Sorozatunk negyedik részében Szunyogh László két írása kerül sorra az Avasi pincék mélyén című kötetből (Avasi Értéktár IV.):
Szunyogh László: Borházban vagány lakni
Mi
lenne, ha az avasi borházakból fiataloknak alakítanának ki lakásokat, vagy legalábbis lehetővé tennék, hogy kialakítsák maguknak?
Az
Avas-monográfiában Dobrossy István idéz egy világháború előtti újságcikket,
amelyben az újságíró arra panaszkodik, hogy a miskolci polgár már csak olyan,
hogy szeret fölnézni az Avasra, büszke rá – de hogy vegye a fáradtságot, hogy föl
is menjen, azt már nem. Ebből két megállapítás szűrhető le. Egy: valóban
különleges, hogy egy ilyen „szőlőhegy” magasodik a belvárosban. Kettő: fáradtságos
is, meg minek is fölmenni. Ezzel persze ellentétesnek tűnhetnek az avasi
pincékről, pince- és asztaltársaságokról szóló anekdoták, Marjalaki Kiss Lajos,
Móra Ferenc látogatása, meg a közismert mondás, miszerint nem is miskolci polgár
az, akinek nincs pincéje az Avason. Az ellentmondásnak valószínűleg az a
föloldása, hogy az avasi szőlők 19. század végi kipusztulása után a
pincekultúra, a hagyomány még sokáig túlélt, ahogyan
most is vannak, akik pincét visznek az Avason, annak ellenére, hogy a szőlők
helyén ma már csak a panel virágzik.
A
nemrég útjára indult s valószínűleg hagyománnyá nemesedő Avasi Borangolás
évenkénti egy-egy szombatja megmutatja, hogy milyen élet is lehetne, ha az Avas
még mindig borvidék lenne. Már azonban nem az, s ha néhány pince működik is,
nincs, ami élettel töltené meg a sok-sok üres borházat.
Pedig
adná magát a turisztikai hasznosítás. Azonban be kell látni, hogy jelenleg nem
akkora a turistaforgalom, hogy folyamatosan életben tartsa a Kisavast. Ezért a
pincetulajdonosok erre nem tudnak támaszkodni, azaz nem fejlesztenek, nem is működtetik
folyamatosan a pincéket mint vendéglátó-egységeket.
A
másik probléma a fejlesztés hiánya, az infrastruktúra lerobbant volta. A városi
helyhatóság helyesen ismerte föl, hogy először az infrastruktúrát kell rendbe
hozni, az utakat, a közműveket, meg a károsan elburjánzott növényzetet. A
följutás is problémás, megfejelve azzal a szürreális helyzettel, hogy az egyik
út egy temetőn halad keresztül. De a látszólagos hátrányból ügyes húzásokkal erényt
lehetne kovácsolni. Az világosan látszik, hogy gépjárműforgalmat csak nagyon korlátozott
célforgalomként lehet a területre beengedni. Azt pedig tudomásul kell venni,
hogy az emberek,
s így a turisták is, ha csak nem andalgó szerelmespárok, nem szeretnek fölfelé
gyalogolni. Miközben legfölül van a kilátó, ami azért nem kis attrakció
lehetne. Tehát vagy föl kell az embereket vinni, vagy föl kell őket csábítani,
ahogyan például a Borangoláskor
egy-egy pohár kézbeadásával teszik.
A
fölvitel kérdése már többször felmerült az elmúlt évtizedekben. Nevezetesen:
libegő vagy fogaskerekű. De a Városház térről induló kisbusszal is fel lehetne
szállítani az embereket. Az sem ártana, ha ezek a járatok, bármi is a
szállítóeszköz, megállnának
minden második pincesornál.
Csatlakozást
is lehetne hozzá biztosítani az Avastetőn egy, a lakótelep tengelyén végigmenő
bármilyen tömegközlekedési vonalnak, legyen az busz vagy mágneses nyeregvasút.
Ez kiválthatna sok-sok, a hegyre fölküszködő buszjáratot. Nem mellesleg életet
generálna a Szent István téren is. Amennyiben kerékpárt is lehetne rajta
szállítani, akkor a miskolciak egy részének, az avasiaknak nem kellene
feltekerniük a hegyre, ki lehetne húzni az indokaik közül, hogy miért nem
járnak kerékpárral dolgozni.
A
90-es évek második felében, amikor sorra épültek a társasházak, jelentős számú
garzonlakással, a Kisavason nem mozdult semmi, akkor vetődött fel az ötlet,
hogy mi lenne, ha a borházakból fiataloknak alakítanának ki lakásokat, vagy
legalábbis lehetővé tennék, hogy kialakítsák maguknak. Például a terület lakó-
vagy lakó-üdülő övezetbe való sorolásával. Akkoriban ugyanis a szocpolt csak
ilyen területen lehetett igénybe venni… Azt gondolom, ezzel élet költözhetett
volna a pincesorokra, javult volna a közbiztonság, a városrész bekerült volna a
mindennapi vérkeringésbe.
A fiatalok általában kis lakásokat keresnek, és egy ugrás lenne
nekik a belváros. Sok akadálya van a megvalósításnak, a szemétszállítástól a
benapozáson át a parkolásig, de az Avastetőn például közös őrzött parkolót
lehetne kialakítani. Ha föl lehet vinni valahogyan a bicajt, visszafelé már nem
gond lejutni. A fiataloknak legalábbis. S szerintem vagány borházban lakni, főleg
ha kilométeres pince is van hozzá. Hogy a pincét mire használnák, azt már a
fiatalok fantáziájára bíznám. Nem biztos, hogy hibátlanul jó ötlet ez a
felvetés, de megvitatásra ajánlhatónak tűnik.
Szunyogh László: Bortanya újra
Vannak helyek, melyekre ugyanúgy emlékezem én is, mint emlékezett
apám.
Emlékszem, gimnazistaként, „azt húzattuk a cigánnyal…” Itt.
Téglapadló, kecskelábú asztal, hosszú lócák (Józsi egyszer be is borult az
asztal alá), üvegkancsóban vörösbor, kólával (sic!).
Mi, földesisták, egy asztalhoz ültünk, hazafelé pedig huhogtunk a
csajoknak a temetőben. Aztán kiderült, mindenki így emlékszik. Akivel csak
beszéltem, egyeztettem, aki épített, szerelt, engedélyt adott… itt randizott, itt
kérte meg, itt rúgott be.
De a helynek nem csak az emlékezet ad szellemiséget. Tényleg
vannak helyek, ahol a legutolsó kóceráj is jól fog működni, és vannak, ahol a
legjobb kocsma sem él meg.
Nem sikerült kiderítenem, ki építette a ma már műemléki borházat,
ki s mikor nyitott benne borozót, vagy éttermet, de ráhibáztak, vagy ráéreztek.
Hiába a temető, hiába a száz lépcső, az Erzsébet (Szabadság?) térről ide vezet
az út, egyenest fölfelé. S mint a villamos párás üvegén át kisgyermekként
annyiszor lestem, a fölszakadó fő utcai házsorban, a tér fölött, az Avas sötét
tömegét uralták a neonreklám koncentrikusan kigyulladó-elalvó fénykörei.
Építészként nem klasszikus feladat volt a felújítás, nem csupasz
domboldalba kellett új miliőt, emberi teret álmodni. De ugyanolyan izgalmas
volt megfejteni az épületet, ráérezni a hangulatra, fölfedezni a részleteket,
újraalkotni a tereket. Büszke vagyok rá, hogy tervezhettem a miskolci Bortanya
felújítását!
A bortanya nemzedékeknek volt fogalom, s most már bő másfél évtizede
csak emlék. Egy generáció fiatalkorából kiesett ez az épület. Kíváncsi vagyok,
hogyan éled újra, hogyan bontakozik ki a hely hitem szerinti szelleme. Lehet,
nem lesz már cigányzene, hanem hiphop, techno, meg mit tudom én mi, de azért jó
bor, remélem, lesz.
S akkor néha-néha betérek egy pohárkára, megint.
2009. április 16-án, a
Bortanya újbóli megnyitásakor
A teljes kötet elérhető itt PDF-formátumban: http://atjarokhe.hu/olvasnivalok/
.png)
