Mesék a halnáról 2. – mi úszott az olvadékban?

A diósgyőri vaskohászatról-acéliparról évek óta folytat gyűjtéseket és kutatásokat az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. Sok információ manapság már a Facebookról származik: elsősorban a személyes emlékek, privát élmények. Például arról, ki hogyan emlékszik a 30-40 évvel ezelőtt mindennaposnak számító Avas-oldali salaköntésekről. Fény és hang... aki látta és hallotta, máig nem feledte.

Az alábbi gyűjtés anyaga másfél évvel ezelőtt a Minap újságban jelent meg (2020. október 31.) először.

A nemrégiben épp két és félszáz éves múltra visszatekintő miskolci-diósgyőri kohászatnak és acélgyártásnak sokan sokféleképpen igyekeznek emléket állítani a jubileum idején.
Az egyik ilyen törekvés az Újgyőri főtérre szánt emlékmű, amely kezdeményezést a városi önkormányzat karolta fel. A Kraitz Gusztáv által készített szoborkompozíció az eredeti tervek szerint már állhatna, de az elmúlt két évbeli  járvány- és karanténhelyzet miatt elhalasztották a felállítását; jelenleg nem ismert még a kitűzött határidő. Előzetes látványtervek alapján a nagyközönség is megismerhette már az elképzelés lényegét, miként is nézne ki a hajdani „Marx téren”, a Diósgyőr-Vasgyár központi közlekedési csomópontjában megjelenő látványosság.
Az emlékmű magvát képező, valamikori valóságos ipari objektumot megjelenítő fődarabot szokás úgy emlegetni, hogy „kokilla”, de igazából az acélgyártás folyamatának egy másik, ugyancsak fontos és emlékezetes alkatrészéről van szó.

Amit Kraitz Gusztáv szobrával megformálni igyekezett, az nem más, mint egy salaküst. Hogy egész pontosan mi is a salaküst és hogyan használták, azt a Hámorban működő Kohászati Múzeum vezetője, Harcsik Béla segítségével idézzük fel.
– A kohászat szükséges mellékterméke a salak. Egyrészt összegyűjti a fémolvadék szennyezőit – kezdte a magyarázatot a szakember –, másrészt elszigeteli a fémet a légkörtől. A salak úszik az olvadék tetején, ezért könnyen eltávolítható. A vas- és acélgyártás során képződött salakot hasznosítják, a szeparálást követően a fémtartalmát visszaolvasztják, a nemfémes részt a magas kalciumtartalmának köszönhetően az építőipar – úgymint cementgyártás, pályaborítás, útalap és a többi – dolgozza fel.

Amikor pedig a gyártás során eltávolították a salakot, és acélból öntött, több köbméteres üstökben fogják fel, majd olvadt állapotban szállítják ki a salakhalnára, ott visszahűtés céljából kiöntik. Ennek, vagyis a halnán történő kiöntésnek a fény- és hanghatására még miskolciak ezrei emlékezhetnek, különösen akik a Győri kapuban éltek az LKM működése idején, de távolabbi városrészekbe is ellátszódott és elhallatszódott az esemény, vörösre festve az égalját, és kilométerekre terjedő pokoli zajt keltve. A fényjelenség különösen este, sötétben bizonyult különlegesnek és emlékezetesnek. Akik a diósgyőri salakhalnáktól látótávolságra laktak, azok éjszakánként megcsodálhatták az eget beragyogó fényjátékot. Mindezt azért fontos ilyen részletesen felidézni, mert éppen ezt a jelenséget eleveníti meg az Újgyőri főtérre szánt emlékmű. A célja azáltal is megőrizni, elevenen tartani a 250 évvel ezelőtt, Mária Terézia engedélyével, Fazola Henrik által alapított Diósgyőri Kohászat és későbbi testvérüzeme, a Diósgyőri Gépgyár emlékezetét. A szobrot alkotó művész koncepciója, hogy a salaküstből időnként feltörő fény szimbolizálja a nyersvas- és acélgyártást.

Régi fotókat keresünk
Olyan fényképeket keresünk, amelyeket évtizedekkel ezelőtt az esti égboltot sárgás-vörösre színező salaköntésről készítettek a közelben élők a Győri kapu térségében. Az olvasók által meglelt és a Miskolci Napló szerkesztőségéhez eljuttatott fotókat a diósgyőri kohászat két és fél évszázados jubileumát ünneplő cikksorozatunk következő részeinek illusztrálásánál szívesen használjuk majd. A fotókat az info@mikom.hu atjarok@gmail.com e-mail-címre várjuk.

Mesék a halnáról 1. – „Gyönyörű tűzijáték, filmbe illő zaj”

A diósgyőri vaskohászatról-acéliparról évek óta folytat gyűjtéseket és kutatásokat az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. Sok információ manapság már a Facebookról származik: elsősorban a személyes emlékek, privát élmények. Például arról, ki hogyan emlékszik a 30-40 évvel ezelőtt mindennaposnak számító Avas-oldali salaköntésekről. Fény és hang... aki látta és hallotta, máig nem feledte.

Az alábbi gyűjtés anyaga egy évvel ezelőtt a Minap újságban jelent meg (2020. december 12.) először.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján állandó izgalmas élmény volt Miskolcon, hogy hallani és látni lehetett a halnán történő esti salaköntés zaját, fényét. Az égbolt vörösen izzott, a hang pedig... pokoli, filmbe illő zajhatás volt. Kinek milyen emlékei vannak a jelenségről? Így került fel a kérdés és felhívás a Diósgyőri sínek nevű Facebook-csoportba. A közös emlékezésbe sokan kapcsolódtak be hasonló kis történetekkel, az internetes közösségi oldal több csoportjában is folytatódott a „mese a halnáról”.

Takács Józsefné: – A férjem ott dolgozott, ők robbantottak szét.
Tóth Sarolta: – Én kiskoromban azt hittem a zajra, hogy óriások kalapálják a gyárban a vasat.
Miskei Gia: – Hatkor, kettőkor és tízkor „fújt” a gyár, műszakváltást jelezve, este pedig ilyenkor lángolt fel a „fáklya”. Az esti öntés és csapolás a közel lakóknak durva élmény lehetett... Nekem csak a szüleim indulását vagy hamarosan hazatértét jelezte.
Tóth Sarolta: – Jujj, de utáltam, amikor fújt, mert tudtam, hogy akkor kelni kell, mert hamarosan suli. Persze most már hiányzik.
Miskei Gia: – A kettest vártam, mert az oviban nem kellett tovább az alvást tettetni.
Szilasné Jósvai Júlia Katalin: – Nekünk az ablakunkból látni lehetett azt a kéményt, ami lángolt időnként, eleinte féltem tőle, de idővel megszerettem.
Németh Tibor: – Emlékszem, hogy amikor vittük ki a Nádasrétre a hulladékot a Kamazzal, idegesítettek a menet közben felugrálók – akik húzogatták ki a vasat a billencsből. Valaki kitalálta, és működött, hogy a törmelék tetejére egy kis frissen kiöntött salakot a bagerral rakassunk. Mire leértünk a nádasréti hulladéktelepre, pont annyira lehűlt, hogy aki lendületből felugrott, már ugrott is le, csak a cipőtalpa fent maradt a forró salakon. Hát ez is felejthetetlen élmény volt.
Paulon Rozália: – Mi közvetlen a halna alatt laktunk. Leírhatatlan, hogy akkor gyerekfejjel mit éreztünk. Féltünk is, meg élveztük is a látványt.
Kovács Ferenc: – Jártunk a Tenkesre fürdeni, ami a halna alatt volt. Amikor öntötték a salakot, az egész Gyár utcát, Musz­kás­-oldalt és környékét bevilágította. Főleg télen volt szép, amikor a hó is rózsaszínnek látszott.
Balajtiné Zsuzsa: – Én is jártam gyerekként oda fürdeni a nagyszülőkkel. Jó meleg víz volt. Gyógyvíznek hívtuk. Lehet, az is volt. (A Gyár utca és a halna között volt a Tenkes patak, és abba folyt bele a forró víz, amivel a salakot hűtötték. Erős kénes szaga volt. – a szerk.)
Durbák György: – Gyerekkoromban, az ötvenes évek első felében a Glószban laktunk a második emeleten, mindig rohantam a konyhaablakhoz bámulni a salaköntést!
Balthes József: – Gyönyörű volt.
Jurás László: – Gyerek voltam, de az Avas túloldalán, a Népkert felől is lehetett látni a vöröslő eget. Még ha felhorkant a nép a stadionban, annak a hangja is elért a belvárosba.
Simon János: – Lehetett látni a Mexikóvölgyben is, ahogy öntik ki a forró salakot!
Szabó Irma: – Nem volt mindig „szívderítő” egy-egy ürítés, mert ha valaki véletlenül beleesett, az természetesen menthetetlen volt! Ezeket nem használták fel a vasgyártására, hanem a halnára kerültek, amit a németek vettek meg. A halna tartalmazott még annyi vasércet, amiért a németeknek érdemes volt megvásárolniuk.
Kovács Ferenc: – Nem sűrűn estek bele.... Amit a halnára ürítettek-öntöttek, az salak volt.
Miskolci László: – Na és a szálló „ökörnyálra” – vagyis a salak­öntéskor keletkező finom szálakra – már nem is emlékszel, ami a szellő fuvallatára betakarta a környező városrészt?

A salakrobbanás 2005-ben

 Nagy István: – A kétezres évek elején (2005 – a szerk.) volt egy hatalmas robbanás. Gyerekként a Gépész utcai játszótéren ültünk nyáron, mikor eldurrant, valószínűleg víz került alá. Na az kemény volt... Biztos sokan emlékeztek rá.
Kohr Ádám: – Meteorzápor volt a Vasgyárban...
Harangozó Irénke: – Így volt. A Thököly utcában laktunk, és mindig vörösen izzott, a 10 emeletesből lehetett látni.
Steinbinder Lívia: – Gyerekkorom emléke még a „nagykalapács” hangja és a gyár fújása háromszor. De jó ezekre visszagondolni. A salak kiöntése pedig forró olajba víz cseppenése, sercegő és hangos! Az egész családom dolgozott ott, sőt, egész Miskolc.
Szemán Miklós: – Négyszer, reggel 5-kor is!
Miskolczi Annie: – A gyár fújását meddig lehetett hallani?
Tóth Gábor: – Arnótig biztosan!
Vargáné Kovács Éva: – „Gyár búgott fel, 10 óra, Nagykovácsmű-sziréna, Zúgja-búgja itt az éj, Aludj város, aludj nép... Csucsukálj, aludj el, aludj el” – így altattam a gyerekemet.
Nics Éva: – Úgy hívták: dudál a gyár. Leginkább egy hajókürtre hasonlított.
Hanyecz Zsuzsanna: – Mi „fúj a gyár”-nak mondtuk.
Kozma István: – Akkor volt az igazi, amikor vihar után a tócsákba is jutott, és repkedtek a fej­nagyságú kövek!
Vincze Tibor: – Sohasem volt pánik! Ez vele járt a kohászattal. Bárcsak üzemelne még!
Fedor Béla Károly: – 1972-73 között dolgoztam az LKM nagy­olvasztó gyáregység villanyszerelő ügyeletén. Sűrűn kellett kijárni a halnára, mert a granulálógép állandóan betojt. Nos, annak volt még iszonyú hangja, amikor a forró salakot elkezdték önteni egy nagy forgóventilátor-szerű dobra, és közben locsolták vízzel! Zengett tőle a környék. Egy több 10 KW-os motor pörgetett egy óriási dobot, amire ráeresztették a forró salakot. Ezt használták az építkezéseken hőszigetelő adaléknak.
Vanyó András: – A salakot ezzel granulálták, a víztől szétrobbant a folyékony salak. Amióta nincs, a cement minősége sokat romlott. Az egyik alapanyaga volt a hejőcsabai cementnek.
Tóth Gábor: – Ugyanezt a kohósalakot és a granulátumot – mi grancsinak hívtuk – hordtuk ÉPFU-s sofőr koromban, például a Bánkútra vezető út építéséhez, illetve felújításához.
Szegedi János: – Ráláttam részben. Szép vörös volt... de rég is volt.
Soltész Ágnes: – Miskolciként én is hallottam és láttam a vörös égboltot.

Simon Sándor: – Mi 1990-ig laktunk a Chlepkó Ede (ma Aba utca) 47. alatt a IV. emeleten, és a fák még nem takarták ezt a látványt. Egy darabig, pontosan nem emlékszem, meddig, a salakot granulálták, ami úgy történt, hogy az üstből vékony sugárral öntötték ki a salakot, és oldalról nagynyomású vízzel spriccelték azt. A látvány olyan volt, mint egy tűzijáték.
Siffmann Jenő: – Nem csak a salakot, de a rossz minőségű vasat is kiöntötték.
Visnyei László: – Valamikor 1993-94-ben a nyaralásból visszatérve valami nagyon szokatlan volt a Szinva jobb oldalán számomra. Este 10 körül esett le a tantusz, amikor a csapolás során a vöröses fény nem világította be a szobát. Lebontották a kohókat. Nem voltam érdekelt, de ez volt számomra az igazi rendszerváltás.
Vincze Tibor: – Egy csapolásnál szebb dolog a világon nincs! Főleg ha tudod, hogy abban a dologban a te „kezed” munkája is benne van!
Gazsi György: – De sok kohósalakot hordtam a Nádasrétre innen! Kamazzal hordtuk, takarórétegnek.
Somosváriné Éva: – A Herman Ottó és Bokréta utca sarkáról is látni lehetett! Én ott laktam s annyira természetes volt felnézni minden nap, hogy kiöntötték-e már a salakot, mint hogy feljött-e már a hold?
Szenczi Imre: – Az 50-es évek elején a halna tövében laktunk, a Kertész-telepen. Akkor még nem volt elkerítve az LKM, sokszor közelről néztük a salaköntést.
Varga Ferenc: – A hetvenes években a Békeszállón laktunk. Mondhatni, a halna alatt. A hang és a látvány, ami a salaköntést kísérte, valóban sci-fibe illő volt. Nem tudom, hányan tudják, de a halna alatt, az Üveggyár mellett volt egy kis oázis, amit az ott élő gyerekek csak Tenkesnek hívtak. Valószínű, hogy az izzó salakot vízzel locsolhatták, és az gyűlt össze az aljban. Ez a télen-nyáron kristálytiszta meleg vizű remek kis fürdőhelyet adott nekünk, nem mellesleg gazdag élővilágot hozott létre. Sokat jártunk oda. Szép emlék.
Láng András: – Én is jártam oda fürdeni a 60-as években, mert a nagyszülők a Szövő utcán laktak. Esténként lementünk, egy törölköző és egy szappan kellett csak.
Kiss László: – A 80-as években, az Avason lakva fedeztük fel, milyen jó széliránymérő az orrunk. Ha salak szaga volt – gyerekkorunk széntüzeléséből emlékeztünk rá –, akkor nyugatról, a kohászat felől fújt a szél. Ha porszaga-íze volt – néha még a fogunk alatt meg is reccsent –, akkor délről, dél-keletről, Hejőcsaba, a Cementmű felől fújt a szél. Ha valami bűzösebb „illat” terjengett – mezőkövesdi emlékeket haloványan idézve –, akkor északról, Sajóbábony, Kazincbarcika felől fújt a szél.
Balogh Ákos: – Megvan még a gőzkürt, ami fújt a műszakváltáskor? Emlékül fújhatna megint rendszeresen. Gyerekként vártam a 10 órát, hogy halljam. A Bodótetőről olyan jó volt nézni a gyár fényeit, hallani a munka zaját. Most ugyanez egy sötét folt...
Trifonov Levente: – Én még a Petneházy bérházaknál is hallottam gyerekkoromban a kürtöt, a 90-es években.
Amos Oszkár: – Minden nap 5, 6, 14 és 22 órakor „fújt a GYÁR”. A Hámor Rt.-t ipari gőzzel régebben ellátó kazánház „hangszerelte” a műszak kezdetét, illetve a végét jelző dudaszót. Az a kazánház tudomásom szerint már régen nem üzemel. A nosztalgiafújáshoz nagynyomású gőz vagy sűrített levegő kellene...
Ötvös Zoltán: – A Ruzsin utcán laktam, közvetlen előttünk öntötték a salakot a halnán. Vörös fény és az a fura szag. Gyerek voltam, nagyon szép volt, télen különösen. Egy szilárd darab áttörte a betonkerítést, de nem lett baj.
Kovács Jánosné: – A Bársony Jánoson laktunk. Arra emlékszem, hogy anyukám, mikor mosta az ablakot, vöröses volt a víz!? Szállt ránk rendesen a salak!
Emődi Marika: – Danyi halna volt a neve. A tál ürítésekor a hangja olyan volt, mint amikor a forró olajba vizet öntünk, a szaga büdös volt. Gyermekként akkor nem foglalkoztunk vele, megszoktuk. A kihűlt salakot többen átnézték, és vashulladékot szedtek, majd a Gyár utcán lévő MÉH-be vitték, ezzel is pótolták a jövedelmüket. 1996-ban még üzemelt, de akkor már el volt kerítve, és a közelben már nem voltak lakóházak. Az LKM 9-es kapujánál lévő Diósgyőri állomáson volt még négy lakóház, az egyikben élt az édesanyám. Akkor már csak heti egy-két alkalommal ürítették a salakot, hiszen akkor már nem igazán volt termelés a gyárban.
Csobádi Zoltán: – Gyerekkoromban én Boldváról, kábé 15 kilométerről láttam este a vöröslő égboltot Miskolc irányából, amikor öntötték a salakot, de még az ózdit is lehetett látni a hegyek mögül az égbolton.

Régi fotókat keresünk
Olyan fényképeket keresünk, amelyeket évtizedekkel ezelőtt az esti égboltot sárgás-vörösre színező salaköntésről készítettek a közelben élők a Győri kapu térségében. Az olvasók által meglelt és a Miskolci Napló szerkesztőségéhez eljuttatott fotókat a diósgyőri kohászat két és fél évszázados jubileumát ünneplő cikksorozatunk következő részeinek illusztrálásánál szívesen használjuk majd. A fotókat az info@mikom.hu atjarok@gmail.com e-mail-címre várjuk.

(Szunyogh László által "manipulált", azaz játékból beszínezett – nem korabeli – fotó)

Az egykori kohászati terepasztal kiállítása a Városházán

A néhai diósgyőri kohászat 1970-80-as évekbeli állapotát, „fénykorát” rögzítő nagyméretű makettasztal rekonstruálását és dokumentálását végzi a KOHÁSZAT 1:2000 elnevezésű program keretében miskolci lokálpatrióták és ipartörténeti szakemberek egy csoportja. Az Északkelet-Magyarország Ipartörténetének Ápolásáért Alapítvány és az Észak-Keleti Átjáró Egyesület koordinálásával folyó pályázati projekt végére elkészül a volt LKM teljes területét és a vasgyári kolóniát ábrázoló terepasztal felújítása, ami mellé korabeli dolgozók, vezetők és munkások beszámolói, visszaemlékezései, dokumentumai, fotók és tervrajzok társulnak majd. A rekonstrukciós munka félidejében a szervezők több alkalommal is kiállítják aktuális állapotában az installációt, hogy az érdeklődők megszemlélhessék, hozzászólhassanak, kiegészíthessék az meglévő információkat, megválaszolhassák a készítők kérdéseit.

