US: „Mi, Miskolcz városában lakó nemes Bodnár mesterek…”

Új sorozatot indítottunk! Az Utánam, srácok! blog indulásakor az egyik kiemelt témát az avasi pincesorok, a Történelmi Avas jelentette. Az érdeklődés máig élő, ám szeretnénk több írást online is az olvasók elé tárni, akikhez esetleg nem jut el az Avasi Értéktár kiadvány print vagy digitális formában.

Tehát: KALANDRA FEL! – Néhány hetente egy-egy korábbi cikket, szövegrészt teszünk közzé az US blogon a sorozat korábbi számaiból.

Íme a harmadik etap, ezúttal Spóner Péter írása kerül sorra: A miskolci hordókészítő mesterség története sorozat 1. darabja (Avasi Értéktár VII.):

Spóner Péter: „Mi, Miskolcz városában lakó nemes Bodnár mesterek…”

„A bodnár, kádár, pintér (Fassbinder) mindennemű faedényt készít, nevezetesen hordókat, kádakat, dézsákat stb.”. E mondattal kezdi az 1914-ben megjelent Mesterségek Szótára a hordókészítő szakma bemutatását. Miskolcon a középkortól kezdve fontos szerepet játszott a borkereskedelem, a borkészítés.

A város lakói a környező dombokon, elsősorban természetesen az Avason jelentős számban foglalkoztak a jól jövedelmező szőlőtermeléssel. E tevékenység elengedhetetlen kellékei voltak a hordó, a puttony és a különböző kádak, így a jelentős kereslet okán a bodnárok a XV. századtól kezdve jelen voltak a város társadalmában. A középkori mezővárosi polgár életében azonban még nem vált el olyan élesen a mezőgazdasági és az ipari jellegű munka, foglalkozás, mint az újabb korokban. Sokszor egy személy vagy család életében egyszerre volt jelen mind a mezőgazdasági termelés, mind a kézművesség. A késő középkori írott források sajnos csak kevés adatot nyújtanak a város kézművesiparára, így a bodnárokra vonatkozóan is. A középkori névadás azonban forrásként szolgál a mesterségeket illetően. A korszakban Miskolc lakosságának jelentős része a mezőgazdaságból élt, a paraszti termelés volt a megélhetés alapvető módja, így az iparos foglalkozás éppen ritkasága miatt megkülönböztető jel lehetett. A város kézműipara és a társadalmi elit kapcsolatára vall, hogy a bírák és az esküdtek között gyakran találkozunk foglalkozás-nevűekkel. Miskolcon a bodnár és hordókészítő, mint tulajdonnév a XVI. század derekától jelenik meg a helyben kiadott oklevelekben.

Az első két, a város társadalmára vonatkozó hivatalos összeírás az 1500-as évek közepére datálódik: az 1548. évi egyházi tized (gabona) és az egy évvel későbbi, szintén egyházi tized (bor) összeírása. Utóbbi a népesebb, tekintettel arra, hogy borból többen adtak dézsmát, de az itt felsorolt nevek között nem találkozunk a mesterségre utaló nevekkel.A gabonatized összeírásban fedezhetjük fel a szakmára utaló első említését, ugyanis az adófizetők között már szerepel hordókészítő. Ugyanakkor minden bizonnyal már ekkor is többen űzhették e mesterséget, figyelembe véve a bordézsmafizetők nagy számát, illetve azt a tényt, hogy az egri püspökség számadáskönyveiben a XVI. század elejétől találunk olyan bejegyzéseket, melyek szerint Miskolcról vásároltak hordóabroncsokat.

A középkorban az országrészek közötti kereskedelemben és a határokon túli áruforgalomban Északkelet-Magyarország legfontosabb árucikkét a bor jelentette. Bár minőség tekintetében ekkor még az itt termelt bor elmaradt a délvidéki, szerémségi borok mögött, mégis kedvelt és keresett, piacképes terméknek számított. A felvidéki városok összeírásaiban már a XV. századtól kezdve megtalálhatóak a Miskolcon termelt borok jelenlétére utaló bejegyzések. Bártfa város első, 1447-ből származó borjegyzékében már számba vesznek miskolci bort is, de mennyiségben még elmarad a déli borvidékek termékei mögött.

A déli borok minőségbeli előnye azonban a helyi termelést és fogyasztást nem befolyásolta. Tekintettel arra, hogy a város királyi privilégiummal rendelkezett arra vonatkozóan, hogy idegenek nem hozhattak be, illetve nem árusíthattak bort Miskolcon. Nyilvánvaló azonban, hogy a helyi fogyasztásra, adózásra, illetve kereskedelmi értékesítésre termelt miskolci borok hordószükségletét egy-két helyi mester nem elégíthette ki.

A mesterség intenzív jelenlétére következtethetünk továbbá abból a tényből is, hogy Miskolcon országos jelentőségű kereskedelmi útvonalak haladtak át. A középkorban a távolsági kereskedelemnek nemcsak fontos, de rendkívül értékes árucikke volt a bor. Éppen ezért a kereskedők különösen ügyeltek arra, hogy a termék ne sérüljön. A szállítás során megrongálódott hordókat azonnal meg kellett javíttatni, amit helyi, esetünkben miskolci iparosokkal végeztettek el.

A XVII. század második feléből származik az az első miskolci összeírás – a portális adóhoz 1677-ben készült családfő-összeírás –, amelyben összeállították a helyi iparosok jegyzékét is. Eszerint a jelzett évben 20 bodnár és esztergályos űzte a hordókészítő ipart a városban. A török kor végére némiképp csökkent a város lakossága, ami a bodnárok számában is tükröződött, hiszen a század utolsó, 1696-ból származó családfő-összeírásában már csak 14 bodnármestert jegyeztek fel. Az egy évvel korábban készült adójegyzékből a hordókészítők vagyoni helyzetére is következtethetünk. A 13 bodnármester átlagosan fejenként évi 2 forint adót fizetett. Az adóképességet a korszakban igen pontos mutatójának tekintjük a vagyonnak. Ez alapján a bodnárok ugyan elmaradtak a legtehetősebb mészárosok és vargák mögött, de a miskolci iparos-társadalmon belül a vagyonosabb réteghez tartoztak, ami egyértelműen a szakma megbecsültségét jelzi. Érdekessége az összeírásnak, hogy néhány kivételtől eltekintve a város összes iparosa esetében feljegyeztek hordós bort a háztartásukban, ami nemcsak a borfogyasztás elterjedtségét, hanem a helyi hordókereslet igényeit is mutatja.

Az összeírásban szereplő nevek vizsgálata azt is jól reprezentálja, hogy Miskolcnak komoly vonzereje, szívóhatása volt. Elsősorban a zempléni és abaúji iparosok telepedtek le az Avas alján, de a bodnárok között találunk Colosvari vezetéknevűt is.

A bodnárok által előállított termékekre vonatkozóan a korabeli limitációk, árszabások nyújtanak megbízható adatokat. A városigazgatás különösen ügyelt arra, hogy a piaci, termelési kiváltságokkal rendelkező céhek ne adják drágán a portékáikat, ugyanakkor emellett azon iparágak által előállított termékek árát is szabályozták, melyek valamilyen szempontból különös jelentőséggel bírtak. Utóbbiak közé tartozott a bodnárok által előállított, a bortermelő mezőváros keresett árucikke, a hordó is, jelezve, hogy mind a város, mind a vármegye fontos mesterségként számolt velük. Már az első miskolci árszabásokban is limitálták a hordók maximális árát. Az 1643-ban kiadott statútum megkülönböztetett új és óhordót. Előbbi alatt értelemszerűen az új dongákból készült, míg az utóbbi alatt a régi, használt dongákból előállított hordókat értették. Előbbiből egy forintért 8-at, míg utóbbiból 12-őt lehetett megvásárolni. Az árszabások hosszabb távú vizsgálata azonban nemcsak a termékszerkezetre, hanem az árszínvonalra is fontos adatokat szolgáltatnak. Így azt látjuk, hogy a XVII. század második felében folyamatosan emelkedtek a hordóárak és a századfordulón már csak hat új hordót lehetett vásárolni egy forintért. Az árszabásokban új bodnártermékek is feltűntek, úgymint a dézsa, a cseber, a rocska és a szüret legfontosabb kelléke, a puttony, melynek árát 18 dénárban maximalizálták.

A mesterség XVII. századtól bekövetkező fejlődésében három tényező játszott különösen fontos szerepet; bár tulajdonképpen mindhárom Miskolc földrajzi adottságaira vezethető vissza. Az egyik a város közelsége és köztes szerepe azon kereskedelmi útvonalon, amely a kor meghatározó kereskedelmi intézményeit: Muhi, Szentpéter és Szikszó piacait, vásárait és vámhelyeit kötötte össze. Ugyanakkor Miskolc kétheti piacával és a diósgyőri vár körül kialakult piackörzetben betöltött szerepével saját jogán is fontos kereskedelmi központtá emelkedett. A kereskedelemben betöltött szerepet erősítette továbbá az a tény, hogy a középkor végétől folyamatosan nőtt a régióban a bor iránti kereslet, amely értelemszerűen a bor árának jelentős emelkedését eredményezte, egyúttal fellendítette a helyi, elsősorban avasi szőlőtermelést, borkészítést. Az avasi pincék egyre nagyobb hordószükségletét pedig kizárólag helyi bodnármesterek elégítették ki. Ugyanakkor arról a tényről sem szabad elfeledkeznünk, hogy a megnövekedett kereslet kielégítéséhez szükséges alapanyagot szinte kimeríthetetlen mennyiségben biztosították a diósgyőri koronauradalomnak a közeli Bükk-hegységben található erdőbirtokai.

Az uradalmi iratokban a hordódongák ára mellett a vásárolható mennyiséget is feltüntették. Jellemző, hogy a miskolci iparosoknak eladásra kínált legkisebb mennyiség a 100 hordónak való rendes donga volt. Az ár meghatározásának esetében azonban az uradalom nem volt monopolhelyzetben. Tény, hogy a miskolci bodnárok számára a viszonylagos közelsége kívánatossá tette az itt kitermelt fát, de adott esetben az iparosok felkereshették a szintén közeli radistyáni, felsőnyárádi, múcsonyi és alacskai erdőket is alapanyagért. A miskolci hordókészítő ipar virágkora a 18-19. századra datálódik, mely – amint láttuk – három okra vezethető vissza: a város kereskedelmi szerepére, a bor iránti kereslet ugrásszerű megnövekedésére és az alapanyag könnyű és viszonylag olcsó beszerezhetőségére. Sorozatunk következő részében e virágkort kívánjuk majd bemutatni, különös tekintettel az 1736-ban megalakult miskolci bodnár céh történetére.