Lassan két éve zajlanak az egykori diósgyőri kohászatot ábrázoló, 1970-es években készült terepasztal felújítása körüli előkészületek. Joggal merülhet föl a kérdés, hogy ha egy terepasztalt ennyi idő
helyreállítani, mennyi idő lenne rehabilitálni magát a gyárat? A kétéves előkészület igényel tehát némi magyarázatot.
Az LKM-et fénykorában bemutató ajtólapnyi makett XXI. századi története úgy kezdődött, hogy 2018 nyarán telefonon bejelentettük az érkezését a megyei építész kamara székházának. „Erdőbe fával?” – gondolhatta magában a kamara elnöke teljes joggal. Úgy voltunk vele, hogy az eredeti helyénél, a kohászati igazgatóság elhagyatott ülésterménél biztosan jobb helye lesz a Kós-ház pincéjében, makett-társaival egy légtérben. Sajnos a szállítás előkészítése kényszerű rongálással járt együtt: minden, az évtizedek során meglazult és felázott épületkét le kellett szednünk a gipsz aljzatról és halomba gyűjtenünk, így az egyes csarnokok eredeti helyzete visszakövethetetlenné vált.
2020. március 8-án a Kós-házban közösségi oldalakon és személyes kapcsolatokon keresztül workshopot szerveztünk, ahol volt kohászokkal és lokálpatriótákkal próbáltuk kitalálni az egyes
csarnok-miniatűrök helyét a terepasztalon. A rendezvényen jelen volt számos volt dolgozó, vezető, valamint a borsodi nehézipar örökségét kezelő EKMITA Alapítvány és a hámori Kohászati Gyűjtemény is képviseltette magát. A kérdések, amikre választ reméltünk: Mikor készült a terepasztal? Ki készítette? Mi volt a funkciója, mire használták? A volt dolgozók meg is adták a választ: mivel egyes épületek (Nemesacél hengermű, Kombinált Acélmű) még nem a megvalósult állapotukban, csak tömegükben voltak megmodellezve, a terepasztal a 70-es évek második felére keltezhető. Bár egy-két név felmerült, a készítő kiléte továbbra is homályos.
Az eseményt követően, látva a szemekben a csillogást, célul tűztük ki az egykori Diósgyőri Kohászat területét ábrázoló terepasztal helyreállítását. Ezt látnia kell mindenkinek, aki miskolci! Felmerült
ugyanekkor a miskolci nehézipari örökség átfogó kezelésének az igénye. Ezek egyike sem kis kihívás, hiszen rendkívül összetett és rideg technológiákról van szó, és sokszor maguk a dolgozók sem látták át a két gyár működését. Mindezt egy, termelőtevékenységet soha nem látott gimnazistának átadni, a csarnokok léptékét és a gőzkalapácsok hangját, a salaküst forróságát és az ívkemence robaját… hogy még identitásképző erővé, megtartó erővé váljon… igazi kihívás! Miért alkalmas erre egy terepasztal? Mert kézbe foghatóan, szállíthatóan, színesen, emberközeli módon hordozza a
Diósgyőrben egykor működő folyamatok megértéshez szükséges információkat. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi tulajdonosok sokkal inkább a csarnokok elbontásában érdekeltek, valamint a gyár
hetvenes évekbeli fénykorát megélt dolgozók – akik igazán mesélni tudnának – egyre fogynak, húsz éven belül ez lehet az egyetlen elsődleges forrásunk.
A gyár 1:2000 méretarányúra kicsinyített mása egészen 2020 szeptemberéig szunnyadt a Kós-ház pincéjében, mikor Demkó Péterhez (Miskolci Makettezők Egyesülete) került. Felcsillant a remény ugyanis, hogy a Nemzeti Kulturális Alap felé benyújtott pályázat keretében a terepasztal megújulhat, s új alépítményen, frissen festve, a hiányzó épületeket kipótolva tárhatjuk a város közössége elé.
Ezzel párhuzamosan megindult egy kutatás, ahol a terepasztalon látható épületekhez archív fotókat, személyes történeteket, hangokat, mozdulatokat rendelünk. A félkész munkát közintézményekbe,
idősotthonokba vinnénk el, ahol volt dolgozók látnák mindezt, és emlékeiket papírra vetve vagy magnószalagra mondva megosztanánk az utókorral. Tágabb értelemben a miskolci nehézipar
kulturális örökségével foglalkozókból kerekasztal szerveződött és tevékeny a mai napig. Bízunk benne, hogy munkánk sokszínű átjárót teremt majd generációk, osztályok, térségek és nyelvek között!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése