Különleges program, és közben egy váratlanul adódó különleges élmény! A 2020-ban a járvány miatt kerek 90-dik születésnapját igazán megünnepelni nem tudó lillafüredi Palotaszállóban, most, 2023-ban pótlólag is szép jubileumot tartottak, június 7-én.
A szállodavendégek egy csoportja részvételével rendezett díszvacsora mellé meginvitálta az intézmény az Észak-Keleti Átjáró Egyesület kvíz-programját is, de egyúttal itt és ekkor tartottuk meg Utánam, srácok! című útikönyv-sorozatunk legújabb, lillafüredi tematikájú kötetének bemutatóját és a Leleplezett Lillafüred című kisfilmünk premierjét is.
Az ünnepi este forgatókönyvébe egy igazán szép és megható momentum került be, tervezetlenül. Kiderült, hogy az egyik, a Mátyás teremben helyet foglaló legidősebb vendég nem akárki. Egy másik „születésnapos”, nevezetesen Pethes András, aki egy esztendőben született a nevezetes hotellel, annak felavatásával. Ő maga is jóformán váratlanul ébredt rá erre a megkapó egybeesésre. Lányával nyaraltak a héten a szállóban, és a szerencsés fordulatnak megörülve neveztek be a vacsorakvíz ünnepi estélyére is. Rövid élettörténetét és friss élményeit most annak révén sokan megismerhetik, hogy Petruskó Norbert barátunk, újságíró, egy másik könyvsorozat (PFM) korábbi szerzője másnap interjút készített vele. A Facebookra kikerült írás szövegét idézzük az alábbiakban.
– Én Miskolcon mindig csak átutaztam, de a Bükk az olyan, mint ha ide hazajönnék. Szép a Tátra, szép a Mátra, de a Bükk valami egészen más. A vízesés, a tó, a hegyek, és a Palotaszálló itt, a fák ölelésben... – meséli Pethes András, miközben készülődik. A lányával indulnak kisvonatozni. Újra.
András bácsi 93 éves, épp annyi, mint a lillafüredi hotel, ahová egészen fiatal kora óta szeretett volna eljutni. Látta a filmben, a Meseautóban (1934), és azóta is a fülébe cseng a főcímzene dallama. Mégis annyira elérhetetlennek tűnt, olyasvalaminek, amit egy egyszerű pedagógus, aki 34 éven át dolgozott ugyanott, ugyanabban a kollégiumban, sosem engedhet meg magának. Így maradt a vágyakozás és az egyre csak múló évekkel a mind halványabb remény, hogy egyszer talán mégiscsak…
– Fiatal koromban tájfutó voltam, rengeteget versenyeztem itt, fent a Bükkben, onnan láttam meg az épületet. És mindig eljöttem ide, a vízeséshez, és felnézve rá csodáltam a Palotaszállót. Tudom, van más kastélyszálló is Magyarországon, de ez más, ez olyan… igazi – mondja és a hangjában valódi lelkesedés hallatszik, őszinte szeretet, és némi izgalom az interjú miatt.
Épp ilyen izgalommal meséli, hogyan vészelte át a budapesti harcokat a világháborúban, ötvenhatot, és milyen szerencsésnek érezte magát pusztán már azért is, hogy túlélte, hogy megmaradt. És most, hogy itt van, milyen érzés annyi évtizednyi várakozás után végre belépni a filmbeli szállodába, átlépni a küszöböt, és érezni, hogy sikerült, megvalósult a reménytelenek tűnő álom? Évtizedek kellettek hozzá, de sikerült.
Lányával, Andreával
Évtizedek, no meg az unokák, akik tavaly karácsonykor úgy döntöttek, hogy ám legyen, és a fa alá nem dobozokat tettek, hanem magát az utazás lehetőségét.
A Palotaszállóba, két főre. András bácsi pedig ennél nagyobb és szebb ajándékot el sem tudott volna képzelni.
Hát így esett, hogy 93 éves korában végre itt van, az éppen 93 éves hotelben, és már nemcsak lentről, a vízesés mellől tekint rá vágyakozva. És amikor arról kérdezem, maradt-e még beteljesületlen álom, elérni vágyott cél, szelíd kedvességgel válaszol:
– Nézze, ennyi idősen az ember már nem vágyik sokra. Ma itt ebédeltünk a Hámori-tó partján, láttunk gőtét kibújni egy kő alól, gyönyörködtünk az elsuhanó bükki tájban a kisvonatból. Kell ennél több? Én elégedett vagyok az életemmel, mert jó életem volt. Hogy mit szeretnék még? Semmit. Legfeljebb még egyszer visszajönni ide…
Szerencsére alkalom adódott rá, hogy az Észak-Keleti Átjáró nevében is köszönhessük
Fotók: Balogh Attila és Szakos Dániel
