🏰🍻🎺 Bányász és Kaláka – Kaláka és Bányász
📘 ÉS-szilánkok 2.4: Kulcs a nyakban
Tizenéves kisiskolásként szembeötlő volt, ahogy megjelentek a belvárosban vagy Diósgyőrben az idegenek. De nem ám egy csehszlovák filmsorozatból kilépő, zseléevő, Lada Nivával közlekedő földönkívüliek voltak ők! Nagykabátos, hosszú hajú vagy mezítlábas alakok, akik a vár környékén gyülekeztek Kaláka fesztivál idején, a Bányász kocsma udvarán és kertjében mulatoztak, amely egy sajátos mini-Woodstock-búraként sejlett fel például az 1-es, 101-es vagy 101B-s buszról nézve. Valahogyan mégsem csak idegenek voltak ők! Egy másik világból érkeztek, puszta jelenlétük túlmutatott az általunk ismert hétköznapok határain...
Néhány év múlva, a ’90-es és 2000-es években már érdeklődőként és fizető vendégként (vagy potyázóként) én is részese lettem a forgatagnak, a fenti várszínpadon vagy a várároknál mindig akadtak izgalmas koncertek, sok ismerős és ismeretlen színes egyvelegében oldódtunk fel a diósgyőri délutánokon és éjszakákon. A Bányász még egy jó darabig működött, de már csak árnyéka volt korábbi önmagának, egy kellemes kerthelyiség, a kert végében egy időnként lemeszelt, rettenetes szagokat árasztóvályú-piszoárral, és persze igencsak kedvező árakkal. A végsőkig eljártunk a Kaláka Folkfesztiválra, azaz 2011-ig (aztán átkerült Egerbe a rendezvény), bár az utolsó néhány év már méltatlanul gyengére sikerült, addigra a Borsodi Fonó jóval szerényebb programja is képes lett (nagyjából) lekörözni. A legtöbb – a Diósgyőri várral kapcsolatos – koncertélmény persze a Kalákához kötődik, de volt ott például Dixiland Fesztivál is néhányszor, és egyetlen alkalommal, a számomra talán legemlékezetesebb Orient Fest 1996 körül. Ez utóbbin a Makám lépett fel még a régi, instrumentális zenét játszó felállással (Közelítések és Divert Time Into lemezek), aztán a VHK következett a zivatarosnyári éjszakában, így – villámlások közepette – Grandpierre sámántáncszerű ösztönzenéje különös, transzszerű hatást váltott ki…
📘 ÉS...
Részletek az "És... Műszakváltás a Célvárosban..." című kötetből.
🌊Születésem óta a Bükk lábánál élek, gyakran futok az erdőben, tekintetem a lombkorona felé emelve merülök az égbolt kékjébe. Lételemeink azonosak – víz, kő, fák –, arányok és kiterjedések változók. Hegyekből ered a tengeróceán. (…) Nápolyra gondolok a diósgyőri várnál Anjou építtetőktől és Mátyás neje, a birtokos királynétól felbíztatva. Notórius dúdolóként mormolom közben az ősöreg Sexepil zenekar Igazi zöld, igazi kék című számát. Az Avas domb pincesorait mediterrán borgo sikátorainak fantáziálom napi szinten, ahogyan a melóhelyre és onnan gyalogolok haza…
🌊K. K.: Akvamarin ego. Trieszt, Nápoly, Nizza (Átjáró könyvek 009.)
🎸 A két legszürreálisabb koncertélményem viszont Miskolchoz kötődik és mindkettő 1990-ben történt.
Márciusban valaki kitalálta, hogy legyen egy punkfesztivál reggel 7-kor a diósgyőri Ady művházban. Nem tudom, honnan jött az ötlet és miért mondott erre bárki igent, az égvilágon semmi értelme nem volt az egésznek. De akkoriban ezt is meg lehetett csinálni. Vasárnap volt a buli, az AMD, az Eső, a Hamfree Gokart és a Szánnivaló Szifiliszes Gyilkosok szerepelt a plakáton, de AMD nem is volt, talán Hamfree Gokart sem, viszont beugrott helyettük a U-Air. És végül nem kezdődött el reggel hétkor, hanem csak úgy kilenc körül. Viszont a punkok részegebbek voltak, mintha esti koncert lett volna. Jöttek leninvárosi meg debreceni erők, nem tudom, hogy a reggeli vonattal, vagy már előző este itt voltak, pálinkával teli műanyag kannákat lóbáltak, abból lehetett kortyolgatni. Mások a Középszeren melegítettek be Nokedlinél vagy a diósgyőri Bányász kocsmában. Az egész egy óriási, részeg, csörömpölős káosz volt. A Szánnivaló Szifiliszes Gyilkosok amúgy miskolci banda volt, Kutyás Peti játszott benne, erre emlékszem, már nem tudom, kik voltak a többiek. A név kicsit erőltetett volt, de azért tetszett. Szerintem nem is volt más koncertjük soha, persze lehet, hogy tévedek. Később megjelent egy SZSZGY graffiti a főutcán, a gömbös-labdás játékbolt mellett, de nem hallottam róluk többé. Valamikor délután 1-2 körül lett vége a fesztiválnak, a keményebb arcok még átmentek a Panda büfébe afterezni...
1990. október 6-án megint punkfesztivál volt Miskolcon, vagy lehet, nem is fesztivál volt, csak több zenekar lépett fel, igazából lényegtelen. De ez már normális időpontban, szombat este kezdődött. A Rónai művházban a VHK, a Bada Dada (fiatal jugó tudósok) és a Zum Bum Plač játszott...
