A Nyugati Pacifikum argonautái – Emlékezés egy avasi éjre

Tavasz volt, és mi tudtuk, hogy másképp akarjuk. Akartunk hagyományt, akartunk valami rítust: rítust a legjavából, de nem tudtuk mi legyen az. Mit kezdjünk a selmeci hagyományokkal? Hű, hát nem sokat. Nekem mindig túl hímsoviniszta volt ez a bányászos világ, nem értettem a lelkesen fejet hajtó bölcsész lányok kéjes mazochizmusát, amint vizes hajjal hálálkodnak, hogy lány létükre részesülhetnek a kollektív hagyományápolásból. Talán félreértettem, de úgy emlékszem, volt, hogy az újonc lányoknak bocsánatot kellett kérniük, hogy lányok :DD Na akkor léptem le az oktatásokról mint korábbi kíváncsiskodó.

Aztán valamit mégis tudtunk kezdeni ezekkel a gyökerekkel: megtartottuk a gyűrűt mint szimbolikus tárgyat, és megszerveztük a kulturális antropológusok első gyűrűavatóját az Avasi kilátóban.
2005 tavasza, illatos, vad tavasz :) Káosz a fejben és nagy sodrás a lélek folyosóin. Kiválasztottuk a városban akkor épp működő kilátóbeli klubot, ahova akkoriban Cherry Poppin Daddy's-t hallgatva kocsikáztunk fel válogatott gavallérjaink hátsóülésén, aztán ráhangolódtunk az épp aktuális jazz-re, amit a klub adhatott. Alkonyatkor volt a legvarázsosabb, igazi lányszív dobbantó: kékek, lilák, zöldek, sárgák, meleg fények, bármi jöhet :)

Na ilyen alapokkal indult el a Dö NyúPa, azaz a Nyugati Pacifikum Argonautái csapat (eredete: Bornoslaw Malinowski: Baloma, Budapest, Gondolat, 1972.), amelynek neves tagjai: DJ Lovejoy, DJ Goodenough, DJ Powdermaker és még valaki...  voltak. Ki volt a negyedik?
Ezek az arcok nem közönséges lokálhírók voltak, hanem neves társadalomtudósok. Nézzetek csak utána: Hortense Powdermaker, Owen Lovejoy, Ward H. Goodenough, három remek antropológus. :)

Megtaláltam két meghívónkat is, amiket átszellemült photoshopos éjszakákon raktunk össze, aztán irány a nyomda.

Akkoriban még működött az analóg gépem, látjátok?

Aznap este ott volt az egész bagázs: az egész tanszék tanárostul, végzős diákostul. Nézzétek csak!

Lett ezüst és arany gyűrűnk. Labirintusos. Mára már eltört, és nem javíttattam meg, pedig éveken át ebben aludtam, éltem. Ma ilyen:

Lett kula szertartások mintájára kitalált csere-berés rituálénk az avatáshoz. Emlékszik valaki a forgatókönyvre, mert én már egyáltalán nem. Itt épp iszunk.

Arra emlékszem, hogy a Penguin Sound System ezt a számot játszotta a parti végén:

Aztán pedig lebukdácsoltunk a macskaköves sorokon, egészen le, vissza a városi valóságba, én már nem is tudom, hogy értünk haza. Már pirkadt, úgy emlékszem; benne van az érzés a térdemben, ahogy tartom magam a bandukoló lépteknél, benne van az érzés a nyakamban, ahogy tartom a hosszú hajas fejemet :), ami szokás szerint tele van a hajkurászott szerelem vegyes-érzelmeivel.

Kiváló terepe volt ennek a kavargó, belső erőktől felindult időszaknak az Avas kopottas virágzása: adott erőt túlélni a melankóliát és megélni az együttlétek jelenvalóságát, és plusz még egy tiszta lapot.

Hálás vagyok az Avasnak, Miskolcnak és minden akkori és mostani barátomnak, akikkel együtt mindez, amit leírok valósággá vált.

Nagyon sok történet (közös és saját) elmesélésével vagyok adósotok. Nem meséltem még a sétáinkról, amelyeket idén tavasszal ejtettünk először a Miskolc a múltban fb-csoporttal közös szervezésben: Miskolc belvárosában, második alkalommal pedig az őszi alkalomhoz hasonlóan, de mégis egészen másképp: az Avason.

Mivel ilyen nagy az adósságom, sejthetitek, hogy rengeteg időm volt érlelni az élményeket. Ami biztos, hogy így, az Utánam, srácok!-projekt kétharmadán egyre erősebben érzem, hogy fontos megfogalmazni a legfontosabb eredményeket, ami az emberi kapcsolatokat és a személyes városélményemet illeti. Káming szúún!

Vörös Juli