Nem tudjuk biztosan... de eddig minden jel erre mutat.
Az Észak-Keleti Átjáró Egyesület évek óta kutatja a miskolci erszénylabda történetét, eredetét, és az elkészült több száz adatfelvétel, illetve interjú nyomán láthatóan az rajzolódik ki: a Vasgyárban, az egykori 17-es iskolában lehet a kama forrása, keletkezési helye. A legkorábbi személyes beszámolók az 1950-es évek elejéről-közepéről származnak, és mindben közös: a visszaemlékező a 17-es fiúiskolába járt kisdiákként. Ennél régebbi emléket egyelőre nem találtak a kutatók, és más helyszín sem kerül elő ebből a korból. Nem kizárt, hogy létezik előzmény, de néhány hete a Zöld Meteor kamaklub aktivistái úgy látogattak a Téglagyári utcai tanintézménybe (amely ma a baptista egyház irányításával működik), hogy a kama gyökereihez utazhatnak vissza az időben...
A május közepi kedd délelőtt során több tanóra keretében sikerült a mai tanulókat beavatni a játék rejtelmeibe; szokás szerint akadtak a tizenévesek körében néhányan, akik ismerték már korábbról a kamát, de nem sokan. A tanóra menete, mint az elmúlt hetekben zajlott projekt keretében végig, egy rövid bemutatóból állt, sporttörténeti ismertetőből, az alkalmi kiállítás megtekintésével, majd a néhány tíz perces meccs keretében máris ki lehetett próbálni a dobás, elkapást, elrejtést, futást, szerelést, gólszerzést. Alábbi fotóink segítségével ebbe engedünk bepillantást, de legalább ilyen fontosak a – talán nem túlzás így mondani – kultikus helyszínt felvillantó fényképek. Az iskola épületcsoportjának jellegzetes vörös téglás tagjai látható rajtuk, oldalukon az 1950-es években már ugyanígy létezett (foci- avagy kézilabda-) pályával, ami egyúttal kamapályaként is szolgált. És a tornatermi blokkhoz kapcsolódó kis épülettel, amely az öltözőt és szertárt rejti, s amely talán azonos a korabeli alkalmi tanár-lakkal, amit korábbi posztunkban említettünk.
Néhány kiragadott idézet a hivatkozott kutatási interjúkból:
„Csak a nagypályán játszottuk, mert sokan voltunk. A kézilabdáétól nagyobb focipálya, kézilabdakapukkal. Fém kapu, bebetonozva. De ha egy kukát leraknak, nekünk az is jó lett volna!”
„Vidékről is jártak be tanulók, meg Diósgyőrből, a Tatárdombról, ők hamarabb érkeztek reggel – mit csináljanak? Egy-két teniszlabdát az Árnyaskertből [az ott működött teniszpályákról] szereztek, meg a labdaszedők megkapták a használt labdákat. Szóval korán összegyűlt négy-öt ember, mit csináljunk? Kamázzunk! Két-három ember az egyik meg a másik kapuba. Salakos pályán, kézilabdakapukkal. Az utcának az egyik oldalán a kórház hatalmas épülete, a másikon az iskola. Tehát a kettő között tíz méter. Nem volt drótkerítés. Sokat jártunk át a labdákért...”
„Kézilabda-méretű pályán űztük a 17. számú Vasgyári Fiúiskolában, a ’60-as évek első felében, Fekete Dezső testnevelő tanárunk idejében, de tulajdonképpen nem tornaórákon, hanem jobbára a szünetekben.”
„A nevelőtanári szoba: ott lakott Fekete Dezső testnevelő és Juhász Tibor, az énektanár. Nem tudom, hogy akkor még képesítés nélkül vagy már elvégezték. Dezső-nap volt. Testnevelés óra. Már épp akarta mondani, hány kört kell futni az iskola körül bemelegítésként, amikor a jelentő ember előhúzta a háta mögül az üveget. Lánchíd konyak, mindig azt vettük neki. Fogadja szeretettel!”
„A mostani rendőrőrssel szemben volt a salakos focipálya, ott ment a játék. Kézilabda-kapuval; szerintem a pálya is annak megfelelő lehetett. Ez körülbelül az 1974-76-os évek, 6-7-8-os korunkban.”
Jelen cikksorozat korábbi fejezetei:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése