A francia és/vagy magyar kiszorító játék mint az álló-/félpályás-kama előzménye?
Kiszorító = félpályás kama, mínusz kapuk
A kama eredetének kutatása már a kezdet kezdetén, azaz jó 5-6 éve izgatta az Átjáró csapatát. Az első bejegyzés a témáról: http://utanamsracok.blogspot.com/2015/04/utanam-sracok-kamazni-avagy-miskolci.html
A francia és magyar népi játékként és leírt „kiszorító” avagy „táborlabda” nevű játék leginkább az álló kamával (félpályás kama) rokonítható, pontosabban annak egyik változatával mutat kísérteties hasonlóságot. Nevezetesen az eldobott labda elkapásának helyéről való dobási lehetőség tekintetében.
A korábban tárgyalt füleslabda mellett a kiszorító játékban is fontos szerepet játszott a dobás és az elkapás, bár kapukat egyik játékban sem használtak (a cél: a zászlókkal jelölt alapvonal mögé dobni a labdát). Az is fontos körülmény az eredet kérdését vizsgálva, hogy a német eredetű füleslabda mellett a kiszorító (és több más népi játék) – itthonról és határon túlról is – már a századforduló táján bizonyítottan a gimnáziumi tantervek részét képezték.
Lássuk előbb a kiszorító játék szabályait:
A játékleírások alapján tehát a kiszorító esetében a kama egyik fajtájához (álló/féplályás kama) és a füleslabdáhozhoz nagyon hasonló játékról van szó!
Könnyen elképzelhető tehát, hogy az iskolai testnevelés órákon megismert játékokat iskola után is játszották a diákok, akár átalakítva, legyen az korábbi népi, vagy számukra újabb játék (kiszorító, füleslabda, stb.), ugyanakkor vidékről városba költözött családok gyermekei régi játékaikat az új környezetben is űzhették...
A kiszorító történetéről kevés adatot találtunk. Valószínű, hogy igen ősi játékról van szó, több mozzanatában is rokonítható a görög episkyros-szal, ami az ősfoci, majd foci, illetve a rögbi vagy akár az amerikaifoci egyfajta ősének is tekinthető. A XIX. század végi játékgyűjteményekben már feltűnik a játék különféle elnevezéseken (érdemes végigolvasni, a régies nyelvezet mellett érdekesek a vesztesekre váró különféle retorziók):
A kiszorító aztán feltűnt az 1930-as években, mint egyik eleme a kísérleti Népies Torna kezdeményezésnek, amely egy „öt számból álló népies csapatverseny, hetes csapatok számára, a következő ágakkal: kötélhúzás, rudtolás, stafétafutás, stafétamászás és kiszorító játék... Újnak számít azonban az utolsó, a kiszorító, amely a régi füleslabdajáték és futball előnyeit egyesíti magában, ezek viszonylagos egyoldalúsága nélkül. Gyors, változatos, izgalmas és a test minden részét igénybe veszi.
Nem kell hozzá más, csak egy kétkilós tömött labda, üres térség és tizennégy ember.” (Kis Ujság, 1933.) Érdekes módon az 1950-es években is feltűnik a játék leírása ugyanebben a lapban, majd 1980-ban a Szabad Föld hasábjain is olvasható.
A leírások alapján tehát különböző méretű labdákkal is játszották a kiszorítót. Végül lássunk egy szabatos és szintén régies nyelvezetű leírást a labdafajtákról:
„Lapda: háromféle volt használatban (a gummi-készitmények ujabbkoriak) 1. marhaszőrből, boríték nélkül nyirkosan összeseritett, préselt ökölnyi nagyságú kézi lapda a mit minden ügyesebb kocsis, béres csinált egy marék dohányért, vagy szivarvégért; 2. marhaszőrrel töltött (ha hamut tettek bele, igen súlyosat ütött, meg porzott is) s bőrrel 4-8 cikkből összevarrott és a csizmadia sátrakban zsinegre felfűzött 5-15 kr.-ért árult ütő, kidobó, felálló, kifutó, kótya, falrahányó, pufa, a. b. c. és ugrató, beálló s körjáték-hoz használt lapda; 3. széllabda: belül feszesre felfújt disznó- vagy marhahólyaggal, kívül szijfüzős bőrbevonással ellátott és csak ütőbottal büdözésre, kukkütésre használt s csak nagyobb térségen érvényesülő lapda. Ki a kukkra ütött lapdát kifogásnál elszalasztottá, a kúria minden részéből hangzott feléje: szurok, szurok! " (A Marosvásárhelyi Református Gimnázium Értesítője, 1913-14)
A korábban tárgyalt füleslabda mellett a kiszorító játékban is fontos szerepet játszott a dobás és az elkapás, bár kapukat egyik játékban sem használtak (a cél: a zászlókkal jelölt alapvonal mögé dobni a labdát). Az is fontos körülmény az eredet kérdését vizsgálva, hogy a német eredetű füleslabda mellett a kiszorító (és több más népi játék) – itthonról és határon túlról is – már a századforduló táján bizonyítottan a gimnáziumi tantervek részét képezték.
Lássuk előbb a kiszorító játék szabályait:
 |
| Mint francia népi játék (Forrás: Lukácsy András: Népek Játékai, 1977.) |
 |
Mint magyar népi játék (Forrás: Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye, 1971.)
|
Könnyen elképzelhető tehát, hogy az iskolai testnevelés órákon megismert játékokat iskola után is játszották a diákok, akár átalakítva, legyen az korábbi népi, vagy számukra újabb játék (kiszorító, füleslabda, stb.), ugyanakkor vidékről városba költözött családok gyermekei régi játékaikat az új környezetben is űzhették...
A kiszorító történetéről kevés adatot találtunk. Valószínű, hogy igen ősi játékról van szó, több mozzanatában is rokonítható a görög episkyros-szal, ami az ősfoci, majd foci, illetve a rögbi vagy akár az amerikaifoci egyfajta ősének is tekinthