A legújabb, Győri kapui kötetünkhöz készült egy izgalmas interjú Pirity Attila építésszel, aki gyerekkori emlékeit osztotta meg velünk a Fáskertről és környékéről!
Az interjút készítette: Pirity
Ádám, 2024. május 19-én
Hogyan került a családod
Miskolcra? Ez mikor történt körülbelül?
Pirity Gáspár, a nagyapám, illetve
édesapám zalaiak voltak. A négy testvér örökölte a család Csácsi-hegyi
birtokát, melyet az 1903-ban született édesapám gondozott egyetlen fiúként.
Édesanyám veszprémi lány volt, szintén három testvérrel. Apám Sopronban
erdőmérnökként végzett, nagy dunántúli birtokokat igazgatott, később a
Veszprémi Káptalan erdeit gondozta. Az 1950-es évek elején hatalmi szóval
áthelyezték Miskolcra. A Deák téri erdőkincstári palotában dolgozott évekig,
majd a Sárospataki Erdőgazdaság főmérnöke lett. Anyai ágon nagyapám Veszprém
zenei életének egyik megteremtője volt, édesanyám pedig pedagógus végzettségű, de nem tanított. Ő nagyon nem akart Miskolcra jönni, kiszakadni a
veszprémi nagylétszámú polgárcsaládból.
Apám hamar gyökeret eresztett
Miskolcon, gyorsan kialakult az új baráti köre, jó szakembernek számított,
horgászott, vadászott, szépen énekelt, szerette a társaságot. Édesanyámat
viszont nagyon megviselte, hogy a Miskolcra költözés után röviddel meghalt a
hatéves nővérem, Ildikó. Ő ezt a hatalmas traumát összekötötte az
ideköltözéssel, élete végéig vigasztalhatatlan maradt: bármikor elhangzott
Ildikó neve, csak folytak a könnyei. Ezek után mi Árpád öcsémmel már Miskolcon
születtünk – én 1952-ben, ő '54-ben –, de a vágyott kislányát nem kaphatta
vissza. Állandóan visszavágyott a veszprémi szülői házba szüleihez,
testvéreihez. Mi már itt jártunk iskolába, itt alakult ki a baráti
körünk. A Szent Anna templommal szemközti Bársony János iskolába jártunk, Csaba
bátyám pedig ekkor a Földes Ferenc gimnáziumba.
Mettől meddig éltél a Győri
kapuban?
Szüleim először az erdőgazdasági
épület közvetlen közelében kaptak szolgálati lakást, a Tárkányi utca ma is
meglévő szép épületében. Innen viszont el kellett költöznünk és – kis kitérő
után – a Győri kapu 48. szám alatti szolgálati lakásban kaptunk helyet. Sajnos
ezt a szép „hajlított házat” már régen elbontották. Mi, gyerekek imádtunk itt
lakni. A telken lévő másik lakásban lakó Somogyi családnak szintén három gyereke
volt, egy fiú és két szép lány. István, Jutka és Éva. A gazdasági udvarral
ellátott hatalmas, tömör homokkő kerítéssel védett gyümölcsöskert igazi
paradicsom volt a hat gyerek számára. Egészen a kisvasúti sínekig tartott.
Szüleim itt állatokat is tarthattak, volt disznónk, kacsánk, tyúkjaink,
galambok, egyebek.
Nagyjából ez a kertes övezet,
ahol az erdészcsaládok együtt laktak, ez területileg hol volt pontosan?
Az utcában sok erdészcsalád
lakott egymás szomszédságában. A keleti szomszédban – emeletes, fa szerkezetű
szép udvari verandás lakásban – lakott az igazgató és két-három erdészcsalád is. A mi
házunk pontosan a Thököly utcával átellenben volt, a későbbi útépítésnek esett
áldozatul, itt kötötték össze az északi tehermentesítő utat a Győri
kapuval.
Az erdészházak mellett az igazi
csoda az ún. Fáskert volt közvetlen közelünkben. A Pál utcai fiúk grundja emellett
kis játszótér lehetett volna csak… Titkos világ, jól megépített magas, pirostéglás
kerítéssel. Egyszerűen sehol sem lehetett belátni kívülről. Viszont ide
iparvágányon betolatott az erdőgazdasági kisvonat. Amikor meghallottuk a vonat
hangját, rohantunk a „bástyáról”, a kőkerítés tetejéről nézni a hatalmas
rönkfákat szállító vagonokat. Persze, voltak kirándulós kocsik is, a jelenlegi
árvízi emlékmű mögött állt a kis végállomásépület, ott lehetett jegyet váltani
is. Minket azonban ez kevésbé érdekelt, sokkal inkább elbűvölt a Fáskert titokzatos
világa.
Órákon át képes voltam nézni a
faaprító „bólogató” nagykalapácsot, olyan volt kicsiben, mint az olajfúró kutak
bólogató berendezései. De a fűrészüzem is egy csoda volt. A városiak itt
vehették meg a tűzifát, a beálló lovaskocsikra, teherautókra itt szállította
fel a szalag a megvásárolt fát.
A nyugati sarokban lovakat
tartottak, na, itt is sok időt eltöltöttünk. A keleti téglakerítésbe beépített
kapun át távozhattak a fuvarosok. Mellesleg, a Fáskert tömör téglakerítéséről később a
Herman Ottó Gimnázium – annak építész tervezőjeként – sportudvarának északi téglakerítésével emlékeztem meg.
A Fáskert és a Szent Anna
templom közötti utcaszakasz is izgalmas volt, posta és pékség is üzemelt.
Ha nem vittünk magunkkal szatyrot, akkor szinte dobálva vittük haza a forró
kenyeret. A posta pedig azért emlékezetes, mert itt kellett feladnunk apám
hatalmas kofferjeiben a veszprémi nyaralásokhoz szükséges nyári cuccokat, ami
azonban nem lehetett húsz kilónál nehezebb. Akkor ezek nem mai számzáras bőröndök
voltak, hanem fabordás, nehéz utazó „ládák”, melyeket monogramos pecsétviasszal
kellett lezárni.
A Bársony János utcai
iskolai tantermünk ablakából mi még láttuk a Bodó-soron lejövő teheneket komótosan
átballagni a villamos síneken a Győri kapun át. Még külön Kresz-táblát is
állítottak ide, figyelmeztetésül az állatok mozgására. Az iskolánkhoz befutó
Bársony János és a vele párhuzamosan futó Vászonfehérítő utcákban még nagy
számban gazdálkodó telkek sorolódtak, istállókkal, gazdasági épületekkel. Több
osztálytársam családja is itt gazdálkodott, szerettem is őket iskolaidő után
meglátogatni.
A Győri kapu, a főutca teljesen
más karakterű volt, többnyire kertes, villaszerű családi házakkal, az akkori
polgári-kispolgári ízlésnek megfelelő épületekkel, sok fával, nagy kertekkel.
Voltak zártsorúan összeépített szakaszok is.
Az iskolánk előtt kis
„alközpont” alakult ki, teresedéssel, sarki üzlettel. Otthonról többnyire
gyalogosan jártunk az iskolába, mindig az északi oldalon, a fáskerti hosszú
téglakerítés mellett. A Szent Anna templom után a mai Herman Ottó gimnáziummal szemben
az Anna utca környékén volt egy présházas pincénk. Apám ide szállíttatta a
zalai borát, sok-sok bonyodalommal. Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy itt is
pincék voltak, sokan borászkodtak hasonló módon, mint a szemközt magasodó
Avason.
Miért pont a Győri kapuba
költöztetek? Kínálkozott választási lehetőség, hogy esetleg máshova lehetne
menni?
Nem volt semmi választási
lehetőség. A Tárkányi utcai ház elhagyása után nagyon sok erdészeti tulajdonban levő
kertes ház állt a Győri kapuban. Apám munkatársai is itt laktak, de nem szorosan
egymás mellett, hanem vegyesen, a meglévő családi ház telkek közé besorolva. A
Bedő családra emlékszem, a Szilas családra, Csabának (Pirity Csaba, az
interjúalany bátyja - a szerk.) egészen komoly baráti köre alakult ki, aztán mi – én hét
évvel kisebb voltam a bátyámnál – szerettünk velük együtt Fülöpéknél találkozni,
mindenféle játékokat játszhattunk. Megvoltak a kedvenc helyeink ezen kívül,
mert mint a középső gyerek, anyám legtöbbször engem küldött, hogy ha boltba
kellett menni, mert Csaba nagyfiú volt, az öcsém még kicsi, szóval a középsőre
hárult ez a feladat, és arra emlékszem, hogy nem is a Győri kapuban, hanem a
Győri kapuval délről párhuzamos utcában volt egy egészen kis méretű
vegyesbolt, de kétszintes. Fedor volt a kereskedő, vele nagyon jó
barátságba kerültünk és nagyon sokszor előfordult, hogy a pincébe minket küldött
le, hogy hozzunk fel valamit; élesztő-tömbökre emlékszem. Vastagon fogó
ácsceruza volt a füle fölött és számolócédulára, zsírpapírra írta a
számokat és adta össze. Akkor nem volt semmiféle számológép, számítógép, de még
kassza sem. Oda szerettünk eljárni. A másik: velünk srégen szemben, még ma is
megvan, megépült az Úttörőház, nem tudom, hogy mikor; amikor már nagyobbak
voltunk, vagy az általános iskolában is, már akkor működött.
Ez a hatvanas évek?
Igen. Az Üttörőház rengeteg
szakkörnek adott helyet és volt egy nagyterem, ahol kulturális rendezvényeket,
műsorokat bonyolítottak le, farsangokat rendeztek. Mi pedig az emeletre
jártunk. Anyám fölfedezte a rajzkészségemet és beíratott az úttörőházi
rajzszakkörbe, amit a ma már legendás Zsignár művész úr vezetett, ő tanított
meg minket rajzolni. Nagyon szerettem oda járni, Zsignár, azt hiszem, a Zrinyi
gimnáziumnak is művésztanára volt, összepakolt minket és mindig valamilyen
romantikusabb, festőibb helyeket kerestünk. Nagyon sokszor mentünk a Tetemvár
környékére, de nem kellett messzire menni, mert a Szinván túli világ elég témát
szolgáltatott, illetve a Thököly utcai nagy malom, nem tudom a nevét, még
működött, előtte meg egy hatalmas zöldterület volt a Szinva északi oldalán.
Nagyon sokszor itt állították fel a vendég cirkuszosok a sátraikat, hozták az
állataikat, tehát az nekünk, gyerekeknek egy izgalmas hely volt. Én a Bársony
János Általános Iskolába jártam, ami egy megállóval délebbre volt, tehát a Szent
Anna templommal majdnem szemben, az iskolánk és a malom között, a Győri
kapuval párhuzamosan, a Bársony János utcához kapcsolódva gazdálkodó
családok laktak. Tehát ott nagy telkek voltak, állattartással is foglalkoztak.
Emlékszem arra, hogy a Bársony János Iskola ablakából mindig lehetett látni,
amikor megérkezett a tehéncsorda. A templom melletti lejtős úton
jöttek le és átjöttek az úton, és már maguktól mentek a Nagyváthy utcai
portáikra. Szépen ballagtak, nagy nyugalommal, egész nagy létszámban: 30-40-50 állat is jött le egy-egy ilyen behajtás során.
A környék akkor úgy
nézett ki, hogy elsősorban földszintes, elnyújtott gazdálkodó épületek voltak
így egymás mellett és közte meg fel-feltűntek ipari létesítmények, mint
a fafeldolgozó telep, a másik oldalon az iskola, a templom és lényegében egy
faluszerű településszövet?
Abszolút faluszerű, de az
iskola, az nem volt nagy. Földszintes és különálló, azt hiszem, három különálló
épületből állt, léptékében simult ehhez a családi házas övezethez.
Négytantermes?
Igen. De az iskolának volt
udvara, ahol a gondnok kertészkedett is. Dudicsnak hívták, a világháborús hadifogságból tért
vissza és rábízták a gondnoki feladatot. Emlékszem, egy időben, mikor nem volt
orosz tanárunk, őt kérték fel rá. Minket is a Dudics tanított oroszra, később
kiderült, hogy iszonyatos tájszólással meg rengeteg nyelvtani hibával, úgyhogy
amikor megkaptuk hetedikben a profi tanárnőt, hát ő többször sírógörcsöt
kapott, amikor meghallotta, milyen volt az orosztudásunk... De ő rendes ember
volt, gondozta a kertet, ő felügyelte a gyerekeket is, úgyhogy szerettük Dudics tanár urat.
Volt ezeknek a
földszintes épületeknek valamilyen jellegzetessége, egyáltalán, hogy
néztek ki?
A lakóház léptékét meghaladó
méretű gazdasági épületek jelentek meg az udvaron, tehát a mi Győri kapui telkünkben is
földszintes volt, igaz, hogy kiemelt lábazatos az L alakú, hajlított ház,
alápincézve, az északi épületszárnyban raktárak is voltak, mosókonyha is,
de külön elkerítve egy gazdasági udvar következett még a nagykert előtt. Ott
viszont emeletes, nagy gazdasági épület állt. Például a fáskamra sokkal
fontosabb szerepet töltött be, mert az egész téli tüzelőt betárolták egy
időben. Kedvenc foglalatosságom volt, hogy a meghozott sor hasábfát apám rám bízta,
hogy rakjam szépen sorba, és a fal előtt, két-három sorba és kiegyensúlyozva
szépen egy gyönyörű hasábfa részt alakítottunk ki egészen a mennyezetig. De
ehhez kétszintes gazdasági épület csatlakozott, a földszinten istállóval. Például
édesanyám állandóan itt tartotta a malacokat, fönt az istálló fölött pedig szintén
galambokat meg állatokat tartottak. Rengeteg tyúkunk volt, kacsáink;
gyöngytyúkokra is emlékszem, azokat nem szerettem. Mindig pásztorkodni kellett, kivinni ezeket az állatokat, megsétáltatni a kertbe, de közben vigyázni, hogy ne csipdessék le az értékes zöldeket! Kedvenc állataink voltak. A
disznókkal is úgy jártunk, hogy kétszer is előfordult, hogy úgy megszerettük a
hizlalt disznókat, vakargattuk a fülüket, hogy föllázadjunk és végül nem engedtük
apánknak, hogy levágja, és nagy dühösen mindig ki kellett cserélni a jó
moslékkal felhizlalt saját disznókat idegenre, mert felismertük és el kellett
vinni, nem tudom, hova vitte, és mindig új disznót hozott, amit levághattak ott
az udvaron és feldolgozhatták.
Valahogy úgy
kell elképzelni, mint a vasgyári kolónia házait?
Nem. Egész más volt a terület,
itt nagy telkek voltak. Gondold meg, hogy a Győri kaputól a kisvasútig, az
hosszú telkeket eredményezett, rengeteg gyümölcsfával, diófával. Ennek semmi
köze se látványban, sem épített környezetként a kolóniákhoz, mert ott jóval
szűkösebb telkek voltak. Ezek nagy méretű gazdálkodó telkek voltak. A
Vászonfehérítő utcán, a Nagyváthy utcán, a Győri kapuban is más lépték volt és
más jellegű épületek. Itt a Győri kapu közepén igényes villák,
villaszerű épületek is megjelentek. Polgárházak. Nem volt jellemző
az emeletes, de voltak olyan részek, ahol kétszintesek is.
De akkor nem teljesen egy
földszintes falusi, de nem is ez a városias, hanem a kettő közötti átmenet.
Hát ez a klasszikus, kertvárosi
ház, nagyrészt oldalhatáron vagy szabadon álló házakkal. Nem volt még jellemző
a zártsorú beépítés, csak egy-egy részen. Nagyon kellemes
lakókörnyezet volt. Csak ne a mai Győri kapura gondolj, hanem egy egész másmilyenre. A kordélyokra jól emlékszem: vászonponyvás, kétkerekes lóvontatású kocsik jártak
még a Győri kapuban. Ehhez az utcához nekünk sok emlék kötődik, mert mi, gyerekek
imádtunk kimerészkedni az utcára és bizonyos körben, például az iskoláig gyalog mentünk és
ez nekünk nagyon izgalmas volt. Emlékszem, amikor új villamosok jöttek, akkor
mi rohantunk ki. Valaki mindig figyelte, hogy feltűnik-e a Szent Annánál az új
villamos, kitódultunk, aztán megnéztük. Csoda volt, amikor a nyitott
villamosokat felváltotta a zárható ajtókkal rendelkező új villamos. A környék
utcagyerekei bandákban összegyűltek. Másrészt ez az úttörőházi világ olyan
szempontból is jó volt, hogy téli időben a ház előtti nagy udvarterületet
felöntötték és korcsolyapályát alakítottak ki, lámpákkal, később zene is volt
és ott tudtak korcsolyázni a környék fiataljai. Nagy rivalizálás ment, hogy ki
kéri fel a Deák Évát, vagy voltak kedvenc lányok, akikkel mindenki akart egy
kört menni. Ez egy izgalmas időszak volt.
Ez az Úttörőház a mostani művelődési ház környéke?
Hát most is Úttörőházként
gondolok rá, aztán később megépült mellé az Ifjúsági Ház. A kettő együtt nemcsak a
környék, hanem a fél város fiataljait kiszolgálta, rengeteg programmal. Nem
tudom, most mi a neve, de megvan még mindkét épület. Az egyikbe, azt hiszem, a
rendészet beköltözött a földszintre. A köztéri kamerákat itt figyelik. Nekünk az Ifjúsági Házzal kevesebb kapcsolatunk
volt. Az Úttörőház megvolt már gyerekkorunkban, iskoláskorunkban a legkedveltebb
szabadidős hely lett. Oda a szülők is szívesen átengedték a gyerekeket, mert ott
felügyelet volt. Normális programok mentek, szakkörök működtek és tulajdonképpen csak át
kellett menni az utcán: ötven méterre tőlünk ott állt az Úttörőház.
Milyen közlekedési lehetőségek
adódtak? Említetted a villamost. Hasonló vonalon közlekedett?
Igen. A villamosra emlékszem,
mert busszal nagyon ritkán jártunk, sőt, nem is emlékszem. A villamos, az igen.
Ahogy idősödtünk, egyre inkább szerettünk a peronon utazni, akkor felszállni,
amikor már indult a villamos. Igaz, hogy csak az utolsó kocsi utolsó peronjára,
de arra emlékszem, hogy azzal versenyeztünk, hogy ki mer később felugrani a
mozgó villamosra. Hát erről a szüleink nem tudtak... A hátsó ütközőn is
sokan virtuóz módon utaztak. Na, én erre nem vállalkoztam, óvatos gyerek voltam.
Ezek a régebbi villamosok
nyitottak voltak, szóval fel lehetett rájuk ugrálni?
Nyitott és lépcsős villamos.
Két lépcsőt föl kellett lépni és ezek nem 15 centiméteresek, hanem magasabbak.
Most döbbentem rá valamelyik nap, amikor a peronhoz a megállóban illeszkedik a
villamos: hogy ma már egyet sem kell föllépni.
Az idő során mennyit változott
ha nem is feltétlenül az épített környezet, de a természeti környezet?
Említetted, hogy itt akkor mindenféle termeléshez köthető növényzet volt, aztán
ezek eltűntek?
Nem csak mezőgazdaság volt.
Mellettünk közvetlenül működött a Patyolat (mosoda – a szerk.), a Münnich család
magántulajdonaként. A későbbi Kollektív Ház (más néven építészek háza, 1980-tól állt – a szerk.) kifejezetten mellé épült meg. Napjainkra a Városgazda
(az önkormányzat cége – a szerk.) vette át azokat az épületeket. A Münnich családdal mi nagyon jóban voltunk.
A bátyám udvarolt is az egyik Münnich lánynak. Egy időben Pétert az egész
város ismerte. És ugyanilyen családi házas környezetbe nem illő volt a
kenyérgyár is, a pékség is. A Szent Anna templom előtti három-négy telken hatalmas
kéményt lehetett látni és oda jártunk friss kenyérért. Emlékszem, hogy
annyira friss volt a kenyér, ha nem vittünk szatyrot, akkor nem tudtuk megfogni
és egyik kézből dobáltuk a másikba. De annál rosszabb dolog is történt, mert
olyan vonzó volt az illata, hogy a végét elkezdtük letördelni... Mire hazaértünk,
olyan egérrágott kenyérrel mentünk; egészségtelen lehetett, de nagyon
finom volt a forró kenyérbelet héjastúl megenni.
Milyen társadalmi csoportok éltek
a városrészben ebben az időszakban? Gazdagok, szegények?
Jellemzően az akkori
középosztálynak mondanám. Értelmiségi családok, erdészcsaládok. Nagyon jó
kapcsolatban voltunk a Lukács családdal az iskola közelében. Lukács Sanyi, aki
nagy színész lett! Iskolai ünnepségekre ő egyedi verseket írt nekünk. A két
család össze is járt. De az előbb említett kenyérgyár mellett lakott az egyik
rokon néni, akinek az volt a szerepe, arra készült, szinte egy éven át, hogy
Karácsony előtti napon összegyűjtse a környék gyerekeit. Mi is arra készültünk,
mert apámék örültek, hogy nyugodtan, zavartalanul tudják a karácsonyfát
díszíteni meg a karácsonyi díszletekkel a lakást. Mi meg alig vártuk, hogy
ehhez a nénihez elmenjünk, mert tízen, 15-en is ott voltunk egész nap és az
legalább akkora élmény volt, mint a maga a Karácsony. Mindig mikor jött a
jelzés, szépen gyalogosan hazaindultunk. A Fáskertnek hosszú, akkori
léptékben nagyon hosszú téglakerítése volt, teljesen tömör, erősítőpilléres fal, ez tovább növelte a titokzatosságot. A mellett mentünk haza, mert a
fáskerti kőkerítés után közvetlenül csak a két erdészház következett. Miénk
volt a nyugati. Ez egy izgalmas szakasz volt, mert onnét már láttuk az
ablakokból a karácsonyi fényeket, színeket. Nagyon szerettük azt a világot,
mert nem csak az Úttörőházban, de a nagy méretű telkeken is rengeteget lehetett
játszani, sportolni. Apám is az udvart fölöntötte, később már mi is jégpályát
alakítottunk ki, tartósabb, huzamosabban, hideg időszakok miatt hetekig,
hónapokig tudott a jégpálya működni és ott a környékbeli gyerekekkel
korcsolyáztunk. Szánkódombot építettünk. A kertek alkalmasak voltak
nyári játékokra is. Emlékszem, hogy ugye fából nem volt hiány, később, amikor
már nagyobbak lettünk, magaslest építettünk, sőt, kettőt is. Az
hasonlított a mostani, vadászok által épített magaslesekhez. A lesek
tövében kint volt egy kerti csap. Tehát ott rengeteg dolgot lehetett csinálni.
Aztán bejött a „harcos” időszak, amikor a szomszéd gyerekekkel ellenséges
csapatokat alkottunk és nagy küzdelmeket vívtunk, álcázottan.
Hol vásároltak, illetve szórakoztak a
környékbeliek akkoriban?
Említettem azt a Fedor-féle
vegyesboltot. Én mindig oda jártam. Akkor történt változás, amikor a sarkon, a
ma is álló élelmiszeráruház helyén megépült az első komolyabb bolt.
Tulajdonképpen kicsit feleslegessé tette a kamránkat, pincénket. Csak át
kellett menni az úttesten, pont szemben volt az ablakunkkal, és ott az akkori
léptékhez viszonyítva mindent be tudtunk szerezni. Lehetett venni hűtött
árukat, ez egy új komfortot jelentett. Később ennek a területe
meg is duplázódott. Ez teljesen megváltoztatta az addigi szokásokat. A
belvárosba általános iskolás koromban nem igazán merészkedtünk. Az iskola,
a Szent Anna templom környéke volt az egyik gócpont. Keleti irányban működött
a Táncsics mozi a Nagyváthy iskolával szembe. Ez a kör volt. Igazán izgalmas
világ a Szinván túli is, de az nekünk tiltott volt, de mégis sokszor
átmerészkedtünk és a szüleink nem is tudták, hogy milyen veszélyes dolgokat
produkáltunk. Ott a gyári területen, a meddőhányós részen meg üveggyár működött, annak a környékén. A megszokott helyünk a Szent Annától körülbelül
még egy megállónyi terület volt még nyugatra. Vitner Öcsiék ott laktak, Öcsi az
én osztálytársam volt, az édesapja akkor modern vállalkozónak számított.
Emlékszem, hogy a tévének is gyártott gyerekfilmeket. Minket is bevont,
egy nagy hátsó raktárépületben mozgattuk a bábukat, bábfilmeket vett fel,
meg minden. Az is érdekes játék volt, néha öten-hatan is statisztáltunk és
ő csinálta a filmeket. Ő kezdett el először pólókra mintákat nyomni. Az egy
igazi „őskori” vállalkozó család volt, akikkel jóban voltunk annak idején.
Milyen volt egy ilyen nagy
gyárnak (LKM) a szomszédságában az élet? Bármilyen formában meghatározta a
hétköznapokat?
A gyár, az egy nagyon távoli
világ volt. A gyárhoz, a gyári környékre, vagy a számozott utcákba vagy a kolóniák
környékére nem jutottunk el. A gyár közelségét érzékeltük, mert édesanyám,
emlékszem, az udvaron lehetetlen hosszúságú szárítóköteleken a napra
terítette ki mindig a kimosott ruhákat és sokszor előfordult, hogy a lepedők
szinte kormosak lettek, mert olyan szennyezett volt a levegő, és kezdhette újra
a mosást. Másrészt a gyár mindig jelezte a létét. Minden munkakezdéskor
megszólalt a sziréna. Tudtuk, hogy műszak kezdődik, vagy ha annak vége van. Az az
életünk részévé vált. Déli-délnyugati irányból ezt a hatást kaptuk, ugyanakkor
a mögöttünk levő dombok teljesen más hangulatot adtak. A gyerekkori életem
egy szakaszára úgy emlékszem, hogy állandóan bús zene szólt a hegyről.
Fülledt, nyári éjszakákon hallottuk az udvaron föntről a tárogató hangját,
bús dallamokat játszott. Nem tudom, ki lehetett, azóta sem találkoztam
bárkivel, aki ezzel foglalkozott volna. Maga ez a dombvidék, Gulyakút „1”,
Gulyakút „2”... Mikor már önállóbbak lettünk, akkor a kőfallal védett
belvilágból mindig kimerészkedtünk. Átmásztunk a kerítésen, a kisvasúti síneken
át és próbáltuk felfedezni a környéket. Néha elmerészkedtünk az első Gulyakútig, később aztán ott szánkóztunk, oda kirándultunk. Felfedeztük magunknak
ezt az izgalmas világot.
Bár már erről volt szó, néhány
meg volt említve, de voltak híres-hírhedt helyek, intézmények a környéken?
Eszedbe jut még olyan, ami eddig nem hangzott el?
Olyan
hírhedt szórakozóhelyekre gondolsz vagy kocsmákra? Erről nekem nincs megélt
tapasztalatom, mert ilyen helyre nem jártunk. A bátyám hét évvel idősebb volt, mi
hozzá igazodtunk. A három Csaba legendásan jó barátság volt, sajnos, már csak Szilas Csaba él, aki a putnoki erdőgazdaságnak volt a vezetője. Bátyámmal
együtt végzett a Soproni Egyetemen. Ők és az ő baráti körük jelentett mintát,
meg hát ők voltak a nagyfiúk, akikre figyeltünk vagy akiktől ellestünk
szokásokat.
Melyek voltak a legjelentősebb
változások, amelyek emlékeid szerint a leginkább felbolygatták, megváltoztatták a környéket?
Az 1960-as években ez a Győri
kapui világ teljesen eltűnt, beindult a paneles lakóházépítés, a Fáskerttel
együtt felszámolták a kisvasutat. Mi tartottunk ki legtovább. Van olyan
légifotó-másolatom, ahol jól látszik ez az átalakulási folyamat, már nincs
a Fáskert, a Bársony János iskolánk telkén tízszintes panelház áll, a Szinváig
megépültek a lakótelepi házak, eltűnt a Thököly utcai István malom is. Már áll
velünk szemben az Úttörőház és az Ifjúsági Ház, nincs meg a régi Bársony János
és Vászonfehérítő utcai teleksor.
Szigetszerűen csak három-négy
erdőgazdasági lakóépület maradt meg, mert ide nem terveztek lakóépületet, a
később megvalósításra kerülő átkötő út céljára őrizték ezt a zónát.
Mi még ki tudtuk használni ezt
a helyzetet, hiszen az ablakunkkal szemben megépült a „spájzunk”, az ábécé
áruház, átjártunk a szemközti Úttörőházba rendezvényekre, pingpongozni,
rajzszakkörbe. Itt szerettette meg velem Zsignár művész úr a rajzolást.
Az egész környék hangulatának a megváltozását a Fáskert eltűnésével kapcsolom össze. A teljes fáskerti területet lebontották, ledózerolták. Eltűnt az a hosszú téglakerítés, az jelezte, hogy új világ jön és eltűntek a Szent Annához vezető, régi
családi házak, eltűnt a Bársony János utcai gazdálkodó udvarok utcája. Megépültek a panelos lakóépületek.
Ez már a hetvenes évek
időszaka.
Igen. Az már új világot
jelentett, nem is találtuk igazán a helyünket. De aztán a mi házunkat is
lebontották és azzal véget ért a Győri kapui gyerekkor. Az élettér is
gyökeresen átalakult és egészen az Újgyőri főtérig (korábban: Marx tér) ez a
házgyári panelépítészet végigzúdult és azt a Győri kapui kertvárosi hangulatot
teljesen megváltoztatta, illetve szétzilálta az itt lévő, baráti kapcsolatban
lévő családokat is. Kik az avasi lakótelepre, kik a kiliáni lakótelepre
kerültek. Szétszóródott az a társaság, az a világ. Még a legtovább a Szent Anna
templom körül maradt meg. Egy éjféli misén gyűlt össze a Győri kapui régi közösség
sok tagja és akkor találkoztak egymással, meg tudtak szót váltani, de
aztán szétszéledt a közösség. Az iskolánk is eltűnt, a helyére épült a Domus
áruház, illetve a hozzá kapcsolódó emeletes üzletház is, tehát nyoma se maradt.
A kedvenc sarki vegyesboltot most már néha többször látom a régi miskolci képeslapokon. Az a régi mikrokörnyezet teljesen megváltozott.
Visszatérve a fáskerti
időszakra, voltak a környéken jellemző hagyományok, játékok, szokások,
amelyeket fel tudnál idézni? Említetted a szezonális korcsolyapályát.
A Fáskert csomó olyan
lehetőséget adott, amit mások nem élhettek meg. Nekem játszótéri élményem
nincsen, mert nem is volt rá szükség, mert a nagy kertünk, a bástya, a kisvasút
annyi izgalmas lehetőséget adott. Önmagában az, hogy a Fáskertbe átugrottunk a
nyugati kerítésen, állandóan adott időben mentünk, ott néztük, ahogy gondozzák
a lovakat. Még mi is kaptunk arra lehetőséget, hogy lecsutakoljuk vagy
foglalkozzunk vele. Nagy kitüntetés volt, amikor felkértek trágyahordásra.
Olyan állatokat fedeztünk fel, ami máshol nem volt. Lótetűt vittem be befőttes
üvegben, nagy meglepetést okozva, mert gombostűre feltűzve nagy divatja
volt az ilyen bogárgyűjteménynek. Az én lótetűm minden mást kenterbe vert, mert
olyan méretű volt. Igaz, hogy el kellett engedni később, mert üvegben vittem be. A fáskerti raktárak között mindenféle játékokat tudtunk lebonyolítani.
Később aztán az Úttörőházban még több volt. Én oda pingpongozni jártam, volt ott egy pingpong terem. Már általános iskolában elkezdtem a pingpongot, a
Soltész iskola tornatermébe jártunk, versenyekre jártunk, később kimozdultunk
Miskolcról is, a megye területén a serdülő meg ifjúsági csapatban is részt vettünk, az megint egy új lehetőség volt. Ózdtól kezdve a megye városaiba
jártunk versenyezni, akkor már felnőttnek éreztük magunkat. Éttermekbe tudtunk
meccsek után ebédelni, felnőtt társasággal. Hol vonattal, hol busszal mentünk.
De az már egy felnőttebb világ, ami már a gimnáziumi évekre is áthúzódott.
Működött kisdobos-csapatunk is.
Hogyan vélekedsz az átmeneti
városrész fejlődéséről az 1970-es években? Véleményed szerint mit vett el, avagy
mit adott a városrésznek?
Vegyes a kép, mert megépült a
Győri kapu felső szakaszában, egészen közel a főutcához, a villamossínhez egy
nagyon hosszú, tízszintes panelház; Holló Csabáék is abban laknak. Régi
fotók most egyre jobban előkerülnek. Ha arra ránézel, akkor látod, hogy mi
minden változott meg, esett szét akkor. Ez az urbanistáknak is kedvenc
célterülete volt. Emlékszem, hogy Nagy Zoltánék, Fekete Miklós Árpádék sokat
foglalkoztak ezzel az összekötő városrésszel, mert a szétesett városrészeket
akarták összekötni urbánus módon, de a sok településből álló Miskolc még most
sem tudott igazán összeszervülni. Mindenhol érezni a különböző karakterű
városrészeknek máig élő hatását is. Mindenesetre ezt teljesen másképp látja az
ember építészként, meg másképp ottlakóként. Édesanyámnak földöntúli örömöt
okozott az, hogy egy ilyen földszintes, tégla építésű családi házból, ami
gyerekparadicsom volt, fölkerülhetett egy olyan panellakásba, ahol nem volt
gondja a fűtéssel, a kihamuzással. A Győri kapuban a szabadidő nagy része azzal
ment el, hogy megteremted a feltételeket, a szenespincével, a fáspincével. Ma
már elképzelhetetlen a fiataloknak, hogy minden reggel gondoskodni kellett a
kihamuzásról, két cserépkályhánál, a konyhába nem is volt mindig befűtve, a
fürdőszobában meg megvoltak azok a napok, amikor melegvíz volt. Nagy meló volt
egyáltalán előállítani a komfortos környezetet és anyám, már így főleg aztán
később idősödve, ezt a kényelmet nagyon díjazta és nem az avasi panellakótelep
sivárságán búsongott, hanem ő ezt úgy élte meg, hogy életében nem volt ilyen
kényelmes élete! Állandóan fázott a régi helyen, mert a konyhát ritkán
fűtöttük be, illetve ő kezdte el ott reggel. Emlékszem, volt olyan, hogy
belefagyott a víz a konyhába kitett fazékba; amíg korán felkelve a
tűzhelyet beüzemelte meg bemelegítette, órák teltek el. Úgyhogy ő nagy örömmel
fogadta ezt a szanálást meg a panelépületbe költözést. Teljesen más szempontok
voltak fontosak. Ahogy egész Barcika, Tiszaújváros is a környező falvakból
beköltözött családoknak hihetetlen változást okozott komfortban meg
egyebekben is. Nyilván építészként én ezt az egész kertvárosias Győri kapui
részt sajnálom. Ennek meg lehetett volna teremteni azt a korszerű formáját
is, amikor nem vízszintes panelházak váltják fel, hanem Nyugat-Európában
mindenhol elterjedt, korszerű, intenzívebb kertes beépítések. Most itt az
átriumházas, sorházas blokkokra gondolok, mai szemmel nézve sokkal célszerűbb
lett volna. Ez a korszerű, kertes életformának jobban megfelelt és jóval
szervesebben kapcsolódott volna a meglévő épületekhez, városrészhez. Jóval több
épületet lehetett volna megtartani. Nyilván akkor rengeteg lakást kellett
megépíteni Miskolcon és az akkori szakemberek, akkori politika csak ezt látta
reális lehetőségnek. Ekkor jöttek létre a nagy lakótelepek Budapesten,
Újpalotától kezdve, Miskolcon is, mindenhol, teljes erővel termelt a házgyár.
Mit gondoltál, amikor egy
nagyobb kihagyás után visszaköltöztél gyerekkorod helyszínére a Kollektív Házba?
Többek között ezért is vonzott,
mert én a panelt másképp éltem meg, mint anyám. Engem nagyon vonzott az a
lehetőség, hogy egy alkotói közösség tagja lehetek. A Miskolci Műhely története
ismert, sok publikáció, könyv is megjelent azóta, de a másik vonzerő tényleg az
volt, hogy az ember visszakerülhetett a gyerekkora helyszínére. Téged is
sokszor sétálni, vagy babakocsival, vagy később már kézen fogva, vittünk és ezeket a
területeket jártuk be annak idején. Eltűnt a kisvasút, eltűntek ezek a
bástyával védett hosszú kertek, de megmaradt a sportpálya, a hegyoldal, annak
a toldott-foldott épületeivel, úgyhogy a Gulyakútra ugyanúgy jártunk, veled is
már voltunk. Tehát ez nekem sokat számított. Talán kétszáz méterre volt a Győri
kapui háztól a Kollektív Ház, ugyanarról a villamosmegállóról szálltam fel,
ugyanonnan közelítettem meg a belvárost, mint gyerekkoromban, nyilván ez fontos
volt.
A Kollektív Házzal kapcsolatban
nem szeretnék újabb kérdéseket feltenni, mert azt egy másik beszélgetésben már
kifejtetted, viszont a Kollektív Ház volt lakói gyakran beszélnek arról a
helyzetről, hogy az ő életükben, amit Miskolcon töltöttek, az ÉSZAKTERV és a
Kollektív Ház létezett és köztük ingáztak. A városról, közéletről, kulturális
életről nem nagyon tudtak, hanem inkább valamiféle elkülönített életmódban éltek. Az
ÉSZAKTERV-ről elég sok információ kiderül, viszont a Kollektív Háznak a Győri
kapuval való viszonyáról kevés. Alakult ki kapcsolat a helybéliekkel, vagy itt
elsősorban azt lehetett tapasztalni, hogy volt egy belső, elszigetelt világ, és
a kapcsolatok az épületen kívül elmaradtak?
Nyilván én ezt másképp
éltem meg, mert később, még gimnazistaként az a szűkebb buborék kitágult, legalább
is a gimnázium alatt a Villanyrendőrig, az már szintén intenzívebben
ismert terület lett. Később, ezzel párhuzamosan a pingpong-élet, a
Soltész-Nagy Kálmán utcai iskola még meghosszabbodott, hiszen nagyon sokszor
edzés után ott jöttem végig a Szinva partján az Ady-hídig. Több lépcsőben
belakta az ember azt a területet. Aki idegen városból jött, vagy nem
Miskolcon nőtt fel, az másképp élte meg. Nekem a Földes környékével kibővült ez
a terület és az ÉSZAKTERV csak egy kisebb továbblépés, hiszen két-három
megállóval kellett tovább mennem egészen a Tiszaiig. Organikusan belenőttem és
belaktam ezt a területet is. Az általános iskolás rajzolások Zsignár tanár
úrral, a különböző területek... romantikus helyek, de ezt másképp kell
érteni. A tetemvári karaktert, meg a másikat érintette. Olyan tapasztalatok is
megvoltak, az avasi, édesanyám lakása között. Tehát én más életet éltem,
mint aki idejött és elsősorban egy közösségben meg az ÉSZAKTERV-ben. De
fokozatosan én is bekapcsolódtam a kollektív házas életbe, főleg a
pályázatokba, Golda Jani többször emlegette, hogy hát neked könnyű,
mert apádat ismerik, családod ismerik! Tehát jobban idegyökeresedtem. Nekem nem
volt olyan vágyam, hogy egy szakasz után máshol keressem, máshol dolgozzam,
máshol legyek építész. Sosem merült fel, mindig tudtam, hogy Miskolc az én
városom lesz egészen a halálomig. Édesanyámnak éreztem azt a vágyát, hogy ő
mindig Veszprémbe vágyott vissza, de neki Veszprém volt az otthonosság, a nagy
család. Én ebből sok mindent átéltem, kaptam, mert részese lettem, de ez egy év
három hónapját jelentette, amikor a veszprémi rokonokkal össze tudtunk jönni.
Azt éreztem, hogy anyámnak ez az elszakítottság élete végéig megmaradt. Nem
alakult ki itt igazán baráti köre, de igazán ezt ő sem akarta. Ő a veszprémi
családjától nem tudott elszakadni, testvéreitől, rokonságtól. Nekem ez már nem
jelentett olyan szoros kapcsolatot, de annak hátrányát éreztem, hogy
nem egy tőzsgyökeres, miskolci családba születtem bele ezer kapcsolattal,
hanem kicsit ezt a magányosságot örökítette tovább. Aztán az iskolai,
gimnáziumi barátok, később a munkatársi kapcsolatok enyhítettek, de annak
ellenére, hogy itt születtem, érzem azt, hogy nem széles gyökérzettel, hanem ez
a miskolci alap megvan, de a rokonság kisebb száma, az ismeretségi kör ilyen
szempontból jóval beszűkültebb volt, mint a generációkon át itt élő miskolci
családoknál. Legutóbb a Pfliegler-féle beszélgetésen ott voltam, elképesztett az a
fajta kötődés Miskolchoz, Miskolchoz való viszonya, beágyazottsága. Hát ez
nekünk nem volt meg, mert szinte hatalmi szóval egyik pillanatról a másikra
kellett a Dunántúlról átjönni a szüleimnek, akik mindig kicsit idegenül járták ennek a
város utcáit. De apám még fokozta ezt, mert ő még tovább ingázott, ahová anyám
nem követte. Sárospatakra helyezték át, az erdőgazdaságba, de oda már nem akart
végképp édesanyám átköltözni. Apámhoz társult egy ilyen ingázó életmód is, hogy
életem egy fontos szakaszán csak hétvégeken jött haza és édesanyámra hárult a három
gyerek ellátása, napi gondjai…
Akkor azt mondod, hogy te még
úgy jobban tudtál kapcsolódni a környezethez, de a Kollektív Ház lakói azok
inkább bezártak, kvázi az egész társaság, és kicsit zárkózott volt a Győri kapui
közeghez?
Ennek két része van, mert
nyilván miskolci kötődésük ilyen szempontból jóval kevesebb volt, ugyanakkor
maga a Kollektív Ház nagy vonzerőt jelentett, egyre jobban, tehát miskolci
emberek is, meg a történeteket ismerő értelmiség, művészeknek szinte kedvenc célpontja
lett. A Kollektív Házban annyi rendezvény bonyolódott, olyan szereplőkkel, amit
mondjuk egy miskolci, itt felnőtt közösség nem tudott volna elérni. Maga a
Kollektív Ház, az ottani lakók, azok életmódja kívülről bevonzott rengeteg
érdeklődőt. Ezek között művészek is voltak. Nagyon szerettek sokan oda járni és
mindennapos vendégek is voltak, tehát ez nem egy elmagányosodást jelentett,
hanem egy más életmódot, mint a Miskolcon élő építészeké. Az volt, mint annak
idején az egyetem. Egész másként végezték a BME-t, akik a Bercsényi
Kollégiumból végezték, egészen máshogy, akik bejártak. Óriási különbség volt a
bejárók és a kollégisták között, más-más emlékanyaggal, tapasztalattal zárták a
diplomát.
A Kollektív Házat
úgy is lehet értelmezni, mint egy olyan intézményt, ami egyfelől vonzotta a helyi
értelmiségi szereplőket, és ezeket a szereplők még össze is kötötte távolabb
eső emberekkel, akiket meg maga a Kollektív Ház mint kísérlet vonzott. Szóval
egyfajta kapcsolódási pont is lehetett a helyi értelmiség és a
Nyugat-Magyarországról, Budapestről ideérkezők között.
Már olyan szempontból is, a
kíváncsiság is idehozott embereket, Noll Tamás keszthelyi volt, a Balaton
partjáról jött ide, és Ekler testvére is a Kollektív Házban lakott,
Szőkéék Budapestről, aztán a szegedi vonal is érvényesült, tehát az ország
különböző helyeiről érkeztek a házba a lakók. A
természetesen kialakuló családi kapcsolatok is hoztak újdonságot, pezsgést. Utána ennek a híre az értelmiséget, a művészvilágot is vonzotta, de nem
csak azt, a politizáló értelmiséget is. Demszkyék kedvenc helye volt,
innét indultak el a szegénységkutatásokra, innét a lengyel utakra. Konrádék
is megjelentek. Tehát egy nagyon izgalmas értelmiségi réteg is kötődött a házhoz,
a rendezvényektől függetlenül. Baráti szálak szépen szövődtek, csak utána, a
Kollektív Ház fénykora után, amikor lemerevedtek a tulajdonviszonyok, ez a
fajta pezsgés megszűnt.
Zárókérdés. Mit gondolsz
építészként, milyen lehetőségei vannak a jövőben egy ilyen városrésznek, mint a
Győri kapu?
Úgy látom, hogy a két véglet
között egyszerűen nem használtuk ki azokat a lehetőségeket, amivel tudnánk
tompítani az ellentéteket. Arra gondolok, hogy benne voltál a
számozott utcás pályázatban is (építészeti ötletpályázat 2023 őszén – a szerk.), ott is próbáltam visszamenni Miskolcnak egy progresszív
időszakához, amikor kísérleteket tettek arra, hogy meghonosodjon, amit Nyugat-Európában, főleg dán és svéd példaként láttam. A kertes,
intenzív családi házas beépítés. Dániában jártam olyan telepen, ahol 7000
átriumház volt együtt, közösségi terekkel, izgalmas kapcsolódásokkal. Nagy
Zozónak a kiliáni intenzív sorházas, átriumos házai olyan mintát szolgáltattak
volna, ami ha elterjed, jóval izgalmasabban alakulhatott volna ki ennek az
úgynevezett összekötő városrésznek a sorsa. Megkaptuk a másik végletet, a
panelos lakótelepet. Ha nem ilyen irányba megy el a dolog, akkor jóval
harmonikusabb környezete lehetett volna a Győri kapunak. Nagyon korszerű
közösségi társasházakat tudott tervezni az ÉSZAKTERV. Az Avasnak a keleti
oldalán megépült, Horváth Pista-féle társasházak, ha nagyobb léptékben
elterjedtek volna, vagy a teraszház is, akkor sokkal egészségesebb lett volna a
város kapcsolata. Ha most felmész a kilátóba és elnézel a vár felé, akkor azt
érzékeled, hogy két világot látsz: a Győri kapu partján a kiemelkedő panelt és a
tövében megbújó régit. Ez nagy törést jelent és kevés helyen látok már olyan
lehetőséget, hogy egy másfajta építészettel, másfajta beépítési móddal
enyhíteni, közelíteni lehessen ezt a nagyon ellentétes világot. A Bodótetőt övezve,
a régi kisvasúti sín két oldalán látok még lehetőséget arra, hogy ez a sűrű
kertes beépítési mód még teret kapjon, de nem tudom, mikor, mert a
társasházas, ingatlanfejlesztői mohósággal létrehozott, úgynevezett
lakóparkos beépítések nem ahhoz az úthoz vezetnek, amely alkalmas lenne arra,
hogy a terület által adottságként kínált lehetőségekkel jobban sáfárkodjunk.
Voltak kísérletek a Bodótető beépítésére, még különböző pályázatokat is
lebonyolítottak, de az nem ment tovább, megállt. Ott még volt egy ilyen
esély arra, hogy ott kialakul, nagyon jó panorámával, illetve a gyári környezet
megszűnése után más helyzetbe kerülő dombvidéket jobban hasznosítsuk ilyennel.
Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az 1970-es években 230
ezres, sőt, a rendezési tervben 300 ezres Miskolc volt a cél – most pont a fele
körül alakul a lakosságszám. Már nem a bővülés időszakában vagyunk, de hát ez
pont lehetőséget adna egy minőségi váltásra, minőségi cserére.