Ennek a túrának az első állomásaként állítják ki egy hétre a makettet a Városháza aulájában. A tárlat augusztus 9. és augusztus 13. között megtekinthető a Polgármesteri Hivatalban (hivatali időben; megközelítés a főbejárat felől). A Diósgyőri Kohászatot ábrázoló, restaurálás alatt álló terepasztal munkaközi állapotában lesz látható, s mint a program gazdái üzenik a miskolciaknak: „Emlékeivel, történeteivel, véleményével Ön is segítheti projektünket a helyszínen!”

Az előzményekről: 

A régi Vasgyárban melyik épület hol állt és mit csináltak benne?

A kiállítás Facebook-eseményként

A témához kapcsolódó ipari örökség-fórum augusztus 24-én

 Nemrégiben egy komolyabb cikk jelent meg a terepasztalos projektről a Magyar Acél című szakmai folyóiratban. Ennek oldala az alábbiakban megtekinthetők, elolvashatók:

A régi Vasgyárban melyik épület hol állt és mit csináltak benne?

Nagyszabású vállalkozásba kezdtek a miskolci várostörténet-ipartörténet iránt érdeklődő civilek: helyreállítják és újjáélesztik az LKM 1970-es években készült terepasztalát. A diósgyőri kohászat (akkori nevén: Lenin Kohászati Művek) és vasgyári kolónia nagyméretű, közel két négyzetméteres felületű, fából készült makettje ez, amely a gyári épületeket, csarnokokat, kéményeket épp úgy tartalmazza, mint a lakóházakat, közösségi célú épületeket, templomokat, stb. A több mint négy évtized, majd a telep közelmúltbeli leromlása, irodák kiürülése vezethetett oda, hogy a modell rendkívül rossz állapotba kerül, gyakorlatilag teljes felújításra és részleges újjáépítésre szorul. A feladat elvégzésére stáb alakult, amely pályázatot is nyert rá, így megvan a háttér ahhoz, hogy Demkó Péter makettező hozzáfogjon a több hónapos munkához. Amint a végére ér, a kész terepasztalt a közreműködők szeretnék majd több helyen kiállítani, megmutatni az érdeklődő nagyközönségnek.

A helyreállítás előfeltétele, hogy Péter, valamint az újratervezést építészként felügyelő szakember, Tóth Viktor pontos képet kapjanak arról: az 1970-es, 80-as évek táján mi hol állt, melyik építmény hogyan nézett ki és mi volt a funkciója. Több tucatnyi épületet újra ki kell faragni, illetve el kell helyezni az asztalon ott, ahol anno felépítették az eredetijét. Félezer ilyen, részben meglévő, részben hiányzó kis makett-épületet azonosítottak már a térképen, illetve a modell felületén. Ezek a helyek megszámozva láthatóak az alábbi részletfotókon.

A szervezők segítséget kérnek: mindazoktól, akik maguk is a gyárban dolgoztak, és/vagy a kolónián laktak, ismerik a történetét, a szerkezetét, a felépítését. Akár egy-egy üzemcsarnok vagy más egység tekintetében is segítség lehet, ha valaki biztosra megmondja: hol volt, hogyan nézett ki, milyen munkafolyamat zajlott benne, mi volt az elnevezése. Minden segítséget, tanácsot szívesen fogadnak a program munkatársai.

A következő képek rákattintva kinagyíthatók, úgy jobban látható, mit ábrázolnak, elolvashatóak a számok. Kérjük, aki információval tud szolgálni, e-mailben vegye fel a kapcsolatot a terepasztal@vasgyar.hu elektronikus címen. (Vagy akár a Facebookon található „Diósgyőri sínek” csoportban.)

A felújítási projekt előzményeiről, részleteiről itt találhatók olvasni- és néznivalók:

https://minap.hu/cikk/vasgyari-nosztalgia-makettepites-kos-hazban

https://minap.hu/cikk/vasgyari-nosztalgia

A makett felületének egésze, majd a következő (nagyítható) képeken a részletei, a megszámozott épületekkel és házhelyekkel:

 

  

 

LKM: „Lehetne Kohászati Makett…”

Lassan két éve zajlanak az egykori diósgyőri kohászatot ábrázoló, 1970-es években készült terepasztal felújítása körüli előkészületek. Joggal merülhet föl a kérdés, hogy ha egy terepasztalt ennyi idő
helyreállítani, mennyi idő lenne rehabilitálni magát a gyárat? A kétéves előkészület igényel tehát némi magyarázatot.

Az LKM-et fénykorában bemutató ajtólapnyi makett XXI. századi története úgy kezdődött, hogy 2018 nyarán telefonon bejelentettük az érkezését a megyei építész kamara székházának. „Erdőbe fával?” – gondolhatta magában a kamara elnöke teljes joggal. Úgy voltunk vele, hogy az eredeti helyénél, a kohászati igazgatóság elhagyatott ülésterménél biztosan jobb helye lesz a Kós-ház pincéjében, makett-társaival egy légtérben. Sajnos a szállítás előkészítése kényszerű rongálással járt együtt: minden, az évtizedek során meglazult és felázott épületkét le kellett szednünk a gipsz aljzatról és halomba gyűjtenünk, így az egyes csarnokok eredeti helyzete visszakövethetetlenné vált.

fotó: Ádám János, Boon/Észak-Magyarország

A makett és terepasztal-építés évszázadokon át minden építőipari szakma szerves része, sőt, attribútuma volt. A cinquecento-kori Firenzében Filippo Brunelleschi építőmester által készített kicsinyített dómkupola óta a tervezők előszeretettel használnak változatos léptékű maketteket gondolataik bemutatására. Az alapvetés minden esetben az, hogy a valóságot valamilyen módon absztrahálva, leegyszerűsítve ábrázoljuk, és ezáltal kiemelve az általunk fontosnak tartott információkat. Az átadni kívánt többlet az LKM terepasztal esetében ez a növényzet és a csarnokok eredeti színeinek elhagyása által, a köz- lakó- és ipari épületek elkülönítése, valamint a tervezett beruházások bemutatása volt. A makett- és terepasztal-építés a XXI. századi 3D vizualizációs technikák térnyerésével háttérbe szorult, szinte elfelejtett technikává vált. A tárgyi modell így nem csak az LKM örökségét, de az építész szakma örökségét is megtestesíti.

2020. március 8-án a Kós-házban közösségi oldalakon és személyes kapcsolatokon keresztül workshopot szerveztünk, ahol volt kohászokkal és lokálpatriótákkal próbáltuk kitalálni az egyes
csarnok-miniatűrök helyét a terepasztalon. A rendezvényen jelen volt számos volt dolgozó, vezető, valamint a borsodi nehézipar örökségét kezelő EKMITA Alapítvány és a hámori Kohászati Gyűjtemény is képviseltette magát. A kérdések, amikre választ reméltünk: Mikor készült a terepasztal? Ki készítette? Mi volt a funkciója, mire használták? A volt dolgozók meg is adták a választ: mivel egyes épületek (Nemesacél hengermű, Kombinált Acélmű) még nem a megvalósult állapotukban, csak tömegükben voltak megmodellezve, a terepasztal a 70-es évek második felére keltezhető. Bár egy-két név felmerült, a készítő kiléte továbbra is homályos.

Az eseményt követően, látva a szemekben a csillogást, célul tűztük ki az egykori Diósgyőri Kohászat területét ábrázoló terepasztal helyreállítását. Ezt látnia kell mindenkinek, aki miskolci! Felmerült
ugyanekkor a miskolci nehézipari örökség átfogó kezelésének az igénye. Ezek egyike sem kis kihívás, hiszen rendkívül összetett és rideg technológiákról van szó, és sokszor maguk a dolgozók sem látták át a két gyár működését. Mindezt egy, termelőtevékenységet soha nem látott gimnazistának átadni, a csarnokok léptékét és a gőzkalapácsok hangját, a salaküst forróságát és az ívkemence robaját… hogy még identitásképző erővé, megtartó erővé váljon… igazi kihívás! Miért alkalmas erre egy terepasztal? Mert kézbe foghatóan, szállíthatóan, színesen, emberközeli módon hordozza a
Diósgyőrben egykor működő folyamatok megértéshez szükséges információkat. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi tulajdonosok sokkal inkább a csarnokok elbontásában érdekeltek, valamint a gyár
hetvenes évekbeli fénykorát megélt dolgozók – akik igazán mesélni tudnának – egyre fogynak, húsz éven belül ez lehet az egyetlen elsődleges forrásunk.

A gyár 1:2000 méretarányúra kicsinyített mása egészen 2020 szeptemberéig szunnyadt a Kós-ház pincéjében, mikor Demkó Péterhez (Miskolci Makettezők Egyesülete) került. Felcsillant a remény ugyanis, hogy a Nemzeti Kulturális Alap felé benyújtott pályázat keretében a terepasztal megújulhat, s új alépítményen, frissen festve, a hiányzó épületeket kipótolva tárhatjuk a város közössége elé.
Ezzel párhuzamosan megindult egy kutatás, ahol a terepasztalon látható épületekhez archív fotókat, személyes történeteket, hangokat, mozdulatokat rendelünk. A félkész munkát közintézményekbe,
idősotthonokba vinnénk el, ahol volt dolgozók látnák mindezt, és emlékeiket papírra vetve vagy magnószalagra mondva megosztanánk az utókorral. Tágabb értelemben a miskolci nehézipar
kulturális örökségével foglalkozókból kerekasztal szerveződött és tevékeny a mai napig. Bízunk benne, hogy munkánk sokszínű átjárót teremt majd generációk, osztályok, térségek és nyelvek között!

 

Tóth Viktor

 

Balla Demeter fényképe, 1960-70-es évek

Képeslapok az antikváriumból

Tovább gyarapodott avasi kilátós ábrázolásokat gyűjtő kollekciónk, méghozzá nem várt módon és dicséretes nagylelkűség révén.

Egy ideje már megosztjuk híreinket a Facebookon működő Miskolc a Múltban csoporttal, már csak annak reményében is, hogy kinek-kinek révén újabb relikviákhoz juthatunk. Most a napokban szóbeli segítség érkezett a lokálpatrióta online közösség adminisztrátorától: Koleszár Péter, úgy is, mint az Észak-Keleti Átjáró Egyesület jóbarátja, arra hívta fel a figyelmünket, érdemes benézni az Andrássy úton lévő főtér közelében lévő antikváriumba.

Nos, annak tulajdonosa pedig, hallva, sőt, már a netről ismerve önzetlen és közcélú gyűjtési szándékunkat, lévén anyagi eszközökkel e célra nem rendelkező civil egyesület, mindjárt azt javasolta: fogadjuk el ajándékba az üzletben talált, a kilátót ábrázoló, bronz színű plakettet/tálcácskát. Érdekesség, hogy egy hasonlóval már gyarapodott korábban kollekciónk, s páros jól mutatja, egyaránt igaz, hogy több példányban, ámde nem sorozatban készített, ugyanakkor apró részletei alapján mégiscsak egyedi műalkotásokról van szó, amelyek alighanem egy-egy öntevékeny (munkás)művész keze alól kerültek ki évtizedekkel ezelőtt, miként az előző posztjainkban látható más dísztárgyak is.

Az Újdiósgyőr Antikvárium és Régiségbolt részéről ezt követően Zólyomi Péter volt oly kedves, és további relikviákkal toldotta meg adományát: egyrészt avasi képeslapokkal, másrészt két érdekes dokumentummal: az egyik az Edda Művek rockzenekar 1986-os, kohászatbeli koncertjének plakátja, a másik még sokkal régebbi irat, nevezetesen „a diósgyőri vasgyári villamosmű toldaléképület elszámolási rajzának” másolata („Szepesi János, okl. mérnök, műszaki tanácsos” aláírás-bélyegzővel).

A lapokat is beszkenneltük, a plakátot és a tervrajzot pedig befotóztuk, hogy blogunkban bemutathassuk.