-2m.jpg)
Lux
Kálmán tervezte – A
miniszter mulat – Philips-stúdió
a toronyban – Kevés
a vendég – A vadat olykor kikötötték –Lampionos
csónakázás, tűzijáték – Zsebből
sósperecet eszik – Iskola és hadikórház – A
főtáltos bérelte – Hat hálálkodó verset írt – Az utolsó vendégek
Néhány éve ünnepelhettük a lillafüredi Palotaszálló építésének és avatásának 90. évfordulóját (erre az alkalomra jelent meg a Képeslapok a palotából című képeskönyvünk, 2020-ban), az idei esztendőben pedig arra kínálkozik alkalom, hogy a különleges szereplő miskolci épület históriájának egy másik eseményére emlékezzünk. Éppen fél évszázaddal ezelőtt az azokban az évtizedekben éppen SZOT-üdülőként működő létesítmény (SZOT: Szakszervezetek Országos Tanácsa) nagyszabású felújítása kezdődött meg. A munkálatok miatt teljes egészében bezárt az épület, és amennyire a sajtóhírekből ki lehet olvasni, körülbelül két éven át nem fogadhatta a vendégeket.
Az érdekes fejlemény arra indította a korabeli miskolci újságot, a Déli Hírlapot, és annak munkatársait, Brackó István és Erdős Ákost, hogy cikksorozatot szenteljenek a témának, azaz a Palotaszálló akkor éppen 44 éves történetének.
Ennek szövegét olvashatjuk az alábbiakban, az újságcikkek, illetve az illusztrációnak használt fotók bemutatásával.
Megjelent: Déli Hírlap, 1974. október 3-4-5-6-7-i lapszámokban.
Október 3-án bezárt a lillafüredi Palotaszálló. A tervek szerint 1977. január 1-én fogad majd ismét vendégeket az újjávarázsolt épület. Fennállásának 44 esztendős történetében most először zár be ilyen hosszú időre a Palota.
Ma már nem lehet tudni, kinek jutott eszébe a merész terv, hogy fürdőparadicsomot varázsoljon a hámori völgybe. Arra a tájra, amelyről Petőfi így áradozott: „... hogyha az angyalokat kiűznék a mennyországból, bizonyára mind idejönnének lakni.” A régi nyaralótelep 1892-ben gróf Bethlen András, akkori földművelésügyi miniszter kezdeményezésére keletkezett és feleségéről, Vay Lilla bárónőről nevezték el Lillafürednek. A gondolat nem volt idegen Bethlen István miniszterelnöktől sem; 1948-ig a következő szövegű aranybetűs márványtábla hirdette az épület falán: „Épült Őfőméltósága vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzósága alatt, gróf Bethlen István miniszterelnök és Mayer János földművelésügyi miniszter működése idején.”
De jól megy nekik!
A Palotaszálló 1927 és 1930 között épült. Azokban az időkben, amikor egész Európán végigsöpört a nagy gazdasági válság és az ország népe a legsúlyosabb nyomorban élt. Diplomások ezrei nem tudtak elhelyezkedni, havat lapátoltak vagy éppen cipőfűzőt árultak.
Ekkor vette fel az ország a hírhedt, sok milliós Speyer-kölcsönt. A külföldi tőke segítségével kellett volna kilábalni az inflációs bajokból, és megszüntetni vagy legalábbis csökkenteni a nyomort. Ennek ellenére hárommillió-négyszázezer pengőt a Palotaszálló építésére fordítottak. Az ellenzéki lapok és képviselők szinte naponta támadták a kormányt és személy szerint a miniszterelnököt az esztelen pazarlásért. Sokan arról is tudni véltek, hogy a hatalmas összeg jó része különböző panamák révén az országos hatalmasságok zsebébe vándorol.
Az ellenzék hangulatát jól érzékelteti Veres Péter visszaemlékezése. Ha a lapok „azt írták, hogy Bethlen István gróf Lillafüredre utazott az őszi nagyvadászat idejére, én is elkáromkodtam magam, mint a többi százezer: az anyjuk istenit! De jól megy nekik!”
Lux Kálmán tervezte
A Palotaszállót az a Lux Kálmán tervezte, akinek nevéhez Vajdahunyad várának restaurálása és a visegrádi palota feltárása fűződik. Bár Lux Kálmán a Műemlékek Országos Bizottságának vezető építészeként is tevékenykedett, a Palotaszállóval mégis giccset „alkotott”. A jóindulatúan eklektikusnak mondott épület egyetlen műemlék-katalógusban sem szerepel. Az építész-közvélemény elfuserált lovagvárként tartja számon.
Az 1961-ben elhunyt építész tudomásunk szerint egyetlen éjszakát sem töltött fő művében, és a felszabadulás után nem is kereste fel a szállót.
A Weidlich-villa maradt
Garami Ferencné, a szálló egykori takarítónője mesél te:
— Sosem felejtem el, amikor egy vasárnap délben beállított hozzánk egy ember és azt mondta, hogy nekünk innen el kell költözni, mert ide építeni fognak. A házunk a Palotaszálló helyén állt, a kertünk végében zuhogott a vízesés. Ez 1925-ben történt. Egy esztendő múlva szétverték a házunkat. Kaptunk új lakást Felsőhámorban, de az már nem volt olyan szép helyen.
Persze nem mindenkit sikerült kiköltöztetni a tervezett építkezési területről. Ezek közé tartozott Miskolc hatodik virilistája, a többszörös ház- és üzlettulajdonos Weidlich Pál, akinek a dombon volt háza. Állítólag százezer pengőt követelt érte és visszautasította a cserébe felajánlott fiumei villát is. Így hát maradt Weidlich Pál háza és áttervezték a Palotaszállót. Nem lett szimmetrikus az épület, mert a jobb oldali szárnyát meg kellett kurtítani.
A palota így is rekordidő alatt épült fel. Az ünnepélyes megnyitót 1930 pünkösdjére tűzték ki.
Az egykorú sajtó színesen számolt be a Palotaszálló átadásáról. 1930. június 7-én a diósgyőri kapui vámsorompónál 621 francia, német, török, cseh, amerikai, angol rendszámú autó, 250 motorkerékpár ment át Lillafüred irányába. A Csabai kapui vámnál 420 autó és 122 motorkerékpár érkezett és fizette le a 68, illetve 28 fillér kövezetvámot. A Szemere utcai keresztezésnél a forgalmi rendőr több mint ötezer jövő-menő autót számolt össze két nap alatt. Mind a Palotaszálló megnyitására érkeztek.
-1m.jpg)
A sajtó bel- és külföldi képviselőit, az orvosszövetség tagjait két-két vonat vitte az avatóra. A Palotában minden szobát lefoglaltak, tele voltak a környék magánlakásai is. A Palota konyhájában 15 ezer vendég számára főztek, s az étel másnap estig elfogyott.
Áldozat a nemzet pénzéből
Pünkösdhétfőre lett vége a nagy murinak. Feljegyezték, hogy Mayer miniszter úr elénekelte: „Kisperjésen kinn lakom én, a pusztai karámba...” — a második strófát pedig a miskolci polgármester fújta: „Galambok közt mehetnél a vasárnapi misére...”
A Magyar Jövő című független politikai napilap tudósítója már nem volt ilyen rózsás hangulatban. „Nem lehet senkinek más álláspontja, mint az, hogy — ha annak idején a temérdek pénz befektetését, akkor, amikor azzal sok más, súlyosan érezhető hiányt lehetett volna elimitálni, kifogásoltuk és elleneztük is — most, amikor ezt az óriási áldozatot a nemzet pénzéből meghozták, Lillafüred felvirágoztatását mindenkinek érdeke propagálni.”
Philips-stúdió a toronyban
A fényűző berendezésről így számol be a korabeli tudósító: „Belül pedig főúri berendezés, történelmi stílus és modern ízlés. Általában a meleg tónusú színek az uralkodók. Sötét tölgyfabútorral, lilás-bordó színkeverésű bársonybrokát huzatokkal, barátságos sarkokkal, amelyeknek minden bútordarab-stílusa a Mátyás király korát megelevenítő freskókhoz igazodik."
A szálloda technikai berendezéseit a kor legjobb műszaki szakemberei készítették. A Philips-stúdió az épület tornyában kapott helyet. A két lift 15 méterrel az épület alá szállt, ebben a mélységben tervezték egy hideggyógyvíz-fürdő építését. Ezt a tervet később elvetették, mert az itteni víz gyógyhatása csekély. Többet tudunk az épület villamosításáról. A munka irányítója, Mály Ferenc még ma is segíti tanácsaival a villanyszerelőket. Az általa őrzött tervrajzokból kiderül, hogy mintegy 100 000 méter bergmann-csövet vakoltak a falba, és körülbelül 350 kilométer hosszúságú drótot használtak fel. Csupán a fényjelző berendezéshez 60 ezer méter huzalra volt szükség. Ennek segítségével lehetett hívni a pincért, a hordárt vagy a szobalányt... Az apartmanokat nemcsak telefonnal szerelték fel, széfek is helyet kaptak a lakosztályokban. A Palota mai vendégei talán nem is sejtik, hogy a könyv nagyságú páncélajtók tűzbiztos kazettákat rejtenek. Ma már csupán az üdülővezető használja az irodájában levő értékmegőrzőt.
Kevés a vendég
A látványos megnyitó után nemigen foglalkozott a sajtó a Palotaszállóval. Az első időben kevés volt a vendég, ami nem is csoda, hiszen kezdetben csak a kabinetiroda engedélyével lehetett szobát kapni a szállóban. Keserűen jegyzi meg az egyik miskolci újság: „ezzel a szállóval is úgy vannak az emberek, hogy egyszer megnézik, de többé nem kíváncsiak rá, ami betudható annak is, hogy az emberek nemigen tudnak költekezni”.
A szobaárak négytől 24 pengőig terjedtek. Egy év múlva mérsékelték az árakat, s a legdrágább lakosztályért 16 pengőt fizetett a vendég. A turistaszállás 2 pengő volt. összehasonlításként annyit, hogy egy kiló fehér kenyér 50 fillérbe került, egy mázsa kukoricáért 13 pengőt kértek, s a Szent István-barlang belépőjegyéért egy pengőt kellett fizetni.
Ha a Palotaszálló 138 szobája nem is volt mindig foglalt, mégis nagy élet zajlott a vastag falak között. Fesztiválok, éjszakába nyúló kártyacsaták, nagy evések, bálok, vadászvacsorák színhelye volt a felső tízezer egyik leglátogatottabb, legkedveltebb fürdőhelye.
-1m.jpg)
A vadat olykor kikötötték
Nézzük sorban, mit is kínáltak a prospektusok a harmincas évek vendégeinek. A tavon fürdőt rendezett be az erdőigazgatóság, ahol „az úszni tudók élvezhették a zöld tó hatalmas, szabad vizét”. Csónakot és vitorlást is lehetett bérelni, s a horgászok kedvéért pisztrángot telepítettek a Hámori-tóba. Ma már mosolyognivaló az az ötlet, mely szerint a buzgó igazgatóság tízezer rákot fogdostatott össze a borsodi folyókból, hogy a kicsiny tavat a rákászok paradicsomává varázsolja. Fájdalom, de a rákok között pestis tört ki, s „a tízezer remek folyami rák az utolsó darabig elpusztult”.
Télen a tavon korcsolyáztak, a hegyekben síztek, a Hollósvölgyben bobpályát építettek, s az ínyenceknek a síjöringet ajánlották. A legnagyobb vonzerő a vadászat volt. Igaz, egy napra 15 pengőt kértek a vadászjegyért, s a lelőtt vad után is fizetni kellett. A kedves vendég kedvéért azonban olykor ki is kötötték az elejtésre szánt állatot, hogy a tehetős vadász ne távozzék Lillafüredről csalódottan, trófea nélkül.
Lampionos csónakázás, tűzijáték
Egy időben külön újságot is jelentetett meg a szálloda igazgatósága Lillafüredi Fürdőújság címen. A színes kis lapocska rendszeresen közölte a vendéglistát. Ebből kiderül, hogy 1938 júliusában például a látogatók között találjuk Dörge Frigyes bankigazgatót, ifj. Dörge Frigyes bankigazgatót, Léber Kálmán gyárost, Váradi Elli teniszbajnoknőt, Páger Antal színművészt és nejét, Komári Júlia művésznőt, Palmer Lórát Chicagóból, Haggenmacher Pál sörgyárost, Chen Hsi-tangot Hongkongból, Delera Zoltán tábornokot és nejét.
A Lillafüredi Fürdőújság rendszeresen idézett a szálló aranykönyvébe írt dicséretekből. „Két film között jó pihenni Lillán” — írta 1937. augusztus 2-án Székely István filmrendező. Turay Ida bejegyzése: „Remekül éreztem magam — sajnos híztam 5 kilót.”
Beszámol a lap a hagyományos Anna-bálról is, ahol megjelent többek között egy holland polgármester, egy svéd kapitány, a brazil konzul és a már törzsvendégnek számító Gundel família is. A díszvendégek között volt Vinci Luigi olasz nagykövet.
Az 1938-as év nagy eseménye a Nemzeti Filmhét, amely kétezer vendéget vonzott. A rendezvény csúcspontja a Velencei éj volt, amely lampionos csónakázással és tűzijátékkal zárult.