3️⃣0️⃣🎸⚽️ PFM-30: Fábián Titusz Mi más lehetnék? című kötetéből idéztünk, Privát félmúlt Miskolcon XXX. kötet.
🎸PUNK VAGYOK. Bár ismerek olyan punkot, aki ezért a mondatért lehet, hogy kiröhögne. Sosem volt tarajam és biztosítótűkkel teli bőrdzsekim se. De volt fémbetétes bakancsom, hol felnyírt hajam, hol meg kopaszra borotvált fejem és nagy pofám. Erről most eszembe is jut a részben Miskolcon forgatott Josephine Baker-sorozat, amiben statisztáltam, és amikor megláttak a filmesek, rögtön kiemeltek a tüntető nácik közé, pedig csak kopasz voltam, skinhead sosem. De ezt ők nem tudták, meg nem is volt érdekes. Meg ki tudja, milyen voltam akkoriban, szerintem punk, más meg lehet, hogy mást mondott volna. Eleve magamra vettem mindent, amiről azt gondoltam, hogy nem átlagos. Egyik nap a nagyapám nadrágjába és zakójába bújtam, másnap meg színes beach-es inget vettem fel tornacipővel és farmerrel.
Punknak tartottam magam és imádtam a punk zenét, mígnem aztán rájöttem, hogy úgy általában a zenét imádom, a folyamatosan formálódó ízlésemnek megfelelő zenét, amiért bármit megtennék. És bármit meg is tettem.
A nyolcvanas évek második felében járunk, rendszerváltás előtt 2-3 évvel. Középiskolába jártam, a Kiliánba – ma Diósgyőri gimi –, a barátaim egy része szintén oda, a többi meg a Földesbe és a Hermanba, a 101-esbe és a Gépipari szakközépbe (ma Andrássy Gyula, akkor még Zalka Máté). Mindannyian rajongtunk a zenéért. A szobáink falán poszterek, a hónunk alatt vinylek, a dzsekinken együtteses jelvény, a táskánkban kazetták. Mindenkinek volt walkmanje. Időről időre kijártunk Diósgyőrbe, a Petőfi Sándor könyvtárba, mert a városi könyvtárak közül valamilyen oknál fogva pont oda érkeztek a fontos zenei lapok, a New Musical Express meg a Melody Maker, amiket kölcsönözni nem lehetett, de az olvasóteremben órákig bújhattuk. Aki angolul tanult, az olvasott, a többi pedig nézte a képeket és figyelt. Megjegyeztük a legmenőbb bandák neveit, kimásoltuk a lemezek címeit. Ha volt poszter az újságban, és egy másik zeneőrült fiatal csapat még nem előzött meg bennünket, akkor azt magunkkal vittük (igen, már megint a lopás). Ha úgy vesszük, előttünk sok tekintetben ott a könyvtárban tárult fel a nagyvilág.
A zene már egészen korán és ösztönösen érdekelni kezdett. Sosem vágytam arra, hogy megtanuljak gitározni vagy zongorázni, vagy játszani bármilyen hangszeren, engem csak a zene barátsága érdekelt. Eleinte azt hallgattam, ami a rádióban szólt, meg amit a szüleim hallgattak. Hallgattam mindent. Aztán 14-15 éves koromban találkoztam a punkkal, az pedig irányba rakott. Onnantól kezdve lettem igazán célzatos zenehallgató. Sex Pistolst hallgattunk, meg Adam Antet, Damnedet, Stranglerst, Ultravoxot, Visage-t, Soft Cellt és B-52’s-t. Meg persze magyarokat. Sexepilt, Kontrollt, Sziámit, Európa Kiadót. KFT-t. Meg a helyi erőket, megnéztük őket a Molnár Bélában, az Ápolókat és a Kabinet Rt-t. Milyen jó volt utóbbit látni a tévében is, amikor a Ki Mit Tudon előadták a Lipót bácsit, és milyen rossz volt a keserűséget érezni, amikor kiestek a versenyből. Szerettem később az Esőt és bírtam a U-Airt is. Az első miskolci zenekar, amelyiket élőben láttam, a Hétfői Hírek volt, ha emlékszik még rájuk valaki. Rövid ideig léteztek és az egyetlen slágerük, ami most az eszembe jut, az aszpirinről szólt. Az Egyetemvárosban volt a koncert, a Rockwellben, elsős gimis koromban, innentől datálom azt, hogy elkezdtem rendszeresen koncertekre járni. Vagy oda, ahol zene meg buli volt. Vagy van. Egyszóval: pezsgés.
Mindig is szerettem Miskolc rejtetten pezsgő helyeit. Nem voltak szem előtt, ezért szinte bármit lehetett. Van, aminek a nevére sem emlékszem, csak tudom, hogy hol volt, melyik kis félreeső utca melyik házában. Vannak ezekről halványabb-elevenebb delíriumos emlékeim. Nagy röhögésekről, órákon át tartó életmegfejtésekről, csajokról, akiket szerettünk volna megkapni, és olyanokról, akiket meg nem – és mikor melyik jött össze.
A két kedvencem a Furié meg a Buga Jakab volt. Egyik a Kisavas soron, a másik meg a Tetemváron, egy-egy tömény füstben úszó, savanyú szagú, erre-arra kanyargó pince...
3️⃣0️⃣ ⚽️ PFM-30: Wágner Gábor Beállt egyensúly című kötetéből idéztünk, Privát félmúlt Miskolcon XXVII. kötet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése