emlékezem én is, mint emlékezett apám.

Emlékszem, gimnazistaként, „azt húzattuk a cigánnyal…” Itt. Téglapadló, kecskelábú asztal, hosszú lócák (Józsi egyszer be is borult az asztal alá), üvegkancsóban vörösbor, kólával (sic!).

Mi, földesisták, egy asztalhoz ültünk, hazafelé pedig huhogtunk a csajoknak a temetőben. Aztán kiderült, mindenki így emlékszik. Akivel csak beszéltem, egyeztettem, aki épített, szerelt, engedélyt adott… itt randizott, itt kérte meg, itt rúgott be.

De a helynek nem csak az emlékezet ad szellemiséget. Tényleg vannak helyek, ahol a legutolsó kóceráj is jól fog működni, és vannak, ahol a legjobb kocsma sem él meg.

Nem sikerült kiderítenem, ki építette a ma már műemléki borházat, ki s mikor nyitott benne borozót, vagy éttermet, de ráhibáztak, vagy ráéreztek. Hiába a temető, hiába a száz lépcső, az Erzsébet (Szabadság?) térről ide vezet az út, egyenest fölfelé. S mint a villamos párás üvegén át kisgyermekként annyiszor lestem, a fölszakadó fő utcai házsorban, a tér fölött, az Avas sötét tömegét uralták a neonreklám koncentrikusan kigyulladó-elalvó fénykörei.

Építészként nem klasszikus feladat volt a felújítás, nem csupasz domboldalba kellett új miliőt, emberi teret álmodni. De ugyanolyan izgalmas volt megfejteni az épületet, ráérezni a hangulatra, fölfedezni a részleteket, újraalkotni a tereket. Büszke vagyok rá, hogy tervezhettem a miskolci Bortanya felújítását!

 

A bortanya nemzedékeknek volt fogalom, s most már bő másfél évtizede csak emlék. Egy generáció fiatalkorából kiesett ez az épület. Kíváncsi vagyok, hogyan éled újra, hogyan bontakozik ki a hely hitem szerinti szelleme. Lehet, nem lesz már cigányzene, hanem hiphop, techno, meg mit tudom én mi, de azért jó bor, remélem, lesz.

S akkor néha-néha betérek egy pohárkára, megint.

2009. április 16-án, a Bortanya újbóli megnyitásakor


A teljes kötet elérhető itt PDF-formátumban: http://atjarokhe.hu/olvasnivalok/