Hetvenkettő meg hetvenkettő – az ötvenkilenc!

 

A címben nem matekfeladvány található. Arra utalunk, hogy a „Hetvenkét méter – Képek és történetek Miskolc jelképéről, az avasi kilátóról” című könyvünk két kötetben jelent meg (mindkettőnek ez a címe, I. és II. jelzéssel), a második ünnepélyes bemutatóját a napokban tartottuk. Így a duplakötetes megjelenés dátuma végül is idénre csúszott (az első már napvilágot látott tavaly augusztusban), arra az esztendőre, amikor várhatóan elindul a tévétorony nagyszabású felújításának beruházása, és már csak egy év választ el minket a következő kerek évfordulótól: az 1963 / 2023-as, azaz hatvanéves jubileumtól. (Idén tehát 59 éves az épület.)

Szóval jeles időszakot élünk a több mint hat évtizeddel ezelőtt Hofer Miklós építész és Vörös György statikus által megtervezett különleges objektum történetében, aminek meglátásunk szerint szép emléket állít az Észak-Keleti Átjáró Egyesület által kiadott, képes album jellegű könyv. Közel kéttucatnyi szerző, félszáz fotós, neves és névtelen gyűjtők munkája található benne – ezúton is köszönik a szerkesztők mindnyájuk segítségét!

Az április 8-án magában a Kilátó Kávézóban lezajlott kötetbemutató – e tekintetben pedig a vendéglátóhelyet és Rák Mónikát illeti a köszönet – jól sikerült, az érdeklődő közönség egyrészt meghallgathatta Bereczki Zoltán építész kiselőadását az épülethez fűződő személyes élményeiről, majd Kapusi Krisztián történész beszélgetését a könyvben is megszólaló Bordás Gáborral, illetve Kalotai Norberttel, akik mindketten – különböző időszakokban – zenés programokat szerveztek a kilencvenes és kétezres évekbeli (korábbi nevén) TV Presszóba. Sokan mások is hozzászóltak az izgalmas beszélgetéshez. Ezt követően A kilátás mindenkié című film vetítése következett, amely úgynevezett közösségi filmezés keretében jött létre tavaly, rendezője-operatőre Szilágyi Levente volt. De akkor említsük meg a (két) könyv tördelőjét is! Ő Szakos Dániel grafikus.

A Hetvenkét méter I-II. jelenleg a kiadó egyesületnél érhető el, később bizonyára üzletekbe is kerül. Az atjarokhe.hu webcímen lehet keresni, érdeklődni. 4400 forint az ár (a két rész együtt). Ugyanitt az avasi kilátóval, annak jellegzetes ábrázolásaival kapcsolatos további termékek is beszerezhetők: pólók-pulóverek, poharak, sálak, maszkok, egyebek.

Az új könyv: cím- és hátoldal, tartalomjegyzék

Hetvenkét méter – kötetbemutató a kilátóban, a kilátóról

A tavaly megjelent Hetvenkét méter - Képek és történetek Miskolc jelképéről, az avasi kilátóról című könyv második kötetének ünnepélyes bemutatója: 2022. április 8., péntek 18 órai kezdettel. Beszélgetés, filmvetítés, kiállítás. Helyszín: az Avasi Kilátó Kávézó.

 

Program:
18.00-tól: 72 méter II. kötetbemutató
19.00-től: A kilátás mindenkié filmbemutató
20.00-tól: Laza, zenés hangulatidézés DJ Astróval és Bordeeval

 

Esemény: https://www.facebook.com/events/1579096665800103 

US kilátó – ÚJ TERMÉKEK KILÁTÓS DIZÁJNNAL!

Egyesületünk a kiadványok mellett kezdetektől készít nyomatos pólókat is, vagyis a kötetek mellett a FASHION is megjelent repertoárunkban, hogy ne csak olvass városunkról, de viselhesd is azt. Ez esetben leginkább szitázott pólókról van szó, és nem csak az ötlet, de a tervezőgrafikusok is miskolciak. A pólók mellett persze több más is előfordult már, például, sapkák, pulóverek, kitűzők, puzzle, hűtőmágnesek, stresszlabdák stb., Így nem csak olvasgathatsz, de hordhatod és ajándékba is adhatod Miskolcot.

A legtöbb ilyen póló és egyéb kiegészítő különböző projektekhez kötődött, és ajándékként osztogattuk. A 2008-2009-es Egyszer volt hol nem volt Acélváros című projektjével kezdődött a sor, amikor egy földesista önkéntes tervezett logót, és ebből készült egy nyomatos póló, melyet egy támogatónk készített. Ezután két másik projektpóló következett partnerségben zajló programokban: a Műszakváltás a Factoryval, a Tündérkert pedig a Bányász Kulturális Egyesülettel, 2010 és 2011 táján. (Boós Feri és Darázs Richárd tervei alapján.)

 

A következő, komolyabb széria Utánam, srácok! felirattal (a kilátót és egy villamost ábrázolva) 2012-ben és 2013-ban készült, először még az Egyszer volt, hol nem volt... projekt keretei között, majd attól függetlenül, már árusításra szánva készítettük az újabb nyomást. /Balogh Attila tervei alapján./

A 2013-ban indult KAMA projektünk – mely egy közösségi programokra épülő, alapvetően zöld kezdeményezés volt – új idők szelét hozta: a projektproduktumok között megjelentek KAMA Mentsd meg a jövőt! feliratú pólók, szatyrok, illetve stresszlabdák és zsonglőrlabdák is. 

Azóta sok hosszú év telt el, kamás pólók sokasága készült el és került kiszórásra különböző változatban (pl. Utánam srácok!, újabban Kelj fel és játssz! és Zöld Meteor felirattal). Ezeket a pólókat eleinte vetélkedős csapatok vagy más programok (pl. faültetés, szemétszedés) résztvevői kapták, majd inkább a kamakupák, kamabajnokságok csapatai, mezként viselve azokat. Jó néhány széria megjelent mindenféle színekben a rövid- és hosszú-ujjú pólókból a fentebbi feliratokkal, sőt előfordult, hogy külön szitanyomás készült egy-egy partnerünkkel szervezett eseményre (EX-Act Project Kft. csapatépítő kamázás; Máltai Szimfónia program és a Mirákulum Egyesület: Napvilág Fesztivál; Debreczeni Márton SzKI: kamakupa). Bár a kamázás kapcsán a labdákon volt a hangsúly, mint játékszer, készült néhány nyomatos bőrlabda és stresszlabda is az évek alatt, de még díszdobozos készlet is. Lett kama-logóval ellátott baseball sapkánk, újabban pedig kamás pulóver, kapucnis póló és maszk is. Igazi különlegesség, hogy az UV-s kamázáshoz készíttettünk UV-aktív mezeket is, melyek nagyon jól mutatnak sötétben. (Babos Kriszta, Török Eszter és Zagyi Peti grafikáit használtuk.)

 

 

Az utóbbi években a Zöld Meteor kamás kellékek mellett megjelent a Conin projekt és az Utánam Srácok Fesztivál is újra kilátós motívummal, majd a Koffertúrák is. Utóbbi pólókon, szatyrokon, hátizsákokon, mint az egyesület egyik újabb társadalmi vállalkozásának promóciója. Ezek mellett más ajándéktárgyak is készültek: a kilátót és más miskolci motívumokat tartalmazó hűtőmágnesek, Miskolc-kocka és kockapóker-készlet. A tavalyi évben végre eljött az ideje az újabb – a 2021-es Utánam srácok a kilátóba! programhoz kapcsolódó – kilátós termékeknek is: pólók és pulóverek, szatyrok és hátizsákok, pálinkás és vizes/whiskys poharak jelentek meg és kerültek árusításra. Ezt követően bővült a repertoár: maszkok, csősál, gyermek pulcsik. (Török Eszter, Szakos Dani és Dombóvári Ági grafikáit használtuk.)

 

Az igazi siker az újabb kilátós sorozat esetében számunkra az, hogy nemcsak hogy eladható termékekről van szó, hanem örömmel viselik, mutatják a közösségi hálón is (Miskolcon, Seattle-ben, Kanadában, Írországban vagy máshol).

 

 

 

Várunk további képeket is vásárlóinktól az atjarok@gmail.com címre, vagy Facebook-csatornánkra!

 

Mesék a halnáról 2. – mi úszott az olvadékban?

A diósgyőri vaskohászatról-acéliparról évek óta folytat gyűjtéseket és kutatásokat az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. Sok információ manapság már a Facebookról származik: elsősorban a személyes emlékek, privát élmények. Például arról, ki hogyan emlékszik a 30-40 évvel ezelőtt mindennaposnak számító Avas-oldali salaköntésekről. Fény és hang... aki látta és hallotta, máig nem feledte.

Az alábbi gyűjtés anyaga másfél évvel ezelőtt a Minap újságban jelent meg (2020. október 31.) először.

A nemrégiben épp két és félszáz éves múltra visszatekintő miskolci-diósgyőri kohászatnak és acélgyártásnak sokan sokféleképpen igyekeznek emléket állítani a jubileum idején.
Az egyik ilyen törekvés az Újgyőri főtérre szánt emlékmű, amely kezdeményezést a városi önkormányzat karolta fel. A Kraitz Gusztáv által készített szoborkompozíció az eredeti tervek szerint már állhatna, de az elmúlt két évbeli  járvány- és karanténhelyzet miatt elhalasztották a felállítását; jelenleg nem ismert még a kitűzött határidő. Előzetes látványtervek alapján a nagyközönség is megismerhette már az elképzelés lényegét, miként is nézne ki a hajdani „Marx téren”, a Diósgyőr-Vasgyár központi közlekedési csomópontjában megjelenő látványosság.
Az emlékmű magvát képező, valamikori valóságos ipari objektumot megjelenítő fődarabot szokás úgy emlegetni, hogy „kokilla”, de igazából az acélgyártás folyamatának egy másik, ugyancsak fontos és emlékezetes alkatrészéről van szó.

Amit Kraitz Gusztáv szobrával megformálni igyekezett, az nem más, mint egy salaküst. Hogy egész pontosan mi is a salaküst és hogyan használták, azt a Hámorban működő Kohászati Múzeum vezetője, Harcsik Béla segítségével idézzük fel.
– A kohászat szükséges mellékterméke a salak. Egyrészt összegyűjti a fémolvadék szennyezőit – kezdte a magyarázatot a szakember –, másrészt elszigeteli a fémet a légkörtől. A salak úszik az olvadék tetején, ezért könnyen eltávolítható. A vas- és acélgyártás során képződött salakot hasznosítják, a szeparálást követően a fémtartalmát visszaolvasztják, a nemfémes részt a magas kalciumtartalmának köszönhetően az építőipar – úgymint cementgyártás, pályaborítás, útalap és a többi – dolgozza fel.

Amikor pedig a gyártás során eltávolították a salakot, és acélból öntött, több köbméteres üstökben fogják fel, majd olvadt állapotban szállítják ki a salakhalnára, ott visszahűtés céljából kiöntik. Ennek, vagyis a halnán történő kiöntésnek a fény- és hanghatására még miskolciak ezrei emlékezhetnek, különösen akik a Győri kapuban éltek az LKM működése idején, de távolabbi városrészekbe is ellátszódott és elhallatszódott az esemény, vörösre festve az égalját, és kilométerekre terjedő pokoli zajt keltve. A fényjelenség különösen este, sötétben bizonyult különlegesnek és emlékezetesnek. Akik a diósgyőri salakhalnáktól látótávolságra laktak, azok éjszakánként megcsodálhatták az eget beragyogó fényjátékot. Mindezt azért fontos ilyen részletesen felidézni, mert éppen ezt a jelenséget eleveníti meg az Újgyőri főtérre szánt emlékmű. A célja azáltal is megőrizni, elevenen tartani a 250 évvel ezelőtt, Mária Terézia engedélyével, Fazola Henrik által alapított Diósgyőri Kohászat és későbbi testvérüzeme, a Diósgyőri Gépgyár emlékezetét. A szobrot alkotó művész koncepciója, hogy a salaküstből időnként feltörő fény szimbolizálja a nyersvas- és acélgyártást.

Régi fotókat keresünk
Olyan fényképeket keresünk, amelyeket évtizedekkel ezelőtt az esti égboltot sárgás-vörösre színező salaköntésről készítettek a közelben élők a Győri kapu térségében. Az olvasók által meglelt és a Miskolci Napló szerkesztőségéhez eljuttatott fotókat a diósgyőri kohászat két és fél évszázados jubileumát ünneplő cikksorozatunk következő részeinek illusztrálásánál szívesen használjuk majd. A fotókat az info@mikom.hu atjarok@gmail.com e-mail-címre várjuk.

Mesék a halnáról 1. – „Gyönyörű tűzijáték, filmbe illő zaj”

A diósgyőri vaskohászatról-acéliparról évek óta folytat gyűjtéseket és kutatásokat az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. Sok információ manapság már a Facebookról származik: elsősorban a személyes emlékek, privát élmények. Például arról, ki hogyan emlékszik a 30-40 évvel ezelőtt mindennaposnak számító Avas-oldali salaköntésekről. Fény és hang... aki látta és hallotta, máig nem feledte.

Az alábbi gyűjtés anyaga egy évvel ezelőtt a Minap újságban jelent meg (2020. december 12.) először.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján állandó izgalmas élmény volt Miskolcon, hogy hallani és látni lehetett a halnán történő esti salaköntés zaját, fényét. Az égbolt vörösen izzott, a hang pedig... pokoli, filmbe illő zajhatás volt. Kinek milyen emlékei vannak a jelenségről? Így került fel a kérdés és felhívás a Diósgyőri sínek nevű Facebook-csoportba. A közös emlékezésbe sokan kapcsolódtak be hasonló kis történetekkel, az internetes közösségi oldal több csoportjában is folytatódott a „mese a halnáról”.

Takács Józsefné: – A férjem ott dolgozott, ők robbantottak szét.
Tóth Sarolta: – Én kiskoromban azt hittem a zajra, hogy óriások kalapálják a gyárban a vasat.
Miskei Gia: – Hatkor, kettőkor és tízkor „fújt” a gyár, műszakváltást jelezve, este pedig ilyenkor lángolt fel a „fáklya”. Az esti öntés és csapolás a közel lakóknak durva élmény lehetett... Nekem csak a szüleim indulását vagy hamarosan hazatértét jelezte.
Tóth Sarolta: – Jujj, de utáltam, amikor fújt, mert tudtam, hogy akkor kelni kell, mert hamarosan suli. Persze most már hiányzik.
Miskei Gia: – A kettest vártam, mert az oviban nem kellett tovább az alvást tettetni.
Szilasné Jósvai Júlia Katalin: – Nekünk az ablakunkból látni lehetett azt a kéményt, ami lángolt időnként, eleinte féltem tőle, de idővel megszerettem.
Németh Tibor: – Emlékszem, hogy amikor vittük ki a Nádasrétre a hulladékot a Kamazzal, idegesítettek a menet közben felugrálók – akik húzogatták ki a vasat a billencsből. Valaki kitalálta, és működött, hogy a törmelék tetejére egy kis frissen kiöntött salakot a bagerral rakassunk. Mire leértünk a nádasréti hulladéktelepre, pont annyira lehűlt, hogy aki lendületből felugrott, már ugrott is le, csak a cipőtalpa fent maradt a forró salakon. Hát ez is felejthetetlen élmény volt.
Paulon Rozália: – Mi közvetlen a halna alatt laktunk. Leírhatatlan, hogy akkor gyerekfejjel mit éreztünk. Féltünk is, meg élveztük is a látványt.
Kovács Ferenc: – Jártunk a Tenkesre fürdeni, ami a halna alatt volt. Amikor öntötték a salakot, az egész Gyár utcát, Musz­kás­-oldalt és környékét bevilágította. Főleg télen volt szép, amikor a hó is rózsaszínnek látszott.
Balajtiné Zsuzsa: – Én is jártam gyerekként oda fürdeni a nagyszülőkkel. Jó meleg víz volt. Gyógyvíznek hívtuk. Lehet, az is volt. (A Gyár utca és a halna között volt a Tenkes patak, és abba folyt bele a forró víz, amivel a salakot hűtötték. Erős kénes szaga volt. – a szerk.)
Durbák György: – Gyerekkoromban, az ötvenes évek első felében a Glószban laktunk a második emeleten, mindig rohantam a konyhaablakhoz bámulni a salaköntést!
Balthes József: – Gyönyörű volt.
Jurás László: – Gyerek voltam, de az Avas túloldalán, a Népkert felől is lehetett látni a vöröslő eget. Még ha felhorkant a nép a stadionban, annak a hangja is elért a belvárosba.
Simon János: – Lehetett látni a Mexikóvölgyben is, ahogy öntik ki a forró salakot!
Szabó Irma: – Nem volt mindig „szívderítő” egy-egy ürítés, mert ha valaki véletlenül beleesett, az természetesen menthetetlen volt! Ezeket nem használták fel a vasgyártására, hanem a halnára kerültek, amit a németek vettek meg. A halna tartalmazott még annyi vasércet, amiért a németeknek érdemes volt megvásárolniuk.
Kovács Ferenc: – Nem sűrűn estek bele.... Amit a halnára ürítettek-öntöttek, az salak volt.
Miskolci László: – Na és a szálló „ökörnyálra” – vagyis a salak­öntéskor keletkező finom szálakra – már nem is emlékszel, ami a szellő fuvallatára betakarta a környező városrészt?

A salakrobbanás 2005-ben

 Nagy István: – A kétezres évek elején (2005 – a szerk.) volt egy hatalmas robbanás. Gyerekként a Gépész utcai játszótéren ültünk nyáron, mikor eldurrant, valószínűleg víz került alá. Na az kemény volt... Biztos sokan emlékeztek rá.
Kohr Ádám: – Meteorzápor volt a Vasgyárban...
Harangozó Irénke: – Így volt. A Thököly utcában laktunk, és mindig vörösen izzott, a 10 emeletesből lehetett látni.
Steinbinder Lívia: – Gyerekkorom emléke még a „nagykalapács” hangja és a gyár fújása háromszor. De jó ezekre visszagondolni. A salak kiöntése pedig forró olajba víz cseppenése, sercegő és hangos! Az egész családom dolgozott ott, sőt, egész Miskolc.
Szemán Miklós: – Négyszer, reggel 5-kor is!
Miskolczi Annie: – A gyár fújását meddig lehetett hallani?
Tóth Gábor: – Arnótig biztosan!
Vargáné Kovács Éva: – „Gyár búgott fel, 10 óra, Nagykovácsmű-sziréna, Zúgja-búgja itt az éj, Aludj város, aludj nép... Csucsukálj, aludj el, aludj el” – így altattam a gyerekemet.
Nics Éva: – Úgy hívták: dudál a gyár. Leginkább egy hajókürtre hasonlított.
Hanyecz Zsuzsanna: – Mi „fúj a gyár”-nak mondtuk.
Kozma István: – Akkor volt az igazi, amikor vihar után a tócsákba is jutott, és repkedtek a fej­nagyságú kövek!
Vincze Tibor: – Sohasem volt pánik! Ez vele járt a kohászattal. Bárcsak üzemelne még!
Fedor Béla Károly: – 1972-73 között dolgoztam az LKM nagy­olvasztó gyáregység villanyszerelő ügyeletén. Sűrűn kellett kijárni a halnára, mert a granulálógép állandóan betojt. Nos, annak volt még iszonyú hangja, amikor a forró salakot elkezdték önteni egy nagy forgóventilátor-szerű dobra, és közben locsolták vízzel! Zengett tőle a környék. Egy több 10 KW-os motor pörgetett egy óriási dobot, amire ráeresztették a forró salakot. Ezt használták az építkezéseken hőszigetelő adaléknak.
Vanyó András: – A salakot ezzel granulálták, a víztől szétrobbant a folyékony salak. Amióta nincs, a cement minősége sokat romlott. Az egyik alapanyaga volt a hejőcsabai cementnek.
Tóth Gábor: – Ugyanezt a kohósalakot és a granulátumot – mi grancsinak hívtuk – hordtuk ÉPFU-s sofőr koromban, például a Bánkútra vezető út építéséhez, illetve felújításához.
Szegedi János: – Ráláttam részben. Szép vörös volt... de rég is volt.
Soltész Ágnes: – Miskolciként én is hallottam és láttam a vörös égboltot.

Simon Sándor: – Mi 1990-ig laktunk a Chlepkó Ede (ma Aba utca) 47. alatt a IV. emeleten, és a fák még nem takarták ezt a látványt. Egy darabig, pontosan nem emlékszem, meddig, a salakot granulálták, ami úgy történt, hogy az üstből vékony sugárral öntötték ki a salakot, és oldalról nagynyomású vízzel spriccelték azt. A látvány olyan volt, mint egy tűzijáték.
Siffmann Jenő: – Nem csak a salakot, de a rossz minőségű vasat is kiöntötték.
Visnyei László: – Valamikor 1993-94-ben a nyaralásból visszatérve valami nagyon szokatlan volt a Szinva jobb oldalán számomra. Este 10 körül esett le a tantusz, amikor a csapolás során a vöröses fény nem világította be a szobát. Lebontották a kohókat. Nem voltam érdekelt, de ez volt számomra az igazi rendszerváltás.
Vincze Tibor: – Egy csapolásnál szebb dolog a világon nincs! Főleg ha tudod, hogy abban a dologban a te „kezed” munkája is benne van!
Gazsi György: – De sok kohósalakot hordtam a Nádasrétre innen! Kamazzal hordtuk, takarórétegnek.
Somosváriné Éva: – A Herman Ottó és Bokréta utca sarkáról is látni lehetett! Én ott laktam s annyira természetes volt felnézni minden nap, hogy kiöntötték-e már a salakot, mint hogy feljött-e már a hold?
Szenczi Imre: – Az 50-es évek elején a halna tövében laktunk, a Kertész-telepen. Akkor még nem volt elkerítve az LKM, sokszor közelről néztük a salaköntést.
Varga Ferenc: – A hetvenes években a Békeszállón laktunk. Mondhatni, a halna alatt. A hang és a látvány, ami a salaköntést kísérte, valóban sci-fibe illő volt. Nem tudom, hányan tudják, de a halna alatt, az Üveggyár mellett volt egy kis oázis, amit az ott élő gyerekek csak Tenkesnek hívtak. Valószínű, hogy az izzó salakot vízzel locsolhatták, és az gyűlt össze az aljban. Ez a télen-nyáron kristálytiszta meleg vizű remek kis fürdőhelyet adott nekünk, nem mellesleg gazdag élővilágot hozott létre. Sokat jártunk oda. Szép emlék.
Láng András: – Én is jártam oda fürdeni a 60-as években, mert a nagyszülők a Szövő utcán laktak. Esténként lementünk, egy törölköző és egy szappan kellett csak.
Kiss László: – A 80-as években, az Avason lakva fedeztük fel, milyen jó széliránymérő az orrunk. Ha salak szaga volt – gyerekkorunk széntüzeléséből emlékeztünk rá –, akkor nyugatról, a kohászat felől fújt a szél. Ha porszaga-íze volt – néha még a fogunk alatt meg is reccsent –, akkor délről, dél-keletről, Hejőcsaba, a Cementmű felől fújt a szél. Ha valami bűzösebb „illat” terjengett – mezőkövesdi emlékeket haloványan idézve –, akkor északról, Sajóbábony, Kazincbarcika felől fújt a szél.
Balogh Ákos: – Megvan még a gőzkürt, ami fújt a műszakváltáskor? Emlékül fújhatna megint rendszeresen. Gyerekként vártam a 10 órát, hogy halljam. A Bodótetőről olyan jó volt nézni a gyár fényeit, hallani a munka zaját. Most ugyanez egy sötét folt...
Trifonov Levente: – Én még a Petneházy bérházaknál is hallottam gyerekkoromban a kürtöt, a 90-es években.
Amos Oszkár: – Minden nap 5, 6, 14 és 22 órakor „fújt a GYÁR”. A Hámor Rt.-t ipari gőzzel régebben ellátó kazánház „hangszerelte” a műszak kezdetét, illetve a végét jelző dudaszót. Az a kazánház tudomásom szerint már régen nem üzemel. A nosztalgiafújáshoz nagynyomású gőz vagy sűrített levegő kellene...
Ötvös Zoltán: – A Ruzsin utcán laktam, közvetlen előttünk öntötték a salakot a halnán. Vörös fény és az a fura szag. Gyerek voltam, nagyon szép volt, télen különösen. Egy szilárd darab áttörte a betonkerítést, de nem lett baj.
Kovács Jánosné: – A Bársony Jánoson laktunk. Arra emlékszem, hogy anyukám, mikor mosta az ablakot, vöröses volt a víz!? Szállt ránk rendesen a salak!
Emődi Marika: – Danyi halna volt a neve. A tál ürítésekor a hangja olyan volt, mint amikor a forró olajba vizet öntünk, a szaga büdös volt. Gyermekként akkor nem foglalkoztunk vele, megszoktuk. A kihűlt salakot többen átnézték, és vashulladékot szedtek, majd a Gyár utcán lévő MÉH-be vitték, ezzel is pótolták a jövedelmüket. 1996-ban még üzemelt, de akkor már el volt kerítve, és a közelben már nem voltak lakóházak. Az LKM 9-es kapujánál lévő Diósgyőri állomáson volt még négy lakóház, az egyikben élt az édesanyám. Akkor már csak heti egy-két alkalommal ürítették a salakot, hiszen akkor már nem igazán volt termelés a gyárban.
Csobádi Zoltán: – Gyerekkoromban én Boldváról, kábé 15 kilométerről láttam este a vöröslő égboltot Miskolc irányából, amikor öntötték a salakot, de még az ózdit is lehetett látni a hegyek mögül az égbolton.

Régi fotókat keresünk
Olyan fényképeket keresünk, amelyeket évtizedekkel ezelőtt az esti égboltot sárgás-vörösre színező salaköntésről készítettek a közelben élők a Győri kapu térségében. Az olvasók által meglelt és a Miskolci Napló szerkesztőségéhez eljuttatott fotókat a diósgyőri kohászat két és fél évszázados jubileumát ünneplő cikksorozatunk következő részeinek illusztrálásánál szívesen használjuk majd. A fotókat az info@mikom.hu atjarok@gmail.com e-mail-címre várjuk.

(Szunyogh László által "manipulált", azaz játékból beszínezett – nem korabeli – fotó)

MIért éppen az Avas? kötetbemutató az Avasi Présházban

 

Kama Dzsembori a Zrinyiben! – Labda az erszényben XXVIII.

 

 

Bővebben: http://kamaprojekt.hu/nemzetkozi-kamakupa/