Privát félÚT Miskolcon VII. ...az Avason!

Hetedik alkalommal is visszatértünk a sorozat egy korábbi helyszínére, az Avasra!

Közös élményünk a város. Emlékeink és érzelmeink most és általunk, az előttünk élők tapasztalataival, ránk hagyott tárgyaival, városával. Adott életkoron túl érdemes lehet előkészíteni a baráti együttléteket. Privát félút Miskolcon: valaki közülünk invitál bennünket megmutatni helybéli mikrovilágát, mesél nekünk az utcáiról, esetleg behív az otthonába…

Privát félút Miskolcon. Hetedik fejezet, 2025. június 19. Avas III. ütem, búcsúszimfónia

Kapusi Krisztián (Miskolc, 1975)

Bölcsészként próbálok minél tovább életben maradni a városban. Elvált vagyok, néhány költözés után hét éve lakom a szegény nagyanyámtól örökölt Győri kapui panelgarzonban. Most úgy fest, végleg elköszönök az avasi lakóteleptől, a Mednyánszky utcai lakástól, ahol 1980 és 1999 között felnőttem, később a válás körüli időkben ott húztam meg magam apánál, onnan haltak ki a szüleim.

Tartsatok velem, 2025. június 19-én szombaton délután négykor találkozunk az avastetői sportpálya pingpongasztalainál (buszvégállomás). Lefelé gyalogolva a régi haditechnikai parkról meg a Hajós utcai suliról mesélek, pillantást vetünk a Klapka utcai lakásra, ahol 2015-ig fiatal családos emberként éltem. Megmutatom, hol kamáztam először, felmegyünk a Mednyánszky utcai lakásba csodálni az erkély és a gyerekszobám kilátásait. Gyertek!   

****

És jól sikerült. Panoráma presszó és pálcikás jégkrém, romos Pfliegler villa kísérteties lépcsőháza, olajszagú harckocsikabin felfelé araszoló hadiparkban – avastetői napközis emlékfoszlányok a nyolcvanas évek elejéről. Piros klottgatya fehér atlétatrikóval volt a harminchármas suli kötelező tesicucca, a többieknél – harminchetes, negyvenes, negyvenkettes – valamilyen formában a kék szín dominált. Nem véletlen, hogy néhány éve úgy lelkesedtem Kiss Tanne István játszóteres kötetéért, mert a séta során alig hiszünk a szemünknek, hogy a harmadik ütem Hajós és Mednyánszky utcai dombválla még ma is összefüggő mászóka és elvadult homokozó skanzen. Kacskaringós járda bicajpályaként, Tibi volt tényleg a legmenőbb cangás. Telefonfülke kapufa focizáskor, meg az aszfaltkamához is, de negyvenöt év alatt tényleg monstre megnőttek a fák. A régi lakás panorámája így is lenyűgöző: toszkán templom, modern egyetem, junós Tapolca a nagyszobai erkélyről, vasgyári kémények és Bükk vonulatok az udvar felé. Jó volt nagyon, köszönöm.        

****

Aki hajlandó még többet olvasni, két korábbi esszém innen: Szerk. Darázs Richárd: Utánam, srácok a történelmi Avasra! Városi túrák kezdőknek és haladóknak. Miskolci Útikalauz 2. Észak-Keleti Átjáró Egyesület, Miskolc. 2017. 58–61. oldal.   

 

Gyermeknek a vasút: távol és közel, tiltott terep, halálszagú kaland. Ötéves koromtól vagyok avasi. Ablakomból nézem a Ruzsinszőlő és a paneltömbök közötti völgyben, a vasgyári kémények felől kanyarodó iparvágányt, amely nyugatról és délről határolja az Avast. Gyerekkor – félkész lakótelep vízzel telt gödrei, átmeneti fatákolmány üzletek színes kávédarálói, elvadultan is termő gyümölcsfák. A dombot ölelő sín intő határ, ahol a röhögést elfojtja egy-egy szétvágott macskatetem látványa, vagy az éberebb társunk kiáltása: „jön a vonat”! Telente odáig szánkózunk, és pillanatok alatt felnövünk. Ma már inkább a múltba zötyögtetnek a szerelvények.

Száz akárhány esztendővel korábban csak úgy csillogott a millennium bohémre fésülten is tekintélyes pofaszakálla! Dús és romantikus, azzal együtt modern ráció szerint igazgatott. Csodaszámba ment a vasgyár, vöröslő téglákból épült a munkáskolónia, házai között jól tartott tehénkék bóklásztak, rügyeztek a Szinva parti gyümölcsösök. Európa közepén még üdébb volt a tavasz. A lényeg, hogy az én iparvágányom már akkoriban megépült.

Néhány idézet a korból. Miskolc hetilapja írja 1872 márciusában a tervezett szakaszról, hogy az a „közép ruzsin oldalon fekvő szőlőkön fog vezettetni, egész a Bárczi úr majorjáig, innen Csaba felett vonul el s a veres ráki vendégfogadó irányában szakad be az állami vaspályába”. Keretezett pillanatkép: a diósgyőri üzemet a tiszai fővonallal összekötő sínpárt 1873. október 16-án átadják a forgalomnak. Az ipari használat eleinte nem kizárólagos, próbálkoznak személyszállítással, ez a kezdeményezés egy hónapon belül megbukik. Marad az ipari jelleg és persze a látvány, ami valóban pazar. Miskolci naplóírónk, Szűcs Sámuel 1873 őszén veti papírra mindezt: „október 23, 24, 25. napján a Ruzsinban szüreteltem, a gyönyörű helyen fekvő szőlőnek érdekességét neveli a diósgyőri vasútvonalnak derekán át menetele. A természet gyönyörűségének szemlélete közben többször láttuk az emberi ész egyik legszebb találmányát, a mozdonyt a távirati oszlopok mellett itt keresztül robogni”. (Később, egészen 1954-ig mégis beindul a személyszállítás, naponta munkások százai vonatoznak át a völgyön, az utolsó években diákokat szállít az egyetemet érintő vonal.) A vágány együtt öregszik a monarchiával, ráfér némi frissítés a világháború küszöbén. Mai arculata 1913 és 1915 között alakul ki, amikor a vasgyár és az Avas közti szakaszát északabbra helyezik. Állomás létesül a Tatár utcán, belga módszerrel vájják, verpeléti andezittel boltozzák a Muszkásoldal alagútját.  

Összeomlik a monarchia, szerelvények jönnek-mennek, baljósan csikordulnak a vasúti kerekek. Az Avas alatt Miskolc és Diósgyőr Szinva parti határa összefüggő ipari övezetté alakul. A Miskolci Gőztéglagyár Rt. megegyezik az állammal, és a Tatár utcai telepéből átengedett területen 1913-ban állomás létesül a diósgyőri iparvágányon. A vas- és acélmű összeköttetése az országos fővonallal alapvető a nyersanyagok, termékek és a munkaerő szállítása szempontjából, 1944 nyarán viszont a téglagyár és az iparvágány szomszédossága kap tragikusan hangsúlyos szerepet.

Ott, a szőlődomboknál kanyarodó bukolikus vágányomon indultak Auschwitzba a halálvonatok. Öt vasúti szerelvény gördült ki 1944. június 12. és 15. között a miskolci téglagyárból. A tízezernél is több bevagonírozott ember némileg talán megkönnyebbült az indulásnál, amikor elmaradtak lassan a gettó és a téglagyári színek verőlegényei. A marhavagon résein át látták még a napsütötte Avas virágzó lankáit. Elindultak gyermekkorom vasútján, ütemesen csattogtak a kerekek.

Iparvágány kéménytől kéményig. Vasgyártól az egyetemi erőműig, 1944-ben a láger krematóriumáig. A halálvonatok útvonaláról alig néhány éve van fogalmam és valószínűleg csak bebeszélem magamnak, hogy annak idején ezt érzem én szánkózó gyerekként az Avast övező vágányhoz érve. Ma is járjuk a domboldalt a fiammal, figyeljük a síneket, az alagutat és a szemafor vörösét. Anélkül, hogy bármit is mondanék, neki is megvannak a saját gyereksejtelmei, igézően nyomasztó érzései a helyről.

 

Erkélyfesztivál

Általánosan nyilatkozni értelmetlen: az Avas rendkívül nagy terület, utcánként, házsoronként eltérő hangulatokkal, közérzettel. E sorok írója ötéves korában, 1980-ban költözött a harmadik ütem eredetileg „zölderkélyes” tízemeletesébe. A lakótelep a szemei előtt hódított el újabb és újabb területeket az elvadult kertektől, otthona körül templom, gimnázium, könyvtár épült. És meg is szűntek rendíthetetlennek hitt létesítmények, emlékké vált a Piramis, az Ifjúság és a Platán étterem, a Papucs, Matyó és a Panoráma presszó, a Márka ABC meg a hadipark.

A lakótelepi életérzés újrafogalmazása egyébként is több helybéli lakos, politikus, kulturális intézmény, civil szervezet fontos törekvésévé vált az elmúlt években. Túlságosan direkt propagandával, a népboldogítás pátoszával persze sosem lehetett a gondolatokban és a zsigeri érzésekben előnyös változásokat indítani. Mindenekelőtt önös célok késztettek arra, hogy 2009 szeptemberében névtelenül szervezzek egy afféle erkélyfesztivált a házunkban. Nagy kaland volt a fiammal sötétedés után kiragasztani a lépcsőházi faliújságra meg a liftajtókra a felhívásunkat, egyikünk fedezett, míg a másik szórólapokat dobált a levelesládákba. Az alábbi szöveget jutattuk el szomszédjainkhoz: „Csináljunk erkélyfesztivált! Tisztelt lakótársak! Vasárnap, 2009. szeptember 27-én, délelőtt 10 órától tízóraizni fogunk az erkélyünkön. Szeretnénk, ha mások is kimennének akkor az erkélyükre, hogy köszönthessük egymást, szót válthassunk. Jó lenne egy olyan fénykép a házunkról, amelyen az összes lakó látható volna az erkélyeken. Kiindulhatna a Klapka Gy. u. 17. szám alól egy hagyománnyá váló kezdeményezés, mely a célját betöltve elérné, hogy előbb mindenki közülünk, majd az összes avasi, idővel minden miskolci lakótelepi, végül az ország teljes lakótelepi népessége az év egy napján néhány percet együtt töltsön az erkélyeken. Bőven van miért felhívni magunkra a figyelmet, másfelől meg elég, ha ettől egy picit is jobban érezzük magunkat. Nincs más hátra, csináljunk erkélyfesztivált!”.

A megadott időpontban néhányan tétován, gyanakvó kíváncsisággal merészkedtek ki az erkélyre, szerencsére volt közöttünk bátran és lelkesen integető szomszéd is, mások meg behúzták a függönyt és később szemetesvödröt vagy éppen bevásárlószatyrot szorongatva firtatták, hogy ki és mi állhat a hóbortos kezdeményezés mögött. Történt tehát valami. (Megjegyzem, az erkélynél is izgalmasabb hely a lépcsőház. A lakók összefutnak, beszélgetnek, üzennek egymásnak. A szó elszáll, viszont a liftbe, faliújságra kiragasztott cédulák gyűjthetők, és létezik olyan furcsa lépcsőházi fantom, aki ilyesmire vetemedik. Jó, szoktam hagyni pár órát vagy napot, hogy célt érhessen a törekvés, de folyamatosan nyomaszt, nehogy valaki megelőzzön és leszaggassa az egyedi és megismételhetetlen darabokat. Csak a kézírás érdekel, afféle public art alkotásoknak tekintem a jellemző stílussal, sajátos tartalommal, egészen konkrét üzenetekkel feltűnő falragaszokat. Már meglehetősen komoly gyűjteményem van…)

 

***

Támogasd Átjáró Könyvek sorozatunk új köteteinek kiadását!