Várunk a jelen cikkhez vagy bármely más, a kama játékhoz kapcsolódó hozzászólást, kiegészíteni-valót. Akár szabályleírással vagy személyes történettel az atjarok@gmail.com e-mail-címre!
Pontozás
A létszám kérdése mellett a pontozás is igen változatos rendszerben zajlott, gyakorlatilag aktuális szokások, netán megegyezés szerint. A gólok döntöttek a játék kimenetéről: a kapuba találó, avagy palánkot érő labda érhetett egy vagy több pontot. Esetenként a nyitódobásból és a futásból szerzett gól értéke tért el (2 és 1 pont), illetve az elkapás módja (egy kézzel vagy két kézzel szerzett, vagy „kötényes” kama) alapján változott a találat pontértéke. A kamafogás utáni akcióból (futás, vagy rádobás/visszadobás) szerzett kama (kontrakama) általában duplán számított (a kontrakamából szerezett újabb kama megint növelte a pontértéket) – és persze mindezek kombinálódhattak is: az egy kezes vagy kétkezes kontrakama tekintetében. Más esetben – palánkra játszott kama – a palánk részei képviseltek más-más pontértéket (a belső, szűkebb részre betaláló labda ért értelemszerűen többet).
Hogy meddig, hány pontig tartott egy kamameccs? Előfordult, hogy időre ment, tehát az adott, rendelkezésre álló idő képezte a játék egyik keretét (pl. az iskolai szünet időtartama), máskor pontra játszották, vagyis 6, 10, 12 (vagy egyéb) gólos meccsekben állapodtak meg a csapatok.
Kamaaaa!
A játék egyik jellegzetes momentuma volt az elkapás, kamaszerzés utáni mozdulatsor, amikor is a játékos magasba emelt kézzel kiált kamát! Ezesetben egyrészt egy fontos eredmény örömittas bejelentéséről, egyúttal az elkapás demonstrálásáról van szó (a labdát tehát biztos kézzel kell bírni, tudniillik a kézből kieső labda nem kama!).
Talán kiabálni kellett, hogy „kamaaaaa!” (Avas – K. Zsuzsa)
Mindez azért is érdekes, mert a jelek szerint nem a végső cél eléréséhez (gólszerzés/pontszerzés) kapcsolódik egy bevett formula és jelenetsor, hanem egy azt megelőzőhöz, amely természetesen és vitathatatlanul a játék egyik, ha nem a legfontosabb eseménye (a játék elnevezése is egyértelműen mutatja).
Kama-kérés
A múlt századi kamázás történetéből nem ismerünk szabályozást jó (érvényes) és rossz (hibás) dobás megkülönböztetésére, illetve szankcionálásra. Holott a kama közelmúltbeli újjáélesztésénél hamar előjött a kérdés. Hiszen túl rövid és lapos, vagy épp túl hosszú és magas dobások esetében a fogadó csapatnak nincs módja sem a kamaszerzésre, azaz hátrányt szenved. Minderre reagálva a jelek szerint létezett egy technika, amely ezt a kamaszerzési lehetőséget támogatta:
Kama-kérés: időnként lehetőség volt arra, hogy a csapatkapitány kamát kérjen, azaz olyan dobást az ellenféltől, ami kb. derék és fejmagasság között repült a kapu elé. Ezt a dobást a másik csapatnak a következő alkalommal viszonoznia kellett. (Pereces – O. Sándor)
Nemek és korok
Bár a nemekre nem vonatkoztak a kérdéseink, több visszaemlékező is megemlítette, hogy fiúk-lányok vegyesen játszották a kamát (10,1 %), néhányan úgy nyilatkoztak, hogy lányok ritkábban játszottak, és hogy inkább a fiúk játszottak (4,5 %), és volt olyan is (1,12 %), aki nem emlékszik vegyes játékra.
Kicsik és nagyok gyakorta együtt játszottak, máskor éppen elkülönülve – derült ki az elbeszélésekből. Privilégiumnak számított, ha valakinek volt „kamalabdája”. Ilyenkor a nagyobbak bevették a csapatba, illetve az választhatott, és jelölhette ki, hogy ki játszhat és ki nem. Máskor egyszerűen az erősebbnek, ügyesebbnek tartott játékosok választottak csapatot.
Fiúk-lányok vegyesen játszottunk, tetszett benne, hogy a kiszemelt szerelem is ott rohangál körülöttünk és meg lehetett érinteni... (Avas – V. Anita)
A kezdést sorsolással döntöttük el. A csapatokat beválasztással állítottuk össze, persze, csak akkor, ha nem voltak kész csapatok. A két legnagyobb-legjobb-legerősebb, mondhatnám, domináns fiú felváltva választott a jelentkezők közül, míg ki nem lett a csapat. Ez akár 4-6 fő is lehetett, de játszottuk már 2-2 fővel is. (Vasgyár – V. László György)
Egy lakótelepen megvolt a kellő létszám, de pont ezért változó is volt. Kit mikor engedtek el. De alapvetően volt egy fix mag. 10-15 éves korosztály, néha idősebbek és egy-két kicsi. Aztán előfordult, hogy másik lakótelepi gyerekekkel meccseltünk. Oldalanként 6-10 volt az ideális [csapatlétszám], de volt, hogy négyen is nekiálltunk, vagy 30-an is játszottunk. (belváros – M. Tamás)
Aki reggel 7-re nem ért oda, tanítás előtt, nem kamázott! A csapat kiválasztása ugyanis úgy folyt, hogy a két legerősebbnek vélt játékos választott, a gyengék maradtak a végére. A többi pedig nézte. (K. Sándor)
Teniszlabda ritkán akadt. … Ha nem tudod elkapni... Sokszor el is tűnt… Legtöbbször az otthonról hozott gumilabdával játszottunk. Azért állhattunk be a nagyok közé, mert volt labdánk! (Vasgyár – F. Zoltán)
A kamát általában teniszlabdával játszottuk, akkoriban ez nem hétköznapi dolog volt, úgyhogy akinek volt teniszlabdája, az gyakorlatilag saját csapatot is választhatott es eldönthette azt is, ki nem játszik. Tornaórákon inkább kislabdával játszottuk… (Kilián-ltp – B. Gergely)
Sérülésveszély
A kama, mint sok más sport, magában hordoz némi sérülésveszélyt: a salakos, aszfaltos pályán a csúszás vagy összeütközés veszélye nyilvánvalóan fennállt, a kamára jellemző speciális veszélyt sokkal inkább az elkapás jelentette: a kemény és csípős teniszlabda akár hátra- vagy el is törhette a kamázó gyerekek ujjait, vagy megüthette arcukat.
Voltak kéz- és fejsérülések néha, de nem komoly, nagyon szerettük! (belváros – K. Zoltán)
Egyes tanárok tiltották a játékot [salakpályán] balesetveszélyre hivatkozva (salakpálya). (Vasgyár – V. László György)
Teniszlabdával játszottuk. Hát ugye ebből volt egy-két sérülés. Mikor egy kézzel próbálja az ember elkapni a teniszlabdát, ami elég kemény, akkor az ujja hegyére, miegymás és akkor kis húzódások, zúzódások előfordultak. (Pereces – S. Attila)
Kama-láz: „Imádtuk!”
Feltűnő volt a hosszabb-rövidebb visszaemlékezéseket vizsgálva, hogy sokan gondolnak vissza a kamázásra pozitív érzelmekkel (28 %)! Sokszor került elő hogy: „szerettem”, „imádtam” és mindezek szinonimái, illetve néhányszor a „kedvenc”, és a „Jó kis játék”, a „szuper játék volt”, „jó játék”, stb. kifejezések a kamázás felelevenítése során.
Mindez csak részben magyarázható a gyerekkori kedves emlékek megidézésével együtt járó, a múltat megszépítő nosztalgikus hangulattal. A kama játék jelenkori felvirágzása, a kamabajnokságok és kupák, kama-bamutatók során könnyen feltűnik a játék élménydús volta.
Néhány részlet, melyek mindezt jól alátámasztják:
A szabály valami olyasmi lehetett, hogy van két csapat, az egyik csapat dob, a másik csapat, ha meg tudja fogni, megfogja, elrejti a labdát, és támad, és elkezdődik ez a fogócskával vegyes pankráció. ... Csak a hangulatra emlékszem. Hogy mérhetetlenül sokat nevettünk és mérhetetlenül sokat veszekedtünk. Mert becsületbeli ügy volt a gól. Hogy ez most bent volt, nem volt bent... (Győri kapu – K. Zoltán)
Legnagyobb labdajátékunk volt! (Avas – F. Balázs)
Épp a napokban emlegettük, gyerekkorom kedvenc játéka volt! Iskola után is visszajártunk, bemásztunk a kerítésen, és ment a móka sötétedésig. (Győri kapu – B. Flóra)
A [ballagási] búcsúztató beszédben az alattunk lévő A osztály belevette, hogy amikor már nem fogtok többet kamázni az udvaron… (Avas – Sz. Levente)
Nagyon szerettük játszani, jobban, mint a focit! (belváros – Dr. S. Béla Márton)
Nyomtuk a szünetekben, de főleg nagyszünetben! Én ’84-ben végeztem, de akkor tombolt ott a láz!! Szinte minden szünetben rohantunk ki a foci- és a kézilabda-pályákra! (Diósgyőr – D. László)
A szabályokra már nem emlékszem, de tudom, hogy jó buli volt! (Kilián-ltp – B. Gergely)
Reggel, délben és a napköziben hatalmas csaták voltak. A kama – ha jól emlékszem, mi „dugás”-nak is hívtuk – volt a katarzis! Abból tuti gól lett... jó kis rendszeres fitneszprogram volt. (Bulgárföld- Sz. Károly)
Nagyon szerettem ezt a játékot, mert nagyon izgalmas és szórakoztató volt. Úgy tanultunk meg messzire, erősen labdát dobni, hogy utána atlétika versenyen akkorát dobtam kislabdával, hogy az Ifipályán nem volt addig felrajzolva a pálya. (Avas – P. Zsolt)
Végezetül lássunk egy viszonylag friss, már a XXI. század elejéről tanúskodó interjúrészletet, mely a játék spontán eltanulását (is) mutatja, valamint az áthagyományozódás megtörését, amely – mint fentebb bemutattuk – a város nagy részén minden jel szerint bekövetkezett (talán csak a „végeken” nem: Szirma, Felsőzsolca, Mályi), és azóta mindössze néhány iskola, vagy tábor néhány testnevelője, pedagógusa tett ellene (majd pedig, újabban, egyesületeink és partnereink).
Én talán az utolsó generációja vagyok azoknak, akik ezt a játékot megtanulhatták. Az idősebbektől lestük el, hogy kell játszani [2000-2008 között]. Mire mi lettünk az idősebbek... addigra a kicsik már a telefon nyomkodásában lelték inkább örömüket, mintsem a kamához hasonló szabadtéri játékokban. (Mályi – Gy. Norbert)
Jelen cikksorozat korábbi fejezetei: