1 estére 3 történet

Kedves Olvasókedvű Barátaink, Kedves miskolciak és Miskolchoz kötődők!

Három Miskolc kilátással c. felhívásunkra érkezett történet olvashattok. Az ízelítőt kedvcsinálónak szánjuk, küldjetek ti is, akár e-mailben a miskolckilatassal@gmail.com címre, akár ide a fb-ra közvetlenül az eseményhez vagy az oldalunkra. Az első történet Bán Dávidtól származik, a fotókkal egyetemben. A másik kettő anonim. Ezzel is bátorítunk minden kalandos életűt, hogy osszon meg velünk egy-egy morzsát miskolci életéből. A felhívással a helyi társadalom és a Miskolchoz valamilyen módon kötődők kapcsolódási pontjait kutatjuk, fürkészve olyan értékeket, amelyek talán ma is segíthetnek a városnak és lakóinak abban, hogy a nehézségek ellenére egyre több kedvük legyen saját lakóhelyüket védeni és megújítani.

Fel a toronyig
Öt évig, az egyetem ideje alatt éltem Miskolcon. Az általam korábban nem ismert város felfedezését a felvételi idején kezdtem. Volt közel egy teljes napom, dolgom hamar véget ért és a Belvárost is keresztbe-kasul végigsétáltam már. Irány a város fölé bekacsintó fás hely, a tetején a kilátóval, vajon mit rejteget? Első meglepetésem, az általam akkor még ismeretlen avasi pincesorok különleges házacskái és általuk közrezárt szűk, macskaköves utcácskák világa volt. Meglepett a nyüzsgő belváros és a csendes, romantikusnak is mondható, mesevilágszerű kisházak kontrasztja, ahova a városból csak a villamos zaja szökik fel időnként. Elértem a kilátót, ahonnan végre átláthattam a hegyek közé bekígyózó, igen fura alakú és egyes irányokban mezőkbe vesző város szerkezetét. Szokatlan. Mellettem kisebb gyerekcsoport ámuldozik: „Mekkora város!” „Igen, az ország legnagyobb városa”- felel rá kísérőjük. Továbbindultam, elértem a buszvégállomást. Igazából nem taszítottak a szellősen álló, hegyekre néző négyemeletes panelházak. Úgy gondoltam, ha felvesznek az egyetemre, ide kellene költözni. Így történt. 





A ’90-es évek közepén sokat jártunk a Kisavasra, elsősorban a Nightmare-be, ami aztán Anomnymus, korábban pedig Hetedik Mennyország néven is üzemelt, és a Dukátba (télen elképesztő korcsolyapályává vált az út ott a kanyarban). A Dukátban egy időben elképesztő ófurmintot adtak: 2 decitől már igen furcsa, lebegő érzése volt az embernek, mint valami nagyon jó minőségű pezsgőtől. Egyik este hárman kezdtük ott borozni, az akkori barátnőmmel és egy barátommal, nem túl jó hangulatban, rá vagy két órára már voltunk vagy tízen, elfogyott még néhány üveg ófurmint, és elképesztő, leírhatatlan, szürreális ámokfutás zajlott az asztalunknál… Évekkel később halottam, hogy egy időben a Dukátban, egy új tulaj, aki nem nagyon értett a borokhoz, talált mindenféle régi borokat, és szimpla áron árulta ki – gondolom, ez a magyarázat az előzőekre…

...




Sokszor jártam gyerekkoromban a Nagy-Avason és az Avas-tetőn az egyik nagynénémmel és a férjével (akik az Avas-déli lakótelepen laktak, ahogy akkoriban hívták), így, mivel többször jártunk, nyilván össze is folynak az emlékek. Idilli hangulat maradt meg, séták a szűk utcákon, olykor meginvitáltak minket egy kis borra, hosszú, jó kedélyű beszélgetések… Egyszer az amfiteátrumnál telepedtünk le piknikezni, amit akkoriban, 80-81 körül még használhattak sportpályaként. Iszonyú vöröshangya-sereg vonult át mellettünk a pályán széles sávban… Egy másik alkalommal egy ilyen avasi sétán jött ki rajtam egy vírusos betegség, nagyon fájt a fejem, főleg a lejtőkön lefelé menet, és háttal mentem lefelé, úgy nem fájt!