Azt a gondolatot is felvetették, hogy Monte-Carlóhoz hasonlóan a játékkaszinók otthonává tegyék Lillafüredet. „Ennek milliós jövedelmei megoldhatnák az ország pénzügyi gondjait” — írták.
Zsebből sósperecet eszik
Persze a sok fény és a számtalan attrakció ellenére a Palotaszálló nem sok pénzt hozott a konyhára. Mindig is veszteséges volt. Ez a véleménye Kovács Györgynek is, aki főpincérként dolgozott ott, 1935-től. Magyar sújtásos zöld frakkjában sok híres és hírhedt embert kiszolgált. Kedvenc vendége a sósborszesz- és fegyvergyáros Brázay volt. A legnagyobb borravalókat monsieur Mougne-től, a francia csokoládékirálytól kapta. A külföldi vendégeket szerette leginkább, mert a magyar arisztokraták nem voltak bőkezűek.
A személyzet külföld-imádatát mutatja a fürdőújság egyik — talán még ma is érvényes — élce: „Az idegen az az egyed, aki a lillafüredi parkokban sétál és minden kérdésre azt mondja: Yes, valamint zsebből sósperecet eszik. Rendesen külföldi, de néha csalódunk benne, mert ma már a belföldiek is rájöttek arra, hogy Lillafüreden a legjobb külföldinek látszani.”
A harmincas évek végén, a Palotaszálló működésének legvirágzóbb időszakában Lillafüredre látogatott dr. Szentléleki Ákos, az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal elnöke, hogy repülőtér építésére alkalmas terepet keressen. A Csanyik-völgyet tartotta erre a célra alkalmasnak, de a repülőtérből csakúgy, mint Lillafüred akkori urainak sok más fényűző tervéből semmi sem lett. Elfújta a háború szele.
m.jpg)
Liften az óvóhelyre
A negyvenes években ismét fellendült a Palotaszálló forgalma. Ám a vendégek nemcsak a táj szépsége miatt keresték fel a Bükk ékkövét. A háborús időkben biztos menedéket nyújtott — még ha elsőosztályú áron is — a Palotaszálló. Gyilkos terhüket a repülők már a vasgyárnál ledobták, ide már nem jutott a bombákból. Emellett a szállodának bombabiztos óvóhelye is volt. A tehetős családok mellett itt vészelte át a nehéz időket Budapest polgármestere is. Légiriadó idején lift szállította a vendégeket az óvóhelyre. (A bunkerekben ma bort tárolnak.)
A háború alatt a Palotaszálló többször gazdát cserélt. A megszálló német csapatok lovastól együtt költöztek be, s ez szó szerint értendő. A hajdani fogadások, pazar lakomák színhelyén, a Nagy Lajos-teremben istállót rendeztek be. A németek kitakarodása után a szovjet csapatok hadikórháza lett a szálló. Két hétig tartott, amíg a faragott székes, lila brokátos lakosztályokból fehér vaságyas kórtermeket alakítottak ki.
A főtáltos bérelte
A Palotaszálló háború utáni siralmas állapotáról a Felvidéki Népszava közölt oldalas cikket „A lillafüredi Palotaszálló rémregénye” címmel. A palotát Marton Jenő vette bérbe a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemektől. Marton korábban házifényképész volt Lillafüreden, és mellesleg a magyarországi újpogányok főtáltosi rangját is viselte. Kaucióként csupán egy fényképezőgépet tett le. A tudósító aggódó hangon ad számot arról, hogy Marton csupán a szétszedett matracokból, rekamiékból és díványokból két vagon lószőrt adott el. Roncsként akarta leltárba venni a még megmaradt ép bútordarabokat is, és szinte teljesen kifosztotta az amúgyis szétzilált épületet. Ennek ellenére ismét megnyílt a szálloda, és „inflációs kóborlovagok, aranyifjak és hölgyek jöttek luxusautóikon”. Marton Jenő tört aranyat kért fizetségképpen.
Kallódó bútorok
Ugyanebben az időben dr. Kristóf József, a szálloda igazgatója 9456 forint végkielégítést kapott. Dr. Kristóf 1944-ben naponta négy teherautóval hordatta el a berendezést és a háború után Lilla-bárt nyitott Pesten. A Felvidéki Népszava vizsgálatot és megtorlást követelt. A cikk azzal zárul, hogy a reakciós osztályuralom építményét a dolgozóknak kell átadni!
A sok vihart látott szálloda bútorainak kalandos története még ma sem tisztázott. Alsó- és Felsőhámor község lakásait a rendőrség járta végig a háború után és sikerült összeszedni jó néhány értékes darabot. Hogy mi lett a sorsa a sok száz darabból álló Mátyás-címeres ezüst étkészletnek és a hollóházi porcelán-szerviznek, nem lehet tudni. Az tény, hogy a könyvtárszobában ma is látható hatalmas íróasztal Balatonföldvárról került elő, a gyönyörű flamand csillárra pedig a Dunántúlon találtak rá.
A Palotaszállót 1947-ben a Nehézipari Központ kapta meg, majd 1949-ben kezdődött igazán új fejezet a történetében. Ekkor vette kezelésbe a Szakszervezetek Országos Tanácsa.
Az eredetileg 120 személyes szállóban háromszáznál is több beutaltat és alkalmazottat helyeztek el, mégpedig úgy, hogy a lakosztályokat szobákká falazták. Az üdülő nyolcmillió forint költségvetésből gazdálkodik (csak a villanyszámla 15-20 ezer forintra rúg havonta). S 132 tagú személyzet gondoskodik a beutaltakról, akik 252 forintért két hetet tölthetnek az ország egyik legszebb, legkeresettebb szakszervezeti üdülőjében.
-1m.jpg)
Hat hálálkodó verset írt
A vendégkönyv híven megőrizte a beutaltak elragadtatott bejegyzéseit. Kovács Lajos (Budapest, X., Kelemen u. 11.) 1968. április 28-án ezt írta: „Amikor 26 évvel ezelőtt itt jártunk, még gondolni sem mertünk arra, hogy ebben a gyönyörű palotában, amely a mágnások üdülője volt, ilyen kellemes és szép heteket tölhetünk.” A szegedi Papp Anna 1970 májusában üdült Lillafüreden. „Briliáns, sziporkázó kőnél szebben ragyog a természet ölén a mi SZOT-üdülőnk.” A bajai Kurcsa Géza nem kevesebb, mint hat hálálkodó verset írt a vendégkönyvbe.
Működésének 25 éve alatt a lillafüredi SZOT-üdülő mindössze egyszer, akkor is csak egy hétig volt zárva a beutaltak előtt. Akkor, amikor Hruscsovot és kíséretét egy napra Lillafüreden látták vendégül. A magas rangú vendég a 103-as szobában lakott.
Az utolsó vendégek
Október 2-án hagyták el az üdülőt az utolsó turnus beutaltjai. A bejelentkezési lapok tanúsága szerint itt töltötte szabadságát Montág Pálné, a Fővárosi Tanács pénztárosa, Steiner Mária, a Magyar Gördülőcsapágy Művek fordítója, Kalmár Imre, a Szegedi Ecset- és Seprűgyár 18 esztendős gépmunkása, Flasar Antalné sopronhorpácsi telefonkezelő, Tolnay Pál és Tolnay Pálné nyugdíjasok. A 76 esztendős Tolnay Pálnét szeptember 20-án, születésnapján felköszöntötte az üdülő portása, Urbán Ferenc, aki több mint két évtizede áll a pult mögött. Szép hagyomány ez itt, hogy mindig megemlékeznek arról, aki az üdülőben ünnepli születésnapját.
Kucs István 17 esztendeje vezeti az üdülőt Lillafüreden. A napokban kapta meg a Szakszervezeti Munkáért kitüntetés arany fokozatát. A felújítás idején is a helyén marad és részt vesz a megkopott patinájú Palotaszálló újjávarázslásában. Bőven lesz dolguk az építőknek, hiszen a Palotaszállónak csak a külső képe marad változatlan. Kicserélik az elektromos- és vízvezetéket, gépesítik a konyhát, korszerűsítik a központi fűtést. Megszüntetik a nagyobb szobákat, és több mint száz fürdőszobát is építenek. Jelenleg ugyanis csupán négy fürdőszobás szoba van a palotában. Beépítik a padlást is.
Üdülő marad
A korszerűsítésre 50 millió forintot fordít a SZOT. Hatalmas összeg ez, ennyiért akár új üdülőt is lehetne építeni. A Palotaszálló azonban — minden ellenkező híresztelés ellenére — továbbra is SZOT-üdülő marad, s az optimista tervek szerint 1977. január elsején fogad majd ismét vendégeket. A tervezett munkák elvégzésére két évet szántak. Alig valamivel kevesebb időt, mint amennyi alatt felépítették.
Brackó István és Erdős Ákos
A Miskolchoz tartozó Pereces bányatelep és Diósgyőr-Vasgyár ipari öröksége brutálisan pusztul, megállíthatatlannak tűnik a folyamat. Hálával tartozunk az értékek felmutatásáért több szakembernek, Németh Györgyi, Olajos Csaba neve aligha mellőzhető (Németh, 2001; Olajos, 1998). „Németh Györgyi és társai munkájának eredményeképp 2001-ben ideiglenes műemléki védelem alá került a kohászat kilenc épülete: a csavargyár (itt működik a Factory Aréna), a vasútifelépítmény-gyártó üzem, az Egyedi Gépgyártó, a mozdonyszín, a középhengermű, a keleti erőmű, a tűzállótégla-gyár keverőüzeme, az I. hivatalház és a konzumsor. Nem túlzás azt mondani, hogy ezzel történelmet írtak, Németh Györgyit idézve »egyetlen modern nagyipari létesítmény ilyen sok alkotóelemének együttes levédése a magyarországi műemlékvédelem történetében először fordult elő«. A védelemnek azonban nem sikerült érvényt szerezni.” (Bereczki, 2019, p. 74).
Az államszocializmus évtizedeiben „az ország második városa, a legnagyobb vidéki város” félmondatoktól hemzsegett a helybéli közbeszéd, demonstrálva Miskolc preferált helyzetét. Jócskán elkopott, semmivé vált a Budapesten kívüli primátus, mintha a negyvenéves kényeztetést mostanra közel négy évtizednyi büntetés követte volna. A nehézipar, leginkább a vaskohászat, gépgyártás, szénbányászat adták az egykori prosperitás húzóerejét, utóbb a megszűnésük nyomán támadt munkanélküliség, elszegényedés, a máig újrahasznosíthatatlannak bizonyult lerohadó monstre ipari övezetek a borsodi nihil szimbólumai lettek.
A most negyvenes korosztály – amihez jelen cikk szerzői is tartoznak – eszmélésének ideje a nyolcvanas, kilencvenes évek időszaka. Kisgyermek korunkban Miskolc ipari fellegvár volt, a második legnagyobb város; kamaszkorunk már a hanyatlás ideje. Építész szerzőnk gimnazista korában előszeretettel sétált a vasgyári kolóniában, amiről akkoriban semmit sem tudott, csak megragadta a hangulata. Később a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatójaként, Budapesten élve tudatosult benne az ipari épületekhez való vonzódása, melyet egyetemi társai természetesen nem tudtak hova tenni (kivéve Selyp községből származó szobatársát, aki az ottani cukorgyár árnyékában nőtt fel).
A bölcsész szerző gyerekkorának
közege az avasi panellakótelep, kisszobájának ablakából Diósgyőr-Vasgyár
gyárkéményeit és az iparvágány tehervagonjait bámulta, Edda-számokat dúdolgatva.
Gyermeknek a vasút: távol és közel, tiltott terep, halálszagú kaland. Félkész
lakótelep vízzel telt gödrei, átmeneti fatákolmány üzletek színes kávédarálói,
elvadultan is termő gyümölcsfák. A dombot ölelő sín intő határ, ahol a röhögést
elfojtja egy-egy szétvágott macskatetem látványa, vagy az éberebb társunk
kiáltása: „jön a vonat”!
Egyetemistaként eszmélt rá, hogy ott, a szőlődomboknál
kanyarodó bukolikus vágányomon indultak Auschwitzba a halálvonatok.
Később a frissen végzett építész, már újra miskolci lakosként, afféle magányos farkasként kezdett el a Vasgyár épületeivel foglalkozni, így talált rá 2010-ben először a Factory Aréna, majd az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. Mindkettő egyfajta szellemi hazatérés-élményt jelentett. A Factory Aréna a mai napig az egyetlen civil funkciójú épület a gyárterületen: extrémsport-központ, koncerthelyszín, zenei stúdió és próbahely működik itt, civil fenntartásban. Jelentősége túlmutat a puszta funkciókon: az üzemeltető Egri család folyamatosan keresi az együttműködési lehetőséget a helyi és a távolról jött, hasonló gondolkodású emberekkel. Ugyanez elmondható a miskolci bölcsészekből, fiatal diplomásokból álló Észak-Keleti Átjáró Egyesületről is, akik a Factory Arénával ellentétben fizikai bázis nélkül teszik mindezt.
A hasonló gondolkodású-szemléletű emberek összehozása szempontjából fontos szerepe volt a Miskolci Galéria akkori igazgatójának, Bán Andrásnak, aki a helyi építészekkel, antropológusokkal és történészekkel egyaránt jó kapcsolatban állt, így rálátott mindegyik kör törekvéseire. Fontos fordulópontot jelentett az általa szervezett Miskolci képek, Miskolc-kép című műhelybeszélgetés és kerekasztal, aminek, mint utóbb megtudtuk, éppen az volt a célja, hogy ne egymással párhuzamosan, hanem együtt tevékenykedjünk a hasonló célokért. Jelen cikk két szerzőjének és az Átjáró egyesületnek az együttműködése tulajdonképpen innen datálható.
A 2007 óta létező Észak-Keleti Átjáró Egyesület általános küldetése Miskolc város és térsége kulturális életének élénkítését, a különböző társadalmi csoportok és a környező régiók közötti kapcsolatteremtő átjárások biztosítását célozza (Észak-Keleti Átjáró Egyesület, n.d.-b). Az első projektek a perecesi Bányász Kulturális Egyesület partnerségével valósultak meg (Horizonton; Kerek Perec; Tündérkert; Ott, ahol a hatos megáll) és az Átjáró működésében azóta is folyamatosan megkülönböztetett helyszín az egykori Tündérkert, Pereces és persze Diósgyőr-Vasgyár.
A szó szoros értelmében romokon történő építkezés letargikus élményének kvázi termőre fordulását jelezte a 2014-es esztendő, amikor az Észak-Keleti Átjáró Egyesület a Rozsdazónától az új Miskolcig címmel futó projektje képzés és szemléletformálás kategóriában elnyerte az Europa Nostra fődíját. A hivatalos értékelés így szól: A zsűri teljes mértékben meg van győződve ennek a projektnek a magas társadalmi értékéről. A közelmúltbeli gazdasági és társadalmi átalakulás pusztító hatásait, amelyeket az elnéptelenedés, a recesszió és az életerő elvesztése jellemez, egy erős csapat ellensúlyozza, amelynek élén egy antropológus szervez, és építészekből, történészekből, szociológusokból áll. Arra törekednek, hogy megmentsék a helyi identitás szellemét, és segítsenek abban, hogy önbecsüléssel és magabiztossággal találjon új életet. A zsűri méltatta lendületüket és vállalkozó szellemüket (European Heritage Europe Nostra Awards, 2014).
Már 2010-ben is menthetetlennek látszott az épített örökség helyzete, és a mából visszatekintve a helyzet ezen a fronton azóta még tovább tudott romlani. Időközben – nem mellékesen – országos szinten is felszámolásra került az intézményes műemlékvédelem.
Mialatt az ipari komplexumok csarnokai folyamatosan pusztultak, a munkáskolóniák építészeti karaktere megállíthatatlanul sérült, úgy, hogy pénz és komolyan vehető hatalmi szándék a láthatáron sem mutatkozott, humántudományok elhivatott képviselői és érzékeny civilek dolgoztak azért, hogy mindez másképp legyen. Párhuzamosan azzal, hogy a miskolci épített ipari örökség enyészete megállíthatatlannak bizonyult, az ipari örökség emléke és élménye Európában vonzó és preferált pályázati tematikaként kulturális és közösségerősítő folyamatokat szolgált a városban.
Az Átjáró egyesület közben egyfajta ernyőszervezetté, közös nevezővé vált. Partnerei közé tartozott és tartozik a már említett Factory Aréna, ahová fiatalok százai járnak sportolni; a volt bányászokból és családtagjaikból álló Perecesi Bányász Kulturális Egyesület; a nyugalmazott vasgyári és Digép-es (Diósgyőri Gépgyár) mérnökök által éltetett EKMITA (Északkelet-Magyarország Ipartörténetének Ápolásáért Alapítvány); a közgyűjtemények felől pedig a Miskolci Galéria és azt integrálva a Herman Ottó Múzeum, részben a felsőhámori kohászati gyűjtemény. A partnerség változó intenzitással, de napjainkig folyamatosnak mondható. Az együttműködések eddigi legfontosabb eredményeit ismertetjük az alábbiakban.
2018 szeptembere–decembere között Diósgyőr 150 éves vaskohászatának és gépiparának állított emléket az Amikor még fújt a gyár című időszaki kiállítás a Herman Ottó Múzeum papszeri épületében. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Kohászati Gyűjteménye, az Északkelet-Magyarország Ipartörténetének Ápolásáért Alapítvány és a Herman Ottó Múzeum közös kiállításaként valósult meg.
Diósgyőr-Vasgyár ipartelepei – a DiMÁVAG, majd Lenin Kohászati Művek (LKM) és a Diósgyőri Gépgyár (Digép) – közel negyvenezer embernek adtak munkát a rendszerváltást megelőző évtizedekben. Napi rutin szerint reggel ötkor, hatkor, délután kettőkor és este tízkor a vasgyári műszakváltást jelző gőzduda hangja járta be Miskolc földrajzi környezetét. „Fúj a gyár!” – mondogattuk figyelmeztetőn, a városlakók életritmusát a diósgyőri nehézipar diktálta. Kohászata a Kiss Ernő utcai Szinva-part és a Vargahegy közötti városrészben a vasút, a tengeri, folyami, közúti járműipar, az energia-, építő-, és gépipar, a hadiipar és a bányászat számára gyártott hengerelt, kovácsolt, húzott, hántolt, öntött ötvözött és ötvözetlen vas és acél fél- és késztermékeket, csavarárukat; gépgyára pedig a DVTK-stadion és a Mexikóvölgy által határolt területen hadászati eszközöket, vasúti kerékpárokat, járműipari alkatrészeket, hideg- és melegalakító gépeket, szivattyúkat, szerszámgépeket, targoncákat állított elő millió tonnaszámra. A XX. századi Miskolc sorsát, lakóinak hétköznapjait, a város életét alapvetően meghatározó vasgyári termelésre emlékezett a kiállítás.
A papszeri múzeumépület szomszédos folyosószakaszán egy hónappal később újabb kiállítás nyílt. Buheráék társbérletben: Sajó-menti vasemberek – a nehézipar hatása a városképre, társadalomra Miskolcon és Rozsnyón (az Észak-Keleti Átjáró Egyesület és a Herman Ottó Múzeum közös időszaki kiállítása a CONIN-projekt [Cooperation and Networking for Preserving Common Industrial Heritage] részeként, 2018. október – 2019. április). Típusként elképzelt családunk („Buhera Béla és famíliája”) az 1950-es években – tekintettel a nehézipar kínálta munkalehetőségekre – vidékről költözött az acélosodó Miskolcra. Társbérletként jutottak egy igen alacsony komfortfokozatú ingatlan folyosójához, a patinás épület szebb napokat látott a „boldog békeidőkben”, immáron viszont – az államosítás után – apróbb helyiségekre osztva, rászorulóknak kiutalt lakásként hasznosította a városi tanács. A szükséglakás éppen üres a kiállítás kerettörténetében, hűlt helye a családnak és a szomszédságnak. Megismerhető az utánuk maradt szegényes berendezés és az annál feltétlenül színesebb gondolataik, vágyaik, beszédtémáik. A miskolci Észak-Keleti Átjáró Kulturális és Tudományos Egyesület a rozsnyói OZ Medza civil szervezettel együttműködve közös társadalomtörténeti projektet valósított meg (CONIN, n.d.). A két várost összeköti a Sajó folyó és a hasonló félmúlt: a nehéziparra alapozott gazdasági modernizáció, annak párhuzamos hatásai a városképre (ipari létesítmények, kolóniák, házgyári lakótelepek), helyi társadalomra és kultúrára (bányászzenekarok, sportesemények, egyesületi élet, vállalati rendezvények), majd mindennek leépülése, átalakulása. A kiállítás – mely Miskolcon és Rozsnyón egyaránt bemutatásra került – a korabeli érzelmek, hangulatok, hétközi- és szabadnapok megidézésére törekedett. Buheráék azóta itt-ott felbukkanva – a papszeri öreg múzeum után az avasi kilátóban, a lillafüredi Palotaszállóban, a Városházán, de még egy rozsnyói tornateremben is – néhány napot átjáróban vizitáló miskolci munkáscsaládként próbáltak ismertté válni.
Bölcsészként, hétköznapi városlakóként a tapasztalat melankóliáján túl kevés fogalma lehetett az embernek arról, hogy pontosan mit látunk rozsdásodni és összeomlani a perecesi bányatelepen vagy Diósgyőr-Vasgyárban. Kérdéseinkre válaszként szakzsargon, terminus technicus áradat érkezett hengerelt, kovácsolt, húzott, hántolt, öntött ötvözött és ötvözetlen vas és acél fél- és késztermékekkel, egyedi gépgyártóval és középhengerművel, medvével és Jókomával. Néztünk, figyeltünk, de alig értettünk valamit és a helyzet igen lassan változik. Az ipari örökség respektusának talán alapkérdése, hogy vannak-e olyan hozzáértők, akik képesek közérthetően tudatni velünk azt, mi minden pusztul el a szemeink előtt. A párhuzamosan futó kiállítások kísérőprogramjai közül a vasgyári szafari – buszos kirándulás – Diósgyőr ipartelepén hozta a fájdalmas ráeszmélést arra, hogy vezetetten turistáskodunk olyan helyeken, ahol két-három évtizede miskolciak ezrei rótták mindennapos munkahelyi rutinjukat. Érdekes élmény volt az is, hogy míg a mi generációnk már ezeknek a területeknek a rekultivációjában, funkcióváltásában látja a jövőt (és a megoldást a megmentésükre), addig az idősebb generációk a termelés (legalább részleges) újraindításáról ábrándoznak... A kiállításokhoz tudományos konferencia társult: Az ÉszakKeleti Átjáró Kulturális és Tudományos Egyesület, a Herman Ottó Múzeum és az MTA MAB Történelemtudományi és Néprajzi Szakbizottsága közös szervezésében valósult meg 2018. november 28-án a Lakás, Környezet, Munkahely – XX. századi iparvárosok arculata, társadalma és termelése című tudományos konferencia (Helyszín: MTA Miskolci Akadémiai Bizottság székház, Miskolc, Erzsébet tér 3.).
Kiss Tanne István, a Herman Ottó Múzeum nyugalmazott munkatársa végigfotózta a perecesi vájáriskola agóniáját, képeiből nagy hatású kiállítást rendezett a Miskolci Galéria (2022. március–június). A kiállítást cikkünk bölcsész szerzője az alábbi szöveggel nyitotta meg: Róma, Ravenna, Isztambul vagy Athén lakói az antikvitás emlékei között élik hétköznapjaikat, mi, borsodiak-miskolciak pedig egy letűnt nehézipari civilizáció romjai között. Hűlt helye a kőszénbányászatnak, vaskohászatnak, gépgyártásnak.
Kiss Tanne István Rozsdazóna című könyvét 2011-ben adta ki a Miskolci Galéria, lapjait Diósgyőr-Vasgyár romos szerelőcsarnokai és gyárkéményei töltik meg letargikus tartalommal. Tíz évvel később, az Észak-Keleti Átjáró Egyesület jelentette meg Kiss Tanne István újabb könyvét Az öröm hűlt helye. Játszótérmaradványok Miskolcon címmel.
A fotókiállítás egészen koherensen kötődik az eddigiekhez: a lakótelepek ma már rozsdásodó kádárkori játszótereinek gyerekei a szakoktatásban kerültek a bányák és gyárak mestereinek keze alá. Kiss Tanne István fotóin hűlt helye a vasgyári termelésnek, a játszótéri örömnek, az iskolai szakképzésnek. Miskolc már nem a legnagyobb vidéki város, a romok között téblábolunk egyre beletörődőbb merengéssel azon, hogy létezett itt egy örökre letűnt nehézipari civilizáció. Orhan Pamuk Nobel-díjas török író az isztambuliak életérzését, a hüzünt is bemutatja nekünk. „Derűsen keserédes melankólia, amit Konstantinápoly-Bizánc-Isztambul évezredes nagyságának elmúlta fölött éreznek a helybéliek” (Pamuk, 2018, p. 100). Nekünk talán könnyebb, azt kell elfogadnunk csupán, hogy Miskolc már nem a legnagyobb vidéki város, a romok fölött pedig még jó ideig értetlenkedünk egyre beletörődőbb merengéssel azon, hogy létezett itt egy örökre letűnt nehézipari civilizáció.
Az eddigiek fontos tapasztalata, hogy a városi táj részeként értelmezett pusztuló iparzóna félmúltja kifejezetten vonzónak bizonyult aktív generációk, 20-60 életév közötti célközönség tekintetében. Az építmények, üzemcsarnokok, kémények és munkáskolóniák menthetetlenül pusztulnak, nincs remény a megmentésükre és hasznosulásukra. A lakossági szemléletváltás viszont érzékelhető, dacosan önérzetes ellenkultúra formálódott avasi kilátót, lakótelepet, vasgyári részleteket mintázó tetoválásokkal, kapucnis pulcsikkal, baseballsapkákkal, összességében egy illúziók nélküli posztmodern miskolciság közösségerősítő attribútumaival.
Az épületek pusztulnak, azonban az identitás erősödik. Friss élmény, hogy egy debreceni kávézóban a barista hölgy, amikor megtudta, hogy miskolciak vagyunk, örömét fejezte ki, és elmondta, hogy mennyire jó hely a város, de fontosnak tette hozzátenni, hogy „csak a híre, az nagyon rossz.” Mi már erre is büszkék vagyunk, és többé nem magyarázkodunk! – jött az öntudatos válasz. Nem véletlenül hozzuk szóba Debrecent. Az egykori harmadik legnagyobb város ma már a második, és jelenleg felívelésben van mind gazdaságilag, mind lakosságszámban, egyenesen az északkeleti régió központjaként határozva meg magát. Debrecen és Miskolc viszonya összetett, leginkább a rivalizálás határozza meg. A sztereotípiák szerint Debrecen a „cívisváros”, Miskolc az iparváros. Előbbiek részéről néha lenézés is tapasztalható utóbbiak felé, aminek időnként hangot is adnak.
Cikkünk építész szerzője miskolciként a Debreceni Egyetem Műszaki Karán az Építőmérnöki Tanszék oktatója, mivel városunkban nincs sem építész-, sem építőmérnök-képzés (ami fájó hiányosság). A tanszéken angol nyelvű oktatás is folyik, változatos helyekről érkező diákok részvételével (a teljesség igénye nélkül: Kambodzsa, Kína, Kazahsztán, India, Üzbegisztán, Azerbajdzsán, Irán, Irak, Jordánia, Szíria, Palesztina, Albánia, Egyiptom, Tunézia, Marokkó, Nigéria, Kenya, Uganda, Dél-Afrika, Brazília, Kolumbia). Minden évben szervezünk a hallgatóknak szakmai kirándulást városunkba, és a településmérnök MSc képzés hallgatóinak általában miskolci helyszíneket is kiadunk projektfeladatnak (Lovra & Bereczki, 2022). Ezek a 18-25 éves diákok többnyire semmit sem tudnak Debrecen és Miskolc terhelt viszonyáról, az ipari félmúltról, rendszerváltásról, Kelet-Közép-Európa frusztrációiról. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy Miskolcon sétálva, velük beszélgetve milyen vélemények hangzanak el. Azt mindig elmondják, hogy Miskolc nagyon más, mint Debrecen. Azt többnyire nem tudják megmondani, hogy ez a másság pontosan miben áll, de mindig (Miskolc szempontjából) pozitív felhanggal mondják ezt. Többnyire kiemelik, hogy sokkal történelmibb a város, azt is, hogy „more touristic”, és azt, hogy általánosságban sokkal sokszínűbb, érdekesebb. Bejártuk velük többször a Digép területét (a kohászattal ellentétben ide a tulajdonos szabad bejárást szokott biztosítani nekünk), és a kohászat területén megmutatjuk nekik a Factory Arénát. Ezek a kirándulások a félév csúcspontjai szoktak lenni. A Factory Arénában általában elhangzik a kérdés, hogy van-e ilyen hely Debrecenben, és sajnálattal szokták tudomásul venni, hogy nincs. Végül, amikor az Ógyár téren felszállnak a buszukra, cikkünk építész szerzője mindig nagyot nő a szemükben azzal, hogy marad, mert többnyire csak ekkor tudatosul bennük, hogy miskolci.
A Factory Aréna és a vasgyár közelebbről érkezett diákoknak is nagyon pozitív élmény szokott lenni. Debrecen mellett a másik nagyváros a régióban Kassa. Debrecennel ellentétben Kassa és Miskolc viszonya nem terhelt, pedig a rivalizálás itt is megvolt a múltban. Ennek ellenére visszatérő személyes tapasztalat, hogy a két város lakói szimpátiával tekintenek egymásra, örömmel járnak át a másik városba, ahogy ezt az alábbi projektek is bizonyítják. Kassai (Kassai Műszaki Egyetem, TUKE) és budapesti (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, MOME) egyetemistáknak szerveztünk a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Építész Kamarával workshopot 2014-ben. Kassa régen és ma is minden szempontból gazdagabb város, mint Miskolc (történelmében, építészeti-kulturális örökségében, intézményeiben, gazdasági erejében). A kassai diákok két olyan dolgot emeltek ki a Miskolcon töltött hét után, ami itt van, de ott nincs, pedig nagyon jó lenne, ha lenne: a Factory Arénát és az avasi pincesorokat. Akkoriban mindkettő mostohán kezelt területe volt a városnak. A Kassa-Miskolc relációban szintén érdekes tapasztalatnak bizonyult egy 2022-es Interreg-projekt, ahol a miskolci Bora 94 Kft.-nek a Kassai Műszaki Egyetem volt a partnere. A projekt miskolci szakmai vezetője cikkünk építész szerzője volt, kassai részről pedig a szintén építész Szekán János (Ján Sekan). A projekt feladata volt a két város ipari örökségének feltárása is. A miskolciak számára is újdonság volt, hogy a jól ismert vasgyáron és az ahhoz kapcsolódó létesítményeken felül is milyen gazdag a város ipari múltja, és ez különösen a kassai összehasonlításban domborodott ki: Kassára mindig nagytestvérként tekintettünk, de kiderült, hogy a XVIII–XIX. századtól kezdődően Miskolc jóval iparosodottabb várossá vált, akkor még ennek a negatív felhangjai nélkül. (A témához lásd pl. Csiffáry, 2003) Nem túlzás állítani, hogy a kassai kollégák ebből a szempontból felnéztek ránk, városunkra. Hasonló élmény volt a fentebb már említett együttműködés a rozsnyói kollégákkal. A két csapat első, ismerkedés jellegű személyes találkozóján Rozsnyón meglepve tapasztaltuk, hogy ismerik az Átjáró egyesület tevékenységét, példaként tekintenek rá, és nemcsak arra, hanem a fentebb említett kohászati múzeum által szervezett Fazola Napokra és a kohászati múzeum kezelésében lévő Őskohóra mint helyszínre. Ezek a pillanatok szintén az egymásra találás pillanatai, ilyenkor azonban nem egy város, hanem két ország hasonló érdeklődésű emberei között.
Még távolabbi és még valószínűtlenebb egymásra találásokra is van példa. Yves Marchand és Romain Meffre építészetre szakosodott francia professzionális fotósok. A napi munkájuk mellett a világot járják és elhagyatott helyszíneket fotóznak a legmagasabb minőségben. Számos kiállításuk volt már világszerte és Detroitról egy könyvük is megjelent. 2019-ben megkeresték cikkünk építész szerzőjét, hogy szeretnének eljönni a Digépbe és a Vasgyárba fotózni. Sajnos nem sikerült engedélyt szerezni ahhoz, hogy a kohászat területén szabadon mozogjanak (beszédes, hogy Gunkanjima, az elhagyott tengeri katonai támaszpont fotózására kaptak engedélyt, de a diósgyőri vasgyárra nem).
A Digép területén viszont a tulajdonosnak hála szabadon mozoghattunk. A nyugati erőmű 1930-as években épült art deco épülete egészen lenyűgözte őket, a tervezett néhány óra helyett szinte az egész napot ott töltöttük. Elmondták azt is, hogy elsősorban azért jöttek Magyarországra, mert látták az interneten jelen cikk építész szerzőjének képeit a nyugati erőműről. Elmondták azt is, hogy bár már rengeteg helyen jártak, de ez a legkülönlegesebb erőműépület, amit eddig láttak. A leggyakoribb kérdés, ami elhangzott tőlük a nap folyamán, ez volt: „ez tényleg nem védett?!”
Nem, de ha az lenne, az sem segítene. Az viszont igen, ha a város lakói tudják, hogy mi az, ami érték, és ennek a felismerésében jól haladunk.
.jpg)
Szemléletünket és lehetőségeinket pozitívan befolyásolta a Miskolci Galéria egykori igazgatójaként Bán András és persze az Átjáró egyesület, az alapítóknak (Darázs Richárd, Mató Edina, Fáy Ádám, Szűcs István Gergely) köszönettel tartozunk.
Bereczki, Z. (2019). Ipari örökségünk védelme. Észak-Keleti Átjáró Egyesület.
Csiffáry, G. (2003). Ipari középvállalkozások, a gyáripar kezdetei. In Miskolc története. 1848-tól 1918-ig (Vol.
1, pp. 400–460). Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Herman Ottó Múzeum.
CONIN (n.d.). CONIN PROJEKT, MISKOLC, ROZSNYÓ. http://www.coninprojekt.org/projekt/. Letöltés dátuma: 2023. augusztus 7.
European Heritage Europe Nostra Awards (2014, March 20). Passage: From a Rusty City to a New Miskolc. EUROPE NOSTRA. https://www.europeanheritageawards.eu/winners/passage-rusty-city-new-miskolc/. Letöltés dátuma: 2023. augusztus 7.
Észak-Keleti Átjáró Egyesület (n.d.-a). LAKÁS, KÖRNYEZET, MUNKAHELY KONFERENCIA NOVEMBER 28-ÁN! https://atjarokhe.hu/2018/11/lakas-kornyzet-munkahely-konferencia-november-28-an/ Letöltés dátuma: 2023. augusztus 7.
Észak-Keleti Átjáró Egyesület (n.d.-b). Magunkról. http://atjarokhe.hu/. Letöltés dátuma: 2023. augusztus
30.
Lovra, É., & Bereczki, Z. (2022). Form and configuration, as the universal language in teaching urban morphology theory and practice. In F. Alessandra & M. Fleischmann (Eds.), ISUF Annual Conference Proceedings of the XXVIII International Seminar on Urban Form : "Urban Form and the Sustainable and Prosperous City" (pp. 1464–1471). University of Strathclyde Publishing. https://strathprints.strath.ac.uk/80146/ Németh, Gy. (2001). Útikalauz a bányászat és kohászat emlékeihez Észak-Magyarországon és Szlovákiában.
Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Fejlesztési Ügynökség.
Olajos, Cs. (1998). A Diósgyőr-vasgyári kolónia. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár. Pamuk, O. (2018). Isztambul – A város és az emlékek. Helikon Kiadó.
Melléklet:
A Lakás, Környezet, Munkahely – XX. századi iparvárosok arculata, társadalma és termelése című tudományos konferencia (2018. november 28., MTA Miskolci Akadémiai Bizottság székház, Miskolc, Erzsébet tér 3.) szekciói, előadásai
Forrás: Észak-Keleti Átjáró Egyesület, n.d.-a
• Németh Györgyi (ICOMOS): Szocialista városok átalakulása és az ipari örökség Kelet-Közép-Európában és Magyarországon
• Rozsnyó–Miskolc szekció: a CONIN projekt
– Balogh Attila – Darázs Richárd – Kapusi Krisztián (Észak-Keleti Átjáró Kulturális és Tudományos Egyesület): Conin projekt (módszerek, kutatások, kapcsolatok)
– Székely, Tomáš (OZ Medza): Rozsnyó bánya
– Bereczki Zoltán (Észak-Keleti Átjáró Kulturális és Tudományos Egyesület, Debreceni Egyetem) – Horváth, Pavol (Rozsnyói Bányászati Múzeum, OZ Medza): A diósgyőr-vasgyári kolónia épületeinek és rozsnyóbányai ipari létesítmények 3D vizualizációja
– Lackanič, Pavol (Rozsnyói Bányászati Múzeum, OZ Medza): A rozsnyói fúvószenekar története
– Koleszár Gabriella (Rozsnyói Bányászati Múzeum, OZ Medza): A diósgyőri magyar királyi vas és acélgyár rozsnyói vasércbányái
• Főváros – Dunántúl szekció
– Hámori Péter: A MÁVAG-kolónia története és társadalma
– Juhász Katalin: Angyalföldi munkások higiénés körülményei a 20. század első felében
– N. Kovács Tímea (KJE): A legmodernebb lakótelep: Pécs-Uránváros
• Észak-keleti szekció
– Várkonyi-Nickel Réka: A salgótarjáni acélgyári kolónia lakóépületei, és az acélgyáriak lakókörnyezete a korai kapitalizmus időszakában
– Dr. Nagy Péter (történész): A “Fekete könyvek” - A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. fegyelmezési gyakorlata üzemeiben és kolóniáin
– Molnár Csenge: Egy Tarna-menti településkép rétegzettsége a 20. század második felében
– Varga András: A kazincbarcikai vegyipar, mint dísztárgykészítési bázis
– Nagyné Batári Zsuzsanna: Munkásság és parasztság - a mentalitás egyezései és különbözőségei a konyhahasználat tükrében. Nyári konyhák a kolóniákon.
– R. Nagy József (KVAI): A munkáskép változásai médiaeseményekben
– Karlaki Orsolya (Észak-Keleti Átjáró Egyesület):Éjszakai szanatórium
• Diósgyőr-Vasgyár szekció
– Dr. Dobák Judit (KVAI): Rozsdafoltos Miskolc. Egy munkáslakótelep városantropológiai megközelítése
– Dr. Harcsik Béla (Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Kohászati Gyűjteménye): A Diósgyőri Magyar Királyi Vas- és Acélgyár munkásjóléti és kulturális intézményei 1928-ban
– Tóth Viktor: Utánam, srácok, a kohászatba!Beszámoló a 2018-as Ipari Örökség Táborról
