10 éves az Utánam Srácok Városi Túrák sorozat: 2013-2023!

Tízéves a városi túrák! Azaz tízéves volt nemrég, 2023 őszén...

Kissé megfeledkeztünk erről a remek évfordulóról, talán mert jó pár egyéb jubileummal is dolgunk akadt a közelmúltban: 2022-ben ünnepeltünk az Átjáró 15 éves fennállását, de az éven lett 10 éves a Privát félmúlt Miskolcon sorozatunk is. 2023-ban az avasi kilátó 60 éves születésnapjára fókuszáltunk (a januári Miskolc fényei után az augusztusi Kilátó-60, illetve a decemberi avatás kötötte le az energiákat). Mindezek mellett a Rock-50 évfordulóhoz is csatlakoztunk, illetve a Palotaszálló születésnapi programjába is beszálltunk. 

 

 

2023 őszén lettünk tehát 10 évesek a városi túrák programsorozattal, míg a túrákra épülő kiadvány-sorozatunk 5. számát szintén most nemrég, novemberben mutattuk be egy kiliáni túrával összekötve. A 2013-ban induló Utánam, srácok! projektünk első túrái az avasi kilátót és a pincesorokat, illetve a Weidlich palotát vizslatták. 2014-ben további túrák következtek: a Villanyrendőrtől induló Tízezer lépés Miskolcon; a Weidlich-Udvar Napja; egy bortúra az Utánam Srácok Fesztiválon; és az első lakótelepi túránk a Győri kapuban. Az évk során jó néhány további túrát vezettünk az Avason, a pincesorokon, és/vagy a kilátóhoz, az egyik speciális az Avas Noir címet viselte. Gyakran kalandoztunk a belvárosban is, egy ízben az Artmagazin csapatával közösen (a Győri kapuban a Kollektív Házat és a vasgyárat is felkerestük), és Modern Miskolc túrák is előfordultak. Többször jártunk a Kiliánban, a vasgyárból indulva a Győri kaput is újra felkerestük egy rendhagyó, rendszerváltáshoz kapcsolódó sorozat alkalmával, de Lillafüred is gyakori célpontunk lett, ahol egyszer a Sziklába is sikerült bejutnunk. 

Az Utánam Srácok városi túrák rokona, a Koffertúrák, amely a belváros és Avas mellett, Lillafüredre is kiterjedt, de kalandoztunk Rozsnyón és Gombaszögön is!

Az előzmények természetesen korábbi évekre nyúlnak vissza: Ipari szafarik szervezésében vettünk részt a Factoryval közös Műszakváltás és Tudásgyár projektekben, több terepbejárást szerveztünk egyetemi hallgatónak, partnereknek és kutatóknak a vasgyári kolónián és a volt Pereces-bányatelepen különböző projektek során (Acélváros-Miskolc Retúr projekt, Kerek Perec, Tündérkert stb.). Különböző interaktív játékos vetélkedőket is szerveztünk 2009-től kezdődően a fentebb említett Műszakváltás és Tündérkert programok mellett az Egyszer volt, hol nem volt..., majd a későbbi Utánam, srácok és Avasi Disputa projektek keretei között – ezek a vetélkedők a városi séták mellett a későbbi Koffertúrákat is megelőlegezték, de erről most nem szól a fáma...

 

 

Néhány visszaemlékezéssel és fotókkal emlékezünk meg minderről a 10 évvel ezelőtti szervezőktől!

 

Sikoparija Lujza: Mikor a túra rátalált az ÚRra

A városi sétákhoz kapcsolódó legkdvesebb emlékem, mikor is rátaláltam ott az ÚRra. Egy ideig szerves résztvevője voltam ezen sétáknak, így amikor már nem az első alkalommal vezényeltem a túra tematikájához kötődő nyereményjátékot, egy padon ücsörgő hajléktalan férfi mellénk szegődött. Kiderült, a városhoz kapcsolódó építészettörténeti kérdésekre, nulla előzetes rákészültséggel a birtokában is izgalmas és releváns válaszokat tudott adni, így nyert! Mikor az eredményhirdetés volt, nevét nem ismervén, Őt egyszerűen ÚRként szólítottam magamhoz. Fordított helyzet. A nyertesek között szerepelt továbbá Fiú és Fiatal Pár is, ők azonban ez idő szerint már homályba vésznek. Úr ettől kezdve a következő bő egy évben minden túrához kapcsolódott, és sok sok könyvet, kiadványt nyert. Mindet elolvasta. Internethozzáférése nem lévén, minden alkalommal közöltük vele, mikor lesz a következő esemény, és ő megbízhatóan és egyre felkészültebben jött. Helyzetéből adódó külsó jegyei eleinte enyhe visszatetszést keltettek a résztvevők sokaságában, ám idővel egyre rendezettebb külsővel, egy jobb napokat látott, valaha igencsak menő öltönyt öltött magára. A kultúra megtartó erejét (oda, s vissza, mert hát nyájas olvasó tedd szívedre kezedet, a zűrzavar a te fejedben ott lappang), olyan tevékenység szűrőjén keresztül átélni, melynek én magam is részese voltam akkortájt, fantasztikus volt. Mentes volt érdektől, elitista okoskodástól, egyszerűen csak ott hatott ahol a legjobban kellett. 

 

 

 

 

 

 

 

 Bereczki Zoltán:

„Veletek nőttem fel, házak, városok; fáradt villamosok, kőhidak.”

 

 

Az építészet iránt érdeklődő iskolás, akiből aztán tényleg építész lesz, figyelmesen járja a városa utcáit, és egy idő után azt hiszi, hogy ismeri is a várost. Aztán találkozik egy befogadó társasággal, és ráébred, hogy az épületeket lehet, hogy ismeri valamennyire, de egy város nem pusztán épületekből áll.

Nem emlékszem, melyik volt az első átjárós városi sétám, és arra sem, hogy mennyin vettem részt vagy vezetőként, vagy résztvevőként. Általában úgy indultak ezek, hogy Ricsi hívott, hogy „Zoli, lenne egy séta”, én meg megkérdeztem, hogy „Krisztián jön?”

 

 

A sétákra rákészülni is élmény volt. Összegyűjtöttem, amit mondani szeretnék, ezt megbeszéltem Krisztiánnal, és rájöttem, mennyire keveset tudok ezekről az épületekről. Krisztiánnak nemcsak története volt mindegyikhez, hanem gyakran előrántott eredeti levéltári anyagokat is.

Miután leszerveztük, hogy hány megálló lesz, hol ki beszél és nagyjából mit, jöhetett maga a séta. Ezeknek a dinamikája olyan, mint egy fellépésé. Rákészülés, próba, majd napokkal előtte pánik (minek is vállaltam el), a séta előtt fél órával gyülekező, jó esetben (de ritkábban) valamelyik közeli kiskocsmában, az izgalom, hogy hányan jönnek, majd a színpad: az első állomás.

Szerencsére sosem én voltam az, aki köszöntötte a közönséget. De az első mondatok után már általában jól megy a dolog, a csapat együttműködik, mint egy összeszokott zenekar. A közönség néha kevés, néha sok, igaziból mindkét esetet szeretjük, és az is a dolog szépsége, hogy előre nem lehet tudni, hány ember előtt „lépünk fel”. A sétákon pedig mi is tanulunk a közönségtől.

Majd amikor vége a sétának, az eufória: jók voltunk! Ahhoz hasonlít, amikor a zenész egy jól sikerült koncert után levonul a színpadról.

Hogy aztán a következő séta előtt pár nappal megint azt gondolja, hogy „minek vállaltam én ezt el…”

Újra és újra meg kell köszönnöm az Átjárónak ezt a katalizátor-szerepet, hogy összehozott és folyamatosan összehoz emberekkel, történetekkel, a város újabb és újabb rétegeivel. Tiltakozom, amikor lokálpatriótának neveznek, mert nem vagyok az, de nagyon erős lett a kötődésem a városhoz az utóbbi években, és ebben nagyon nagy szerepe van az átjárós társaságnak, és ezeknek a sétáknak.

(A mottóul választott idézet a még miskolci, „bakancsos” Edda egyik dalából származik.)

 

 

 

Fáy Ádám:

 

 

Egy időben rengeteget foglalkoztam régi fényképek szkennelésével és szerkesztésével. Ha a régi analóg filmes technikával készült fényképeket nagyon-nagy felbontással szkenneltem, akkor az eredmény egy szinte korlátlanul nagyítható és végtelenül részletgazdag képfájl lett. Ezekbe a képekbe belenagyítva aztán nagyokat tudtunk (közösen) sétálni: újabb és újabb addig észrevétlen pici részleteket, apró történéseket fedeztünk fel; elvesztünk azokban a régi képekben. Rácsodálkoztunk arra hogy mennyire mások és mennyire ugyanazok voltunk hatvan/hetven/nyolcvan évvel ezelőtt. Aztán ott voltak a találkozások.  A mai napig itt van előttem annak a férfinak az arca, aki egy ötvenes évekbeli perecesi kép egyik szereplője volt: tányérsapkában áll a kép előterében a bányász szabadtéri színpad előtt; szemüvege van és fura mosolya, a zubbonyán kitüntetések. És ez a férfi aki már régen nincs, most engem néz, én pedig őt. Valahogyan együtt vagyunk. "Ezeket a képeket kísértetek járják."- mondta valaki a perecesi nyugdíjasklubból találóan. 

 

 

A városi túrák tapasztalata nagyon hasonlított ehhez. A jól ismert városi környezet; az utcák, a lakótelepek, a gyárak, a pincék, a temetők, szóval bármi ami addig magától értetődőnek és lezártnak tűnt egyszerre csak kinyílt. Úgy éreztem ezt a képet bármeddig lehet nagyítani. A túrák során pedig az volt a benyomásom hogy nemcsak mi a jelenben túrázók vagyunk ott, hanem szép sorban csatlakozott mindenki akivel útközben a múltból összefutottunk.

 

 

Köszönöm mindenkinek! Nagyon élveztem!"

 

 

 

 

Kapusi Krisztián:

 

Kint lenni jó. Meglépni, odébbállni, persze érkezni és bejutni is fontos egy idő után. Bődületes szabadságélmény a tízen-akárhány éves egykori énemnek, hogy a lakótelepről már egyedül bemehetek a városba. Este, pláne éjszaka és nemcsak a piálás meg miegymás újdonsága, hanem egyáltalán, hogy ácsoroghatok a nappali hőséget tartó aszfalton, bámulhatom az arcokat.

 

 

 

Aztán rengeteg papír között telt el jónéhány év. Porosodó közgyűjteményi raktárakban régi térképek, könyvek fotókkal, tervrajzok meg képeslapok a városról. Lemásoltam az árulkodó részleteket, magammal vittem az anno ábrázolt térnek vagy utcának mostani helyszínére és merengtem ott egyedül, könnybe lábadt szemmel. Változás és állandóság, emberi szándékok meg az idő kerekítik, koptatják szülővárosom sorsát. Tudatosság nélkül akkor még, valójában folyamatosan és rengeteget készültem a jövőmre. Igen, éreztem már azokban a kimerevített pillanataimban, hogy milyen jó lenne mindezt megosztani másokkal. Átjárós városi túrák. Benne vagyok tíz éve…

 

 

 

 

 

Sáfrány Eszter:

 

 

Eltelt tíz év, és még mindig elevenen élnek bennem az emlékek, élmények. Leggyakrabban talán az első fesztivált és városi túrát megelőző előkészületek jutnak az eszembe, a mai napig szívesen gondolok vissza arra az időszakra. Amikor 2013-ban, egy tikkasztó nyári napon, még gimnazista koromból ismert barátokkal összegyűltünk, és bejártuk azokat a helyszíneket, tereket, ahol kamaszokká, majd fiatal felnőttekké cseperedtünk. Koncertek, verses estek a Kilátóban, vagy a Kisavas híres pincesorai, Kossuth Mozi, vagy az avasi Kálvária, életem első randevújának helyszíne. Emlékeztünk, sztorizgattunk, és tervezgettünk, milyen csodás is lenne, ha újra életre kelnének ezek a ma már többnyire üresen álló kultikus helyek, ha újra visszakerülhetnének a város vérkeringésébe, ha újra meghatározó helyszínekké válhatnának a miskolciak számára. Ekkor minden olyan reményteli volt, ugyanis több év próbálkozás után, végre, pályázati támogatással, elkezdhettük megvalósítani erről szőtt álmainkat. Ezen a napon nosztalgiámba merülve azzal szembesültem, nem is tudok sokat azokról a helyszínekről, amiket siratok, nem ismerem a történetüket, múltjukat. Micsoda péntek estéket töltöttünk a csajokkal a Kisavason, mennyit sétáltam ott, a macskaköves, kacskaringós utcácskáin, milyen gyönyörűek azok a borházak! De hogy kik készítettek ezekben a különleges adottságokkal és stílussal bíró kis pincékben bort, és hogy Miskolc egykor borászatáról is híres város volt, semmit sem tudtam. Éledjenek újjá ezek a terek! Legyenek városi túrák, ismerjük meg a város épületeit, részeit! Legyen egy fesztivál, koncertekkel, mint régen, a Kilátóban! Hirtelen sok mindent szerettünk volna egyszerre ezen a nyári napon.

 

 

 

 

De remek csapat voltunk, volt köztünk építész, történész, kulturális antropológus, hozzám hasonló lelkes önkéntesek, szervezésben az Egyesület már ekkor is rutinos volt, így sikerült olyan programsorozatot megvalósítanunk, amiről azt gondolom, minden korosztály számára érdekes tudott lenni. Nagyon örülök, és nagyon hasznosnak tartom, hogy mindez tíz éve töretlenül elérhető program. Én igazán ezeken a városi túrákon ismertem meg a szülővárosom, ahol felnőttem, és ahonnan 18 évesen, nehéz szívvel tovább repültem. Nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem az induláskor. Akkor újra megéreztem, milyen fontos ez a város nekem. Talán ennek az időszaknak is köszönhetem, hogy még él bennem Miskolc felé a kötődés, és valahol igazi miskolci maradhattam

 

 

Vörös Júlia:

A minap szembe jöttek velem az Utánam, srácok-kalandunk képei a levelesládám bugyraiból. Megdöbbentett a képek szépsége, mélysége, az általuk elbeszélt találkozások, a népes és még népesebb séták résztvevőinek megragadó portréi.

Mennyi kíváncsi, fénylő tekintet! Mennyi elábrándozó, elgondolkodó arc! Mintha mindenki tökéletesen tisztában lett volna azzal, hogy ezek a találkozások kivételesek. Mintha mindenki pontosan érezte volna, hogy ami szóban forog – Miskolc városának múltja, jelene, jövője – tehát az a szellemi és materiális örökség, amely voltaképp a város élő lelke, valami szent és sérthetetlen. Történjen bármi.
Arra emlékszem, hogy bár sokan sokfélék voltunk – valaki rengeteget, valaki keveset tudott a városról, valaki ahhoz értett, hogy terekben, valaki ahhoz, hogy történelmi időkben gondolkodjon, valaki azt tudta, hogy szólítsa meg az itt és most-ot, valaki azt, miképp induljunk el és hova tartsunk – egyetlen dologban azonban biztosan egyeztünk: ugyanazt a láthatatlan szemüveget viseltük. 

 

 

Ezzel a szemüveggel nézve a város olyan, mint egy örökké változó, halhatatlan élőlény, amely hátára kapva az évszázadokat, ujján pörgetve az évtizedeket sokezer ember boldogulásának tanúja. Az emberek pedig teszik a dolgukat. Mindenki, ami tőle épp telik. Ha rajtad van a szemüveg, tisztábban látod, mit hozol magaddal, mihez van még hozzáférésed a múltból, s mi mindent kezdhetsz vele a 21. századi életünkben.  

Egy efféle alulról jövő társadalmi kezdeményezés, mint amilyen létre hívta az Utánam, srácok-sétákat, műhelyeket, fesztiválokat is – s amilyen az Észak Keleti Átjáró Egyesületet és útitársait folyamatosan élteti voltaképp felhívás keringőre: keringőre a láthatatlan szemüvegben.

Mindig hálás leszek, hogy zalaegerszegiként Miskolcon indulhattam el a felnőtté válás útján, majd felnőttként újra kapcsolódhattam ezerarcú lényéhez. A szemüvegben keringőzők arcait se fogom feledni az ezerarcú felséges táncparkettjein…

 

 

 

Hamarosan folytatjuk...