Borházban vagány lakni – Avasi Macskakövek visszatekintés IV.

Sorozatunk negyedik részében Szunyogh László két írása kerül sorra az Avasi pincék mélyén című kötetből (Avasi Értéktár IV.):

 Szunyogh László: Borházban vagány lakni

Mi lenne, ha az avasi borházakból fiataloknak alakítanának ki lakásokat, vagy legalábbis lehetővé tennék, hogy kialakítsák maguknak?

Az Avas-monográfiában Dobrossy István idéz egy világháború előtti újságcikket, amelyben az újságíró arra panaszkodik, hogy a miskolci polgár már csak olyan, hogy szeret fölnézni az Avasra, büszke rá – de hogy vegye a fáradtságot, hogy föl is menjen, azt már nem. Ebből két megállapítás szűrhető le. Egy: valóban különleges, hogy egy ilyen „szőlőhegy” magasodik a belvárosban. Kettő: fáradtságos is, meg minek is fölmenni. Ezzel persze ellentétesnek tűnhetnek az avasi pincékről, pince- és asztaltársaságokról szóló anekdoták, Marjalaki Kiss Lajos, Móra Ferenc látogatása, meg a közismert mondás, miszerint nem is miskolci polgár az, akinek nincs pincéje az Avason. Az ellentmondásnak valószínűleg az a föloldása, hogy az avasi szőlők 19. század végi kipusztulása után a pincekultúra, a hagyomány még sokáig túlélt, ahogyan most is vannak, akik pincét visznek az Avason, annak ellenére, hogy a szőlők helyén ma már csak a panel virágzik.

A nemrég útjára indult s valószínűleg hagyománnyá nemesedő Avasi Borangolás évenkénti egy-egy szombatja megmutatja, hogy milyen élet is lehetne, ha az Avas még mindig borvidék lenne. Már azonban nem az, s ha néhány pince működik is, nincs, ami élettel töltené meg a sok-sok üres borházat.

Pedig adná magát a turisztikai hasznosítás. Azonban be kell látni, hogy jelenleg nem akkora a turistaforgalom, hogy folyamatosan életben tartsa a Kisavast. Ezért a pincetulajdonosok erre nem tudnak támaszkodni, azaz nem fejlesztenek, nem is működtetik folyamatosan a pincéket mint vendéglátó-egységeket.

A másik probléma a fejlesztés hiánya, az infrastruktúra lerobbant volta. A városi helyhatóság helyesen ismerte föl, hogy először az infrastruktúrát kell rendbe hozni, az utakat, a közműveket, meg a károsan elburjánzott növényzetet. A följutás is problémás, megfejelve azzal a szürreális helyzettel, hogy az egyik út egy temetőn halad keresztül. De a látszólagos hátrányból ügyes húzásokkal erényt lehetne kovácsolni. Az világosan látszik, hogy gépjárműforgalmat csak nagyon korlátozott célforgalomként lehet a területre beengedni. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy az emberek, s így a turisták is, ha csak nem andalgó szerelmespárok, nem szeretnek fölfelé gyalogolni. Miközben legfölül van a kilátó, ami azért nem kis attrakció lehetne. Tehát vagy föl kell az embereket vinni, vagy föl kell őket csábítani, ahogyan például a Borangoláskor egy-egy pohár kézbeadásával teszik.

A fölvitel kérdése már többször felmerült az elmúlt évtizedekben. Nevezetesen: libegő vagy fogaskerekű. De a Városház térről induló kisbusszal is fel lehetne szállítani az embereket. Az sem ártana, ha ezek a járatok, bármi is a szállítóeszköz, megállnának minden második pincesornál.

Csatlakozást is lehetne hozzá biztosítani az Avastetőn egy, a lakótelep tengelyén végigmenő bármilyen tömegközlekedési vonalnak, legyen az busz vagy mágneses nyeregvasút. Ez kiválthatna sok-sok, a hegyre fölküszködő buszjáratot. Nem mellesleg életet generálna a Szent István téren is. Amennyiben kerékpárt is lehetne rajta szállítani, akkor a miskolciak egy részének, az avasiaknak nem kellene feltekerniük a hegyre, ki lehetne húzni az indokaik közül, hogy miért nem járnak kerékpárral dolgozni.

A 90-es évek második felében, amikor sorra épültek a társasházak, jelentős számú garzonlakással, a Kisavason nem mozdult semmi, akkor vetődött fel az ötlet, hogy mi lenne, ha a borházakból fiataloknak alakítanának ki lakásokat, vagy legalábbis lehetővé tennék, hogy kialakítsák maguknak. Például a terület lakó- vagy lakó-üdülő övezetbe való sorolásával. Akkoriban ugyanis a szocpolt csak ilyen területen lehetett igénybe venni… Azt gondolom, ezzel élet költözhetett volna a pincesorokra, javult volna a közbiztonság, a városrész bekerült volna a mindennapi vérkeringésbe.

A fiatalok általában kis lakásokat keresnek, és egy ugrás lenne nekik a belváros. Sok akadálya van a megvalósításnak, a szemétszállítástól a benapozáson át a parkolásig, de az Avastetőn például közös őrzött parkolót lehetne kialakítani. Ha föl lehet vinni valahogyan a bicajt, visszafelé már nem gond lejutni. A fiataloknak legalábbis. S szerintem vagány borházban lakni, főleg ha kilométeres pince is van hozzá. Hogy a pincét mire használnák, azt már a fiatalok fantáziájára bíznám. Nem biztos, hogy hibátlanul jó ötlet ez a felvetés, de megvitatásra ajánlhatónak tűnik.

 

 Szunyogh László: Bortanya újra

Vannak helyek, melyekre ugyanúgy emlékezem én is, mint emlékezett apám.

Emlékszem, gimnazistaként, „azt húzattuk a cigánnyal…” Itt. Téglapadló, kecskelábú asztal, hosszú lócák (Józsi egyszer be is borult az asztal alá), üvegkancsóban vörösbor, kólával (sic!).

Mi, földesisták, egy asztalhoz ültünk, hazafelé pedig huhogtunk a csajoknak a temetőben. Aztán kiderült, mindenki így emlékszik. Akivel csak beszéltem, egyeztettem, aki épített, szerelt, engedélyt adott… itt randizott, itt kérte meg, itt rúgott be.

De a helynek nem csak az emlékezet ad szellemiséget. Tényleg vannak helyek, ahol a legutolsó kóceráj is jól fog működni, és vannak, ahol a legjobb kocsma sem él meg.

Nem sikerült kiderítenem, ki építette a ma már műemléki borházat, ki s mikor nyitott benne borozót, vagy éttermet, de ráhibáztak, vagy ráéreztek. Hiába a temető, hiába a száz lépcső, az Erzsébet (Szabadság?) térről ide vezet az út, egyenest fölfelé. S mint a villamos párás üvegén át kisgyermekként annyiszor lestem, a fölszakadó fő utcai házsorban, a tér fölött, az Avas sötét tömegét uralták a neonreklám koncentrikusan kigyulladó-elalvó fénykörei.

Építészként nem klasszikus feladat volt a felújítás, nem csupasz domboldalba kellett új miliőt, emberi teret álmodni. De ugyanolyan izgalmas volt megfejteni az épületet, ráérezni a hangulatra, fölfedezni a részleteket, újraalkotni a tereket. Büszke vagyok rá, hogy tervezhettem a miskolci Bortanya felújítását!

 

A bortanya nemzedékeknek volt fogalom, s most már bő másfél évtizede csak emlék. Egy generáció fiatalkorából kiesett ez az épület. Kíváncsi vagyok, hogyan éled újra, hogyan bontakozik ki a hely hitem szerinti szelleme. Lehet, nem lesz már cigányzene, hanem hiphop, techno, meg mit tudom én mi, de azért jó bor, remélem, lesz.

S akkor néha-néha betérek egy pohárkára, megint.

2009. április 16-án, a Bortanya újbóli megnyitásakor

A teljes kötet elérhető itt PDF-formátumban: http://atjarokhe.hu/olvasnivalok/

„Mi, Miskolcz városában lakó nemes Bodnár mesterek…” – Avasi Macskakövek visszatekintés III.

Új sorozatot indítottunk! Az Utánam, srácok! blog indulásakor az egyik kiemelt témát az avasi pincesorok, a Történelmi Avas jelentette. Az érdeklődés máig élő, ám szeretnénk több írást online is az olvasók elé tárni, akikhez esetleg nem jut el az Avasi Értéktár kiadvány print vagy digitális formában.  

Tehát: KALANDRA FEL! – Néhány hetente egy-egy korábbi cikket, szövegrészt teszünk közzé az US blogon a sorozat korábbi számaiból.

Íme a harmadik etap, ezúttal Spóner Péter írása kerül sorra: A miskolci hordókészítő mesterség története sorozat 1. darabja (Avasi Értéktár VII.):

 Spóner Péter: „Mi, Miskolcz városában lakó nemes Bodnár mesterek…”

„A bodnár, kádár, pintér (Fassbinder) mindennemű faedényt készít, nevezetesen hordókat, kádakat, dézsákat stb.”. E mondattal kezdi az 1914-ben megjelent Mesterségek Szótára a hordókészítő szakma bemutatását. Miskolcon a középkortól kezdve fontos szerepet játszott a borkereskedelem, a borkészítés.

A város lakói a környező dombokon, elsősorban természetesen az Avason jelentős számban foglalkoztak a jól jövedelmező szőlőtermeléssel. E tevékenység elengedhetetlen kellékei voltak a hordó, a puttony és a különböző kádak, így a jelentős kereslet okán a bodnárok a XV. századtól kezdve jelen voltak a város társadalmában. A középkori mezővárosi polgár életében azonban még nem vált el olyan élesen a mezőgazdasági és az ipari jellegű munka, foglalkozás, mint az újabb korokban. Sokszor egy személy vagy család életében egyszerre volt jelen mind a mezőgazdasági termelés, mind a kézművesség. A késő középkori írott források sajnos csak kevés adatot nyújtanak a város kézművesiparára, így a bodnárokra vonatkozóan is. A középkori névadás azonban forrásként szolgál a mesterségeket illetően. A korszakban Miskolc lakosságának jelentős része a mezőgazdaságból élt, a paraszti termelés volt a megélhetés alapvető módja, így az iparos foglalkozás éppen ritkasága miatt megkülönböztető jel lehetett. A város kézműipara és a társadalmi elit kapcsolatára vall, hogy a bírák és az esküdtek között gyakran találkozunk foglalkozás-nevűekkel. Miskolcon a bodnár és hordókészítő, mint tulajdonnév a XVI. század derekától jelenik meg a helyben kiadott oklevelekben.

Az első két, a város társadalmára vonatkozó hivatalos összeírás az 1500-as évek közepére datálódik: az 1548. évi egyházi tized (gabona) és az egy évvel későbbi, szintén egyházi tized (bor) összeírása. Utóbbi a népesebb, tekintettel arra, hogy borból többen adtak dézsmát, de az itt felsorolt nevek között nem találkozunk a mesterségre utaló nevekkel.A gabonatized összeírásban fedezhetjük fel a szakmára utaló első említését, ugyanis az adófizetők között már szerepel hordókészítő. Ugyanakkor minden bizonnyal már ekkor is többen űzhették e mesterséget, figyelembe véve a bordézsmafizetők nagy számát, illetve azt a tényt, hogy az egri püspökség számadáskönyveiben a XVI. század elejétől találunk olyan bejegyzéseket, melyek szerint Miskolcról vásároltak hordóabroncsokat.

A középkorban az országrészek közötti kereskedelemben és a határokon túli áruforgalomban Északkelet-Magyarország legfontosabb árucikkét a bor jelentette. Bár minőség tekintetében ekkor még az itt termelt bor elmaradt a délvidéki, szerémségi borok mögött, mégis kedvelt és keresett, piacképes terméknek számított. A felvidéki városok összeírásaiban már a XV. századtól kezdve megtalálhatóak a Miskolcon termelt borok jelenlétére utaló bejegyzések. Bártfa város első, 1447-ből származó borjegyzékében már számba vesznek miskolci bort is, de mennyiségben még elmarad a déli borvidékek termékei mögött.

 

A déli borok minőségbeli előnye azonban a helyi termelést és fogyasztást nem befolyásolta. Tekintettel arra, hogy a város királyi privilégiummal rendelkezett arra vonatkozóan, hogy idegenek nem hozhattak be, illetve nem árusíthattak bort Miskolcon. Nyilvánvaló azonban, hogy a helyi fogyasztásra, adózásra, illetve kereskedelmi értékesítésre termelt miskolci borok hordószükségletét egy-két helyi mester nem elégíthette ki.

A mesterség intenzív jelenlétére következtethetünk továbbá abból a tényből is, hogy Miskolcon országos jelentőségű kereskedelmi útvonalak haladtak át. A középkorban a távolsági kereskedelemnek nemcsak fontos, de rendkívül értékes árucikke volt a bor. Éppen ezért a kereskedők különösen ügyeltek arra, hogy a termék ne sérüljön. A szállítás során megrongálódott hordókat azonnal meg kellett javíttatni, amit helyi, esetünkben miskolci iparosokkal végeztettek el.

A XVII. század második feléből származik az az első miskolci összeírás – a portális adóhoz 1677-ben készült családfő-összeírás –, amelyben összeállították a helyi iparosok jegyzékét is. Eszerint a jelzett évben 20 bodnár és esztergályos űzte a hordókészítő ipart a városban. A török kor végére némiképp csökkent a város lakossága, ami a bodnárok számában is tükröződött, hiszen a század utolsó, 1696-ból származó családfő-összeírásában már csak 14 bodnármestert jegyeztek fel. Az egy évvel korábban készült adójegyzékből a hordókészítők vagyoni helyzetére is következtethetünk. A 13 bodnármester átlagosan fejenként évi 2 forint adót fizetett. Az adóképességet a korszakban igen pontos mutatójának tekintjük a vagyonnak. Ez alapján a bodnárok ugyan elmaradtak a legtehetősebb mészárosok és vargák mögött, de a miskolci iparos-társadalmon belül a vagyonosabb réteghez tartoztak, ami egyértelműen a szakma megbecsültségét jelzi. Érdekessége az összeírásnak, hogy néhány kivételtől eltekintve a város összes iparosa esetében feljegyeztek hordós bort a háztartásukban, ami nemcsak a borfogyasztás elterjedtségét, hanem a helyi hordókereslet igényeit is mutatja.

Az összeírásban szereplő nevek vizsgálata azt is jól reprezentálja, hogy Miskolcnak komoly vonzereje, szívóhatása volt. Elsősorban a zempléni és abaúji iparosok telepedtek le az Avas alján, de a bodnárok között találunk Colosvari vezetéknevűt is.

A bodnárok által előállított termékekre vonatkozóan a korabeli limitációk, árszabások nyújtanak megbízható adatokat. A városigazgatás különösen ügyelt arra, hogy a piaci, termelési kiváltságokkal rendelkező céhek ne adják drágán a portékáikat, ugyanakkor emellett azon iparágak által előállított termékek árát is szabályozták, melyek valamilyen szempontból különös jelentőséggel bírtak. Utóbbiak közé tartozott a bodnárok által előállított, a bortermelő mezőváros keresett árucikke, a hordó is, jelezve, hogy mind a város, mind a vármegye fontos mesterségként számolt velük. Már az első miskolci árszabásokban is limitálták a hordók maximális árát. Az 1643-ban kiadott statútum megkülönböztetett új és óhordót. Előbbi alatt értelemszerűen az új dongákból készült, míg az utóbbi alatt a régi, használt dongákból előállított hordókat értették. Előbbiből egy forintért 8-at, míg utóbbiból 12-őt lehetett megvásárolni. Az árszabások hosszabb távú vizsgálata azonban nemcsak a termékszerkezetre, hanem az árszínvonalra is fontos adatokat szolgáltatnak. Így azt látjuk, hogy a XVII. század második felében folyamatosan emelkedtek a hordóárak és a századfordulón már csak hat új hordót lehetett vásárolni egy forintért. Az árszabásokban új bodnártermékek is feltűntek, úgymint a dézsa, a cseber, a rocska és a szüret legfontosabb kelléke, a puttony, melynek árát 18 dénárban maximalizálták.

A mesterség XVII. századtól bekövetkező fejlődésében három tényező játszott különösen fontos szerepet; bár tulajdonképpen mindhárom Miskolc földrajzi adottságaira vezethető vissza. Az egyik a város közelsége és köztes szerepe azon kereskedelmi útvonalon, amely a kor meghatározó kereskedelmi intézményeit: Muhi, Szentpéter és Szikszó piacait, vásárait és vámhelyeit kötötte össze. Ugyanakkor Miskolc kétheti piacával és a diósgyőri vár körül kialakult piackörzetben betöltött szerepével saját jogán is fontos kereskedelmi központtá emelkedett. A kereskedelemben betöltött szerepet erősítette továbbá az a tény, hogy a középkor végétől folyamatosan nőtt a régióban a bor iránti kereslet, amely értelemszerűen a bor árának jelentős emelkedését eredményezte, egyúttal fellendítette a helyi, elsősorban avasi szőlőtermelést, borkészítést. Az avasi pincék egyre nagyobb hordószükségletét pedig kizárólag helyi bodnármesterek elégítették ki. Ugyanakkor arról a tényről sem szabad elfeledkeznünk, hogy a megnövekedett kereslet kielégítéséhez szükséges alapanyagot szinte kimeríthetetlen mennyiségben biztosították a diósgyőri koronauradalomnak a közeli Bükk-hegységben található erdőbirtokai.

Az uradalmi iratokban a hordódongák ára mellett a vásárolható mennyiséget is feltüntették. Jellemző, hogy a miskolci iparosoknak eladásra kínált legkisebb mennyiség a 100 hordónak való rendes donga volt. Az ár meghatározásának esetében azonban az uradalom nem volt monopolhelyzetben. Tény, hogy a miskolci bodnárok számára a viszonylagos közelsége kívánatossá tette az itt kitermelt fát, de adott esetben az iparosok felkereshették a szintén közeli radistyáni, felsőnyárádi, múcsonyi és alacskai erdőket is alapanyagért. A miskolci hordókészítő ipar virágkora a 18-19. századra datálódik, mely – amint láttuk – három okra vezethető vissza: a város kereskedelmi szerepére, a bor iránti kereslet ugrásszerű megnövekedésére és az alapanyag könnyű és viszonylag olcsó beszerezhetőségére. Sorozatunk következő részében e virágkort kívánjuk majd bemutatni, különös tekintettel az 1736-ban megalakult miskolci bodnár céh történetére.

 

A teljes kötet elérhető itt PDF-formátumban: http://atjarokhe.hu/olvasnivalok/