Kapusi Krisztián – Bereczki Zoltán cikke a Tudásmenedzsment című szakmai folyóiratból
Bevezetés
A Miskolchoz tartozó Pereces
bányatelep és Diósgyőr-Vasgyár ipari öröksége brutálisan pusztul,
megállíthatatlannak tűnik a folyamat. Hálával tartozunk az értékek
felmutatásáért több szakembernek, Németh Györgyi, Olajos Csaba neve aligha
mellőzhető (Németh, 2001; Olajos, 1998). „Németh Györgyi és társai munkájának
eredményeképp 2001-ben ideiglenes műemléki védelem alá került a kohászat kilenc
épülete: a csavargyár (itt működik a Factory Aréna), a vasútifelépítmény-gyártó
üzem, az Egyedi Gépgyártó, a mozdonyszín, a középhengermű, a keleti erőmű, a
tűzállótégla-gyár keverőüzeme, az I. hivatalház és a konzumsor. Nem túlzás azt
mondani, hogy ezzel történelmet írtak, Németh Györgyit idézve »egyetlen modern
nagyipari létesítmény ilyen sok alkotóelemének együttes levédése a
magyarországi műemlékvédelem történetében először fordult elő«. A védelemnek
azonban nem sikerült érvényt szerezni.” (Bereczki, 2019, p. 74).
Az államszocializmus
évtizedeiben „az ország második városa, a legnagyobb vidéki város”
félmondatoktól hemzsegett a helybéli közbeszéd, demonstrálva Miskolc preferált
helyzetét. Jócskán elkopott, semmivé vált a Budapesten kívüli primátus, mintha
a negyvenéves kényeztetést mostanra közel négy évtizednyi büntetés követte
volna. A nehézipar, leginkább a vaskohászat, gépgyártás, szénbányászat adták az
egykori prosperitás húzóerejét, utóbb a megszűnésük nyomán támadt
munkanélküliség, elszegényedés, a máig újrahasznosíthatatlannak bizonyult
lerohadó monstre ipari övezetek a borsodi nihil szimbólumai lettek.
Az előzmények: egymás felé konvergáló szálak
A most negyvenes korosztály –
amihez jelen cikk szerzői is tartoznak – eszmélésének ideje a nyolcvanas,
kilencvenes évek időszaka. Kisgyermek korunkban Miskolc ipari fellegvár volt, a
második legnagyobb város; kamaszkorunk már a hanyatlás ideje. Építész szerzőnk
gimnazista korában előszeretettel sétált a vasgyári kolóniában, amiről
akkoriban semmit sem tudott, csak megragadta a hangulata. Később a Budapesti
Műszaki Egyetem hallgatójaként, Budapesten élve tudatosult benne az ipari
épületekhez való vonzódása, melyet egyetemi társai természetesen nem tudtak
hova tenni (kivéve Selyp községből származó szobatársát, aki az ottani
cukorgyár árnyékában nőtt fel).
A bölcsész szerző gyerekkorának
közege az avasi panellakótelep, kisszobájának ablakából Diósgyőr-Vasgyár
gyárkéményeit és az iparvágány tehervagonjait bámulta, Edda-számokat dúdolgatva.
Gyermeknek a vasút: távol és közel, tiltott terep, halálszagú kaland. Félkész
lakótelep vízzel telt gödrei, átmeneti fatákolmány üzletek színes kávédarálói,
elvadultan is termő gyümölcsfák. A dombot ölelő sín intő határ, ahol a röhögést
elfojtja egy-egy szétvágott macskatetem látványa, vagy az éberebb társunk
kiáltása: „jön a vonat”!
Egyetemistaként eszmélt rá, hogy ott, a szőlődomboknál
kanyarodó bukolikus vágányomon indultak Auschwitzba a halálvonatok.
Később a frissen végzett építész,
már újra miskolci lakosként, afféle magányos farkasként kezdett el a Vasgyár
épületeivel foglalkozni, így talált rá 2010-ben először a Factory Aréna, majd
az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. Mindkettő egyfajta szellemi hazatérés-élményt
jelentett. A Factory Aréna a mai napig az egyetlen civil funkciójú épület a
gyárterületen: extrémsport-központ, koncerthelyszín, zenei stúdió és próbahely
működik itt, civil fenntartásban. Jelentősége túlmutat a puszta funkciókon: az
üzemeltető Egri család folyamatosan keresi az együttműködési lehetőséget a
helyi és a távolról jött, hasonló gondolkodású emberekkel. Ugyanez elmondható a
miskolci bölcsészekből, fiatal diplomásokból álló Észak-Keleti Átjáró
Egyesületről is, akik a Factory Arénával ellentétben fizikai bázis nélkül
teszik mindezt.
A hasonló gondolkodású-szemléletű
emberek összehozása szempontjából fontos szerepe volt a Miskolci Galéria akkori
igazgatójának, Bán Andrásnak, aki a helyi építészekkel, antropológusokkal és
történészekkel egyaránt jó kapcsolatban állt, így rálátott mindegyik kör
törekvéseire. Fontos fordulópontot jelentett az általa szervezett Miskolci képek,
Miskolc-kép című műhelybeszélgetés és kerekasztal, aminek, mint utóbb
megtudtuk, éppen az volt a célja, hogy ne egymással párhuzamosan, hanem együtt
tevékenykedjünk a hasonló célokért. Jelen cikk két szerzőjének és az Átjáró egyesületnek az együttműködése tulajdonképpen innen datálható.
A 2007 óta létező Észak-Keleti
Átjáró Egyesület általános küldetése Miskolc város és térsége kulturális
életének élénkítését, a különböző társadalmi csoportok és a környező régiók
közötti kapcsolatteremtő átjárások biztosítását célozza (Észak-Keleti Átjáró
Egyesület, n.d.-b). Az első projektek a perecesi Bányász Kulturális Egyesület
partnerségével valósultak meg (Horizonton; Kerek Perec; Tündérkert; Ott, ahol a
hatos megáll) és az Átjáró működésében azóta is folyamatosan megkülönböztetett
helyszín az egykori Tündérkert, Pereces és persze Diósgyőr-Vasgyár.
Jó gyakorlat 1: mentális kitörés
A szó szoros értelmében romokon
történő építkezés letargikus élményének kvázi termőre fordulását jelezte a
2014-es esztendő, amikor az Észak-Keleti Átjáró Egyesület a Rozsdazónától az új
Miskolcig címmel futó projektje képzés és szemléletformálás kategóriában
elnyerte az Europa Nostra fődíját. A hivatalos értékelés így szól: A zsűri
teljes mértékben meg van győződve ennek a projektnek a magas társadalmi
értékéről. A közelmúltbeli gazdasági és társadalmi átalakulás pusztító
hatásait, amelyeket az elnéptelenedés, a recesszió és az életerő elvesztése
jellemez, egy erős csapat ellensúlyozza, amelynek élén egy antropológus
szervez, és építészekből, történészekből, szociológusokból áll. Arra
törekednek, hogy megmentsék a helyi identitás szellemét, és segítsenek abban,
hogy önbecsüléssel és magabiztossággal találjon új életet. A zsűri méltatta
lendületüket és vállalkozó szellemüket (European Heritage Europe Nostra Awards,
2014).
Már 2010-ben is menthetetlennek
látszott az épített örökség helyzete, és a mából visszatekintve a helyzet ezen
a fronton azóta még tovább tudott romlani. Időközben – nem mellékesen –
országos szinten is felszámolásra került az intézményes műemlékvédelem.
Mialatt az ipari komplexumok csarnokai folyamatosan
pusztultak, a munkáskolóniák építészeti karaktere megállíthatatlanul sérült,
úgy, hogy pénz és komolyan vehető hatalmi szándék a láthatáron sem mutatkozott,
humántudományok elhivatott képviselői és érzékeny civilek dolgoztak azért, hogy
mindez másképp legyen. Párhuzamosan azzal, hogy a miskolci épített ipari
örökség enyészete megállíthatatlannak bizonyult, az ipari örökség emléke és
élménye Európában vonzó és preferált pályázati tematikaként kulturális és közösségerősítő
folyamatokat szolgált a városban.
Az Átjáró egyesület közben
egyfajta ernyőszervezetté, közös nevezővé vált. Partnerei közé tartozott és
tartozik a már említett Factory Aréna, ahová fiatalok százai járnak sportolni;
a volt bányászokból és családtagjaikból álló Perecesi Bányász Kulturális
Egyesület; a nyugalmazott vasgyári és Digép-es (Diósgyőri Gépgyár) mérnökök által
éltetett EKMITA (Északkelet-Magyarország Ipartörténetének Ápolásáért
Alapítvány); a közgyűjtemények felől pedig a Miskolci Galéria és azt integrálva
a Herman Ottó Múzeum, részben a felsőhámori kohászati gyűjtemény. A partnerség
változó intenzitással, de napjainkig folyamatosnak mondható. Az együttműködések
eddigi legfontosabb eredményeit ismertetjük az alábbiakban.
2018 szeptembere–decembere
között Diósgyőr 150 éves vaskohászatának és gépiparának állított emléket az
Amikor még fújt a gyár című időszaki kiállítás a Herman Ottó Múzeum papszeri
épületében. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Kohászati Gyűjteménye, az
Északkelet-Magyarország Ipartörténetének Ápolásáért Alapítvány és a Herman Ottó
Múzeum közös kiállításaként valósult meg.
Diósgyőr-Vasgyár ipartelepei – a
DiMÁVAG, majd Lenin Kohászati Művek (LKM) és a Diósgyőri Gépgyár (Digép) –
közel negyvenezer embernek adtak munkát a rendszerváltást megelőző
évtizedekben. Napi rutin szerint reggel ötkor, hatkor, délután kettőkor és este
tízkor a vasgyári műszakváltást jelző gőzduda hangja járta be Miskolc földrajzi
környezetét. „Fúj a gyár!” – mondogattuk figyelmeztetőn, a városlakók
életritmusát a diósgyőri nehézipar diktálta. Kohászata a Kiss Ernő utcai
Szinva-part és a Vargahegy közötti városrészben a vasút, a tengeri, folyami,
közúti járműipar, az energia-, építő-, és gépipar, a hadiipar és a bányászat
számára gyártott hengerelt, kovácsolt, húzott, hántolt, öntött ötvözött és
ötvözetlen vas és acél fél- és késztermékeket, csavarárukat; gépgyára pedig a
DVTK-stadion és a Mexikóvölgy által határolt területen hadászati eszközöket,
vasúti kerékpárokat, járműipari alkatrészeket, hideg- és melegalakító gépeket,
szivattyúkat, szerszámgépeket, targoncákat állított elő millió tonnaszámra. A
XX. századi Miskolc sorsát, lakóinak hétköznapjait, a város életét alapvetően
meghatározó vasgyári termelésre emlékezett a kiállítás.
A papszeri múzeumépület
szomszédos folyosószakaszán egy hónappal később újabb kiállítás nyílt. Buheráék
társbérletben: Sajó-menti vasemberek – a nehézipar hatása a városképre,
társadalomra Miskolcon és Rozsnyón (az Észak-Keleti Átjáró Egyesület és a
Herman Ottó Múzeum közös időszaki kiállítása a CONIN-projekt [Cooperation and
Networking for Preserving Common Industrial Heritage] részeként, 2018. október – 2019. április). Típusként elképzelt családunk („Buhera Béla és famíliája”) az 1950-es években – tekintettel a
nehézipar kínálta munkalehetőségekre – vidékről költözött az acélosodó
Miskolcra. Társbérletként jutottak egy igen alacsony komfortfokozatú ingatlan
folyosójához, a patinás épület szebb napokat látott a „boldog békeidőkben”,
immáron viszont – az államosítás után – apróbb helyiségekre osztva, rászorulóknak
kiutalt lakásként hasznosította a városi tanács. A szükséglakás éppen üres a
kiállítás kerettörténetében, hűlt helye a családnak és a szomszédságnak.
Megismerhető az utánuk maradt szegényes berendezés és az annál feltétlenül
színesebb gondolataik, vágyaik, beszédtémáik. A miskolci Észak-Keleti Átjáró
Kulturális és Tudományos Egyesület a rozsnyói OZ Medza civil szervezettel
együttműködve közös társadalomtörténeti projektet valósított meg
(CONIN, n.d.). A két várost összeköti a Sajó folyó és a hasonló félmúlt: a
nehéziparra alapozott gazdasági modernizáció, annak párhuzamos hatásai a
városképre (ipari létesítmények, kolóniák, házgyári lakótelepek), helyi
társadalomra és kultúrára (bányászzenekarok, sportesemények, egyesületi élet,
vállalati rendezvények), majd mindennek leépülése, átalakulása. A kiállítás –
mely Miskolcon és Rozsnyón egyaránt bemutatásra került – a korabeli érzelmek,
hangulatok, hétközi- és szabadnapok megidézésére törekedett. Buheráék azóta
itt-ott felbukkanva – a papszeri öreg múzeum után az avasi kilátóban,
a lillafüredi Palotaszállóban, a Városházán, de még egy rozsnyói tornateremben is
– néhány napot átjáróban vizitáló miskolci munkáscsaládként próbáltak ismertté
válni.
Jó gyakorlat 2: mediátor kerestetik
Bölcsészként, hétköznapi
városlakóként a tapasztalat melankóliáján túl kevés fogalma lehetett az
embernek arról, hogy pontosan mit látunk rozsdásodni és összeomlani a perecesi
bányatelepen vagy Diósgyőr-Vasgyárban. Kérdéseinkre válaszként szakzsargon,
terminus technicus áradat érkezett hengerelt, kovácsolt, húzott, hántolt,
öntött ötvözött és ötvözetlen vas és acél fél- és késztermékekkel, egyedi
gépgyártóval és középhengerművel, medvével és Jókomával. Néztünk, figyeltünk,
de alig értettünk valamit és a helyzet igen lassan változik. Az ipari örökség
respektusának talán alapkérdése, hogy vannak-e olyan hozzáértők, akik képesek
közérthetően tudatni velünk azt, mi minden pusztul el a szemeink előtt. A
párhuzamosan futó kiállítások kísérőprogramjai közül a vasgyári szafari – buszos
kirándulás – Diósgyőr ipartelepén hozta a fájdalmas ráeszmélést arra, hogy
vezetetten turistáskodunk olyan helyeken, ahol két-három évtizede miskolciak
ezrei rótták mindennapos munkahelyi rutinjukat. Érdekes élmény volt az is, hogy
míg a mi generációnk már ezeknek a területeknek a rekultivációjában,
funkcióváltásában látja a jövőt (és a megoldást a megmentésükre), addig az
idősebb generációk a termelés (legalább részleges) újraindításáról ábrándoznak...
A kiállításokhoz tudományos konferencia társult: Az ÉszakKeleti Átjáró
Kulturális és Tudományos Egyesület, a Herman Ottó Múzeum és az MTA MAB
Történelemtudományi és Néprajzi Szakbizottsága közös szervezésében valósult meg
2018. november 28-án a Lakás, Környezet, Munkahely – XX. századi iparvárosok
arculata, társadalma és termelése című tudományos konferencia (Helyszín: MTA
Miskolci Akadémiai Bizottság székház, Miskolc, Erzsébet tér 3.).
Jó gyakorlat (?) 3: önérzetes posztindusztriális
ellenkultúra
Kiss Tanne István, a Herman Ottó
Múzeum nyugalmazott munkatársa végigfotózta a perecesi vájáriskola agóniáját,
képeiből nagy hatású kiállítást rendezett a Miskolci Galéria (2022. március–június). A kiállítást cikkünk bölcsész szerzője az alábbi szöveggel nyitotta
meg: Róma, Ravenna, Isztambul vagy Athén lakói az antikvitás emlékei között
élik hétköznapjaikat, mi, borsodiak-miskolciak pedig egy letűnt nehézipari
civilizáció romjai között. Hűlt helye a kőszénbányászatnak, vaskohászatnak,
gépgyártásnak.
Kiss Tanne István Rozsdazóna című
könyvét 2011-ben adta ki a Miskolci Galéria, lapjait Diósgyőr-Vasgyár romos
szerelőcsarnokai és gyárkéményei töltik meg letargikus tartalommal. Tíz évvel
később, az Észak-Keleti Átjáró Egyesület jelentette meg Kiss Tanne István újabb
könyvét Az öröm hűlt helye. Játszótérmaradványok Miskolcon címmel.
A fotókiállítás egészen koherensen
kötődik az eddigiekhez: a lakótelepek ma már rozsdásodó kádárkori
játszótereinek gyerekei a szakoktatásban kerültek a bányák és gyárak
mestereinek keze alá. Kiss Tanne István fotóin hűlt helye a vasgyári termelésnek,
a játszótéri örömnek, az iskolai szakképzésnek. Miskolc már nem a legnagyobb
vidéki város, a romok között téblábolunk egyre beletörődőbb merengéssel azon,
hogy létezett itt egy örökre letűnt nehézipari civilizáció. Orhan Pamuk
Nobel-díjas török író az isztambuliak életérzését, a hüzünt is bemutatja
nekünk. „Derűsen keserédes melankólia, amit Konstantinápoly-Bizánc-Isztambul
évezredes nagyságának elmúlta fölött éreznek a helybéliek” (Pamuk, 2018, p.
100). Nekünk talán könnyebb, azt kell elfogadnunk csupán, hogy Miskolc már nem
a legnagyobb vidéki város, a romok fölött pedig még jó ideig értetlenkedünk
egyre beletörődőbb merengéssel azon, hogy létezett itt egy örökre letűnt
nehézipari civilizáció.
Az eddigiek fontos tapasztalata,
hogy a városi táj részeként értelmezett pusztuló iparzóna félmúltja
kifejezetten vonzónak bizonyult aktív generációk, 20-60 életév közötti
célközönség tekintetében. Az építmények, üzemcsarnokok, kémények és
munkáskolóniák menthetetlenül pusztulnak, nincs remény a megmentésükre és
hasznosulásukra. A lakossági szemléletváltás viszont érzékelhető, dacosan
önérzetes ellenkultúra formálódott avasi kilátót, lakótelepet, vasgyári
részleteket mintázó tetoválásokkal, kapucnis pulcsikkal, baseballsapkákkal,
összességében egy illúziók nélküli posztmodern miskolciság közösségerősítő
attribútumaival.
Epilógus helyett: a külső nézőpont
Az épületek pusztulnak, azonban az
identitás erősödik. Friss élmény, hogy egy debreceni kávézóban a barista hölgy,
amikor megtudta, hogy miskolciak vagyunk, örömét fejezte ki, és elmondta, hogy
mennyire jó hely a város, de fontosnak tette hozzátenni, hogy „csak a híre, az
nagyon rossz.” Mi már erre is büszkék vagyunk, és többé nem magyarázkodunk! –
jött az öntudatos válasz. Nem véletlenül hozzuk szóba Debrecent. Az egykori
harmadik legnagyobb város ma már a második, és jelenleg felívelésben van mind
gazdaságilag, mind lakosságszámban, egyenesen az északkeleti régió
központjaként határozva meg magát. Debrecen és Miskolc viszonya összetett,
leginkább a rivalizálás határozza meg. A sztereotípiák szerint Debrecen a
„cívisváros”, Miskolc az iparváros. Előbbiek részéről néha lenézés is
tapasztalható utóbbiak felé, aminek időnként hangot is adnak.
Cikkünk építész szerzője
miskolciként a Debreceni Egyetem Műszaki Karán az Építőmérnöki Tanszék
oktatója, mivel városunkban nincs sem építész-, sem építőmérnök-képzés (ami
fájó hiányosság). A tanszéken angol nyelvű oktatás is folyik, változatos
helyekről érkező diákok részvételével (a teljesség igénye nélkül: Kambodzsa, Kína,
Kazahsztán, India, Üzbegisztán, Azerbajdzsán, Irán, Irak, Jordánia, Szíria,
Palesztina, Albánia, Egyiptom, Tunézia, Marokkó, Nigéria, Kenya, Uganda,
Dél-Afrika, Brazília, Kolumbia). Minden évben szervezünk a hallgatóknak szakmai
kirándulást városunkba, és a településmérnök MSc képzés hallgatóinak általában
miskolci helyszíneket is kiadunk projektfeladatnak (Lovra & Bereczki,
2022). Ezek a 18-25 éves diákok többnyire semmit sem tudnak Debrecen és Miskolc
terhelt viszonyáról, az ipari félmúltról, rendszerváltásról, Kelet-Közép-Európa
frusztrációiról. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy Miskolcon sétálva,
velük beszélgetve milyen vélemények hangzanak el. Azt mindig elmondják, hogy
Miskolc nagyon más, mint Debrecen. Azt többnyire nem tudják megmondani, hogy ez
a másság pontosan miben áll, de mindig (Miskolc szempontjából) pozitív
felhanggal mondják ezt. Többnyire kiemelik, hogy sokkal történelmibb a város,
azt is, hogy „more touristic”, és azt, hogy általánosságban sokkal sokszínűbb,
érdekesebb. Bejártuk velük többször a Digép területét (a kohászattal
ellentétben ide a tulajdonos szabad bejárást szokott biztosítani nekünk), és a
kohászat területén megmutatjuk nekik a Factory Arénát. Ezek a kirándulások a
félév csúcspontjai szoktak lenni. A Factory Arénában általában elhangzik a
kérdés, hogy van-e ilyen hely Debrecenben, és sajnálattal szokták tudomásul
venni, hogy nincs. Végül, amikor az Ógyár téren felszállnak a buszukra, cikkünk
építész szerzője mindig nagyot nő a szemükben azzal, hogy marad, mert többnyire
csak ekkor tudatosul bennük, hogy miskolci.
A Factory Aréna és a vasgyár
közelebbről érkezett diákoknak is nagyon pozitív élmény szokott lenni. Debrecen
mellett a másik nagyváros a régióban Kassa. Debrecennel ellentétben Kassa és
Miskolc viszonya nem terhelt, pedig a rivalizálás itt is megvolt a múltban. Ennek
ellenére visszatérő személyes tapasztalat, hogy a két város lakói szimpátiával
tekintenek egymásra, örömmel járnak át a másik városba, ahogy ezt az alábbi
projektek is bizonyítják. Kassai (Kassai Műszaki Egyetem, TUKE) és budapesti
(Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, MOME) egyetemistáknak szerveztünk a
Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Építész Kamarával workshopot 2014-ben. Kassa régen
és ma is minden szempontból gazdagabb város, mint Miskolc (történelmében,
építészeti-kulturális örökségében, intézményeiben, gazdasági erejében). A
kassai diákok két olyan dolgot emeltek ki a Miskolcon töltött hét után, ami itt
van, de ott nincs, pedig nagyon jó lenne, ha lenne: a Factory Arénát és az
avasi pincesorokat. Akkoriban mindkettő mostohán kezelt területe volt a
városnak. A Kassa-Miskolc relációban szintén érdekes tapasztalatnak bizonyult egy
2022-es Interreg-projekt, ahol a miskolci Bora 94 Kft.-nek a Kassai Műszaki
Egyetem volt a partnere. A projekt miskolci szakmai vezetője cikkünk építész
szerzője volt, kassai részről pedig a szintén építész Szekán János (Ján Sekan).
A projekt feladata volt a két város ipari örökségének feltárása is. A
miskolciak számára is újdonság volt, hogy a jól ismert vasgyáron és az ahhoz
kapcsolódó létesítményeken felül is milyen gazdag a város ipari múltja, és ez
különösen a kassai összehasonlításban domborodott ki: Kassára mindig
nagytestvérként tekintettünk, de kiderült, hogy a XVIII–XIX. századtól
kezdődően Miskolc jóval iparosodottabb várossá vált, akkor még ennek a negatív
felhangjai nélkül. (A témához lásd pl. Csiffáry, 2003) Nem túlzás állítani,
hogy a kassai kollégák ebből a szempontból felnéztek ránk, városunkra. Hasonló
élmény volt a fentebb már említett együttműködés a rozsnyói kollégákkal. A két
csapat első, ismerkedés jellegű személyes találkozóján Rozsnyón meglepve
tapasztaltuk, hogy ismerik az Átjáró egyesület tevékenységét, példaként
tekintenek rá, és nemcsak arra, hanem a fentebb említett kohászati múzeum által
szervezett Fazola Napokra és a kohászati múzeum kezelésében lévő Őskohóra mint
helyszínre. Ezek a pillanatok szintén az egymásra találás pillanatai, ilyenkor
azonban nem egy város, hanem két ország hasonló érdeklődésű emberei között.
Még távolabbi és még
valószínűtlenebb egymásra találásokra is van példa. Yves Marchand és Romain
Meffre építészetre szakosodott francia professzionális fotósok. A napi munkájuk
mellett a világot járják és elhagyatott helyszíneket fotóznak a legmagasabb
minőségben. Számos kiállításuk volt már világszerte és Detroitról egy könyvük
is megjelent. 2019-ben megkeresték cikkünk építész szerzőjét, hogy szeretnének
eljönni a Digépbe és a Vasgyárba fotózni. Sajnos nem sikerült engedélyt
szerezni ahhoz, hogy a kohászat területén szabadon mozogjanak (beszédes, hogy
Gunkanjima, az elhagyott tengeri katonai támaszpont fotózására kaptak
engedélyt, de a diósgyőri vasgyárra nem).
A Digép területén viszont a
tulajdonosnak hála szabadon mozoghattunk. A nyugati erőmű 1930-as években
épült art deco épülete egészen lenyűgözte őket, a tervezett néhány óra helyett
szinte az egész napot ott töltöttük. Elmondták azt is, hogy elsősorban azért
jöttek Magyarországra, mert látták az interneten jelen cikk építész szerzőjének
képeit a nyugati erőműről. Elmondták azt is, hogy bár már rengeteg helyen
jártak, de ez a legkülönlegesebb erőműépület, amit eddig láttak. A leggyakoribb
kérdés, ami elhangzott tőlük a nap folyamán, ez volt: „ez tényleg nem védett?!”
Nem, de ha az lenne, az sem
segítene. Az viszont igen, ha a város lakói tudják, hogy mi az, ami érték, és
ennek a felismerésében jól haladunk.
Köszönetnyilvánítás
Szemléletünket és
lehetőségeinket pozitívan befolyásolta a Miskolci Galéria egykori
igazgatójaként Bán András és persze az Átjáró egyesület, az alapítóknak (Darázs
Richárd, Mató Edina, Fáy Ádám, Szűcs István Gergely) köszönettel tartozunk.
Irodalomjegyzék
Bereczki, Z. (2019). Ipari
örökségünk védelme. Észak-Keleti Átjáró Egyesület.
Csiffáry, G. (2003). Ipari középvállalkozások, a gyáripar
kezdetei. In Miskolc története. 1848-tól
1918-ig (Vol.
1, pp. 400–460). Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Herman
Ottó Múzeum.
CONIN (n.d.). CONIN
PROJEKT, MISKOLC, ROZSNYÓ. http://www.coninprojekt.org/projekt/.
Letöltés dátuma: 2023. augusztus 7.
European Heritage Europe Nostra Awards (2014, March 20). Passage: From a Rusty City to a New Miskolc.
EUROPE NOSTRA.
https://www.europeanheritageawards.eu/winners/passage-rusty-city-new-miskolc/.
Letöltés dátuma: 2023. augusztus 7.
Észak-Keleti Átjáró Egyesület (n.d.-a). LAKÁS, KÖRNYEZET, MUNKAHELY KONFERENCIA NOVEMBER 28-ÁN! https://atjarokhe.hu/2018/11/lakas-kornyzet-munkahely-konferencia-november-28-an/ Letöltés dátuma: 2023.
augusztus 7.
Észak-Keleti Átjáró Egyesület (n.d.-b). Magunkról. http://atjarokhe.hu/.
Letöltés dátuma: 2023. augusztus
30.
Lovra, É., & Bereczki, Z. (2022). Form and configuration,
as the universal language in teaching urban morphology theory and practice. In
F. Alessandra & M. Fleischmann (Eds.), ISUF
Annual Conference Proceedings of the XXVIII International Seminar on Urban Form
: "Urban Form and the Sustainable and Prosperous City" (pp.
1464–1471). University of Strathclyde Publishing.
https://strathprints.strath.ac.uk/80146/ Németh, Gy. (2001). Útikalauz a bányászat és kohászat emlékeihez
Észak-Magyarországon és Szlovákiában.
Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Fejlesztési Ügynökség.
Olajos, Cs. (1998). A Diósgyőr-vasgyári kolónia. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár.
Pamuk, O. (2018). Isztambul – A város és
az emlékek. Helikon Kiadó.
Melléklet:
A Lakás, Környezet, Munkahely – XX. századi
iparvárosok arculata, társadalma és termelése című tudományos konferencia
(2018. november 28., MTA Miskolci Akadémiai Bizottság székház, Miskolc,
Erzsébet tér 3.) szekciói, előadásai
Forrás: Észak-Keleti Átjáró Egyesület, n.d.-a
•
Németh Györgyi (ICOMOS): Szocialista városok
átalakulása és az ipari örökség Kelet-Közép-Európában és Magyarországon
•
Rozsnyó–Miskolc szekció: a CONIN projekt
–
Balogh Attila – Darázs Richárd – Kapusi Krisztián
(Észak-Keleti Átjáró Kulturális és Tudományos Egyesület): Conin projekt
(módszerek, kutatások, kapcsolatok)
–
Székely, Tomáš (OZ Medza): Rozsnyó bánya
–
Bereczki Zoltán (Észak-Keleti Átjáró Kulturális
és Tudományos Egyesület, Debreceni Egyetem) – Horváth, Pavol (Rozsnyói
Bányászati Múzeum, OZ Medza): A diósgyőr-vasgyári kolónia épületeinek és
rozsnyóbányai ipari létesítmények 3D vizualizációja
–
Lackanič, Pavol (Rozsnyói Bányászati Múzeum, OZ
Medza): A rozsnyói fúvószenekar története
–
Koleszár Gabriella (Rozsnyói Bányászati Múzeum,
OZ Medza): A diósgyőri magyar királyi vas és acélgyár rozsnyói vasércbányái
•
Főváros – Dunántúl szekció
–
Hámori Péter: A MÁVAG-kolónia története és
társadalma
–
Juhász Katalin: Angyalföldi munkások higiénés
körülményei a 20. század első felében
–
N. Kovács Tímea (KJE): A legmodernebb lakótelep:
Pécs-Uránváros
•
Észak-keleti szekció
–
Várkonyi-Nickel Réka: A salgótarjáni acélgyári
kolónia lakóépületei, és az acélgyáriak lakókörnyezete a korai kapitalizmus
időszakában
–
Dr. Nagy Péter (történész): A “Fekete könyvek” -
A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. fegyelmezési gyakorlata üzemeiben és
kolóniáin
–
Molnár Csenge: Egy Tarna-menti településkép
rétegzettsége a 20. század második felében
–
Varga András: A kazincbarcikai vegyipar, mint
dísztárgykészítési bázis
–
Nagyné Batári Zsuzsanna: Munkásság és parasztság
- a mentalitás egyezései és különbözőségei a konyhahasználat tükrében. Nyári
konyhák a kolóniákon.
–
R. Nagy József (KVAI): A munkáskép változásai
médiaeseményekben
–
Karlaki Orsolya (Észak-Keleti Átjáró Egyesület):Éjszakai szanatórium
–
Szunyogh László (építész, Borsod-Abaúj-Zemplén
megye főépítésze): A miskolci lakótelepek kialakításának szempontjai,
sajátosságai
•
Diósgyőr-Vasgyár szekció
–
Dr. Dobák Judit (KVAI): Rozsdafoltos Miskolc.
Egy munkáslakótelep városantropológiai megközelítése
–
Dr. Harcsik Béla (Magyar Műszaki és Közlekedési
Múzeum Kohászati Gyűjteménye): A Diósgyőri Magyar Királyi Vas- és Acélgyár
munkásjóléti és kulturális intézményei 1928-ban
–
Nyitrai Dániel (Északkelet-MagyarországIpartörténetének Ápolásáért Alapítvány): A vas, amely naggyá tette Miskolcot
–
Tóth Viktor: Utánam, srácok, a kohászatba!Beszámoló a 2018-as Ipari Örökség Táborról