Fridrich Nietzsche kivételes érzékenységű német filozófusként már 1873-ban fulladozik
a történetírás burjánzásától és ingerülten hirdeti, hogy szükséges felejteni, a cselekvésre
inspiráló plasztikus erőt sorvasztó tudásnak gyűlöletessé kell lennie, muszáj az embernek
történelemfelettivé válnia. A nosztalgia, mint jelenlévő érzés, és általában az érzelmi élet
maga kétségtelenül létező realitás, az viszont, hogy a nosztalgia tárgya és tartalma fokozza-e
az életkedvet és a cselekvőerőt úgy általában, kérdéses.
 |
| Fénytörés 2013, Vörös Juli fotója |
Bajom van a nosztalgiával, ha a jelen és a jövő reménytelenségét „tárgyilagosan” alátámasztó
érzelgős magyarázatokat produkál. A történelmi Avas aranykora a világháborúk között…
Igen, 1913-ban már elektromos árammal működtetett közvilágítás van a pincesorok egyes
szakaszain, a Borsodi Bükk Egylet fásít, teraszosít, területet rendez, padokat, korlátokat,
pergolákat épít. Megtudjuk másrészt a korabeli sajtóból, hogy vandál kezek szándékosan
rongálják a domboldalt, szemetelnek, kirabolnak, a kurtizánok strichelnek, ráadásul maguk a
pincetulajdonosok sem szentek. A városvezetés deklarált célja idegenforgalmi nevezetességgé
fejleszteni az Avast, az idill egyfajta imázs-teremtés részeként válik propaganda-elemmé,
leginkább ábránd a huszadik század első felében is, az utólagos nosztalgia a korabeli realitás
helyett valójában az Avas-mítosz megszépített elemeit sírja vissza.
 |
| Délután, Vörös Juli fotója |
Vágás, ugrás az 1960-as évek közepéig. Bortanya, Alabárdos, Törpe és a társaik. Nívós
konyha, remek borok meg sörök, cigányzene és mindez elérhető áron! Persze a muri kizárólag
az államosított vendéglátás, a Miskolci Vendéglátóipari Vállalat „védőhálója” fölött, a piaci
viszonyoktól mesterségesen függetlenített gazdasági kereteken belül elképzelhető…
 |
| Mai srácok az Avason, Vörös Juli fotója |
Az Avas nimbusza néhány évig még hat a rendszerváltás után. Dukát, Fourier (ha jól írom),
Fáraó, Nightmare, Avasi Koccintó, Anonymus, Fekete Bika, Tátra Bob Club és a többi, és a
többi. Az 1990-es évek közepéig még tartja magát jó pár – immáron a vállalati „védőháló”
nélkül, piaci körülmények között működő – szórakozóhely (a 30-as, 40-es korosztályok helyi
élményei az avasi nosztalgia további rétegeit alkotják), majd az ezredfordulóra drasztikusan
megváltozó fogyasztási, szabadidőtöltéssel kapcsolatos szokások elreménytelenítik a
vendéglátós avasi vállalkozók helyzetét. (Felmerül a kérdés: a rendszerváltás előtti állami
vállalatok avasi egységei csakugyan rentábilisak voltak, vagy pusztán különösebb véráldozat
nélkül elbírta őket a nagy „egész”? Valóban a világ változik előnytelenül, vagy igazából
sosem lehetett tisztességesen megélni az avasi vendéglátásból?)
Az ősrégi sorokon valami mégis mozog, lélegzik, életképesnek mutatkozik a posztmodern
őrülettől távol, ezáltal csöndesen visszaszivárog egynéhány érzés a századfordulós idillből: a
történelmi Avas további sorsának legfőbb tényezői alighanem a magántulajdon felelősségét
viselő civilek, a pincéikre és borházaikra áldozó miskolci polgárok! Amennyiben másoknak,
leginkább nekünk, közvetlenül nem érintett miskolciaknak is fontos e fél évezredes avasi
pincekultúra fennmaradása, őket, a borosgazdákat kell respektálnunk és minden elképzelhető
eszközzel támogatni…
Halvány mosoly Dionüszosz nagybajszú prófétájának arcán… Ma már többet nem iszom, jól
látom, csakugyan Nietzsche kortyol a pince túlsó végiben?
Szerző: Kapusi Krisztián
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése