Borházban vagány lakni – Avasi Macskakövek visszatekintés IV.

Sorozatunk negyedik részében Szunyogh László két írása kerül sorra az Avasi pincék mélyén című kötetből (Avasi Értéktár IV.):

 Szunyogh László: Borházban vagány lakni

Mi lenne, ha az avasi borházakból fiataloknak alakítanának ki lakásokat, vagy legalábbis lehetővé tennék, hogy kialakítsák maguknak?

Az Avas-monográfiában Dobrossy István idéz egy világháború előtti újságcikket, amelyben az újságíró arra panaszkodik, hogy a miskolci polgár már csak olyan, hogy szeret fölnézni az Avasra, büszke rá – de hogy vegye a fáradtságot, hogy föl is menjen, azt már nem. Ebből két megállapítás szűrhető le. Egy: valóban különleges, hogy egy ilyen „szőlőhegy” magasodik a belvárosban. Kettő: fáradtságos is, meg minek is fölmenni. Ezzel persze ellentétesnek tűnhetnek az avasi pincékről, pince- és asztaltársaságokról szóló anekdoták, Marjalaki Kiss Lajos, Móra Ferenc látogatása, meg a közismert mondás, miszerint nem is miskolci polgár az, akinek nincs pincéje az Avason. Az ellentmondásnak valószínűleg az a föloldása, hogy az avasi szőlők 19. század végi kipusztulása után a pincekultúra, a hagyomány még sokáig túlélt, ahogyan most is vannak, akik pincét visznek az Avason, annak ellenére, hogy a szőlők helyén ma már csak a panel virágzik.

A nemrég útjára indult s valószínűleg hagyománnyá nemesedő Avasi Borangolás évenkénti egy-egy szombatja megmutatja, hogy milyen élet is lehetne, ha az Avas még mindig borvidék lenne. Már azonban nem az, s ha néhány pince működik is, nincs, ami élettel töltené meg a sok-sok üres borházat.

Pedig adná magát a turisztikai hasznosítás. Azonban be kell látni, hogy jelenleg nem akkora a turistaforgalom, hogy folyamatosan életben tartsa a Kisavast. Ezért a pincetulajdonosok erre nem tudnak támaszkodni, azaz nem fejlesztenek, nem is működtetik folyamatosan a pincéket mint vendéglátó-egységeket.

A másik probléma a fejlesztés hiánya, az infrastruktúra lerobbant volta. A városi helyhatóság helyesen ismerte föl, hogy először az infrastruktúrát kell rendbe hozni, az utakat, a közműveket, meg a károsan elburjánzott növényzetet. A följutás is problémás, megfejelve azzal a szürreális helyzettel, hogy az egyik út egy temetőn halad keresztül. De a látszólagos hátrányból ügyes húzásokkal erényt lehetne kovácsolni. Az világosan látszik, hogy gépjárműforgalmat csak nagyon korlátozott célforgalomként lehet a területre beengedni. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy az emberek, s így a turisták is, ha csak nem andalgó szerelmespárok, nem szeretnek fölfelé gyalogolni. Miközben legfölül van a kilátó, ami azért nem kis attrakció lehetne. Tehát vagy föl kell az embereket vinni, vagy föl kell őket csábítani, ahogyan például a Borangoláskor egy-egy pohár kézbeadásával teszik.

A fölvitel kérdése már többször felmerült az elmúlt évtizedekben. Nevezetesen: libegő vagy fogaskerekű. De a Városház térről induló kisbusszal is fel lehetne szállítani az embereket. Az sem ártana, ha ezek a járatok, bármi is a szállítóeszköz, megállnának minden második pincesornál.

Csatlakozást is lehetne hozzá biztosítani az Avastetőn egy, a lakótelep tengelyén végigmenő bármilyen tömegközlekedési vonalnak, legyen az busz vagy mágneses nyeregvasút. Ez kiválthatna sok-sok, a hegyre fölküszködő buszjáratot. Nem mellesleg életet generálna a Szent István téren is. Amennyiben kerékpárt is lehetne rajta szállítani, akkor a miskolciak egy részének, az avasiaknak nem kellene feltekerniük a hegyre, ki lehetne húzni az indokaik közül, hogy miért nem járnak kerékpárral dolgozni.

A 90-es évek második felében, amikor sorra épültek a társasházak, jelentős számú garzonlakással, a Kisavason nem mozdult semmi, akkor vetődött fel az ötlet, hogy mi lenne, ha a borházakból fiataloknak alakítanának ki lakásokat, vagy legalábbis lehetővé tennék, hogy kialakítsák maguknak. Például a terület lakó- vagy lakó-üdülő övezetbe való sorolásával. Akkoriban ugyanis a szocpolt csak ilyen területen lehetett igénybe venni… Azt gondolom, ezzel élet költözhetett volna a pincesorokra, javult volna a közbiztonság, a városrész bekerült volna a mindennapi vérkeringésbe.

A fiatalok általában kis lakásokat keresnek, és egy ugrás lenne nekik a belváros. Sok akadálya van a megvalósításnak, a szemétszállítástól a benapozáson át a parkolásig, de az Avastetőn például közös őrzött parkolót lehetne kialakítani. Ha föl lehet vinni valahogyan a bicajt, visszafelé már nem gond lejutni. A fiataloknak legalábbis. S szerintem vagány borházban lakni, főleg ha kilométeres pince is van hozzá. Hogy a pincét mire használnák, azt már a fiatalok fantáziájára bíznám. Nem biztos, hogy hibátlanul jó ötlet ez a felvetés, de megvitatásra ajánlhatónak tűnik.

 

 Szunyogh László: Bortanya újra

Vannak helyek, melyekre ugyanúgy emlékezem én is, mint emlékezett apám.

Emlékszem, gimnazistaként, „azt húzattuk a cigánnyal…” Itt. Téglapadló, kecskelábú asztal, hosszú lócák (Józsi egyszer be is borult az asztal alá), üvegkancsóban vörösbor, kólával (sic!).

Mi, földesisták, egy asztalhoz ültünk, hazafelé pedig huhogtunk a csajoknak a temetőben. Aztán kiderült, mindenki így emlékszik. Akivel csak beszéltem, egyeztettem, aki épített, szerelt, engedélyt adott… itt randizott, itt kérte meg, itt rúgott be.

De a helynek nem csak az emlékezet ad szellemiséget. Tényleg vannak helyek, ahol a legutolsó kóceráj is jól fog működni, és vannak, ahol a legjobb kocsma sem él meg.

Nem sikerült kiderítenem, ki építette a ma már műemléki borházat, ki s mikor nyitott benne borozót, vagy éttermet, de ráhibáztak, vagy ráéreztek. Hiába a temető, hiába a száz lépcső, az Erzsébet (Szabadság?) térről ide vezet az út, egyenest fölfelé. S mint a villamos párás üvegén át kisgyermekként annyiszor lestem, a fölszakadó fő utcai házsorban, a tér fölött, az Avas sötét tömegét uralták a neonreklám koncentrikusan kigyulladó-elalvó fénykörei.

Építészként nem klasszikus feladat volt a felújítás, nem csupasz domboldalba kellett új miliőt, emberi teret álmodni. De ugyanolyan izgalmas volt megfejteni az épületet, ráérezni a hangulatra, fölfedezni a részleteket, újraalkotni a tereket. Büszke vagyok rá, hogy tervezhettem a miskolci Bortanya felújítását!

 

A bortanya nemzedékeknek volt fogalom, s most már bő másfél évtizede csak emlék. Egy generáció fiatalkorából kiesett ez az épület. Kíváncsi vagyok, hogyan éled újra, hogyan bontakozik ki a hely hitem szerinti szelleme. Lehet, nem lesz már cigányzene, hanem hiphop, techno, meg mit tudom én mi, de azért jó bor, remélem, lesz.

S akkor néha-néha betérek egy pohárkára, megint.

2009. április 16-án, a Bortanya újbóli megnyitásakor

A teljes kötet elérhető itt PDF-formátumban: http://atjarokhe.hu/olvasnivalok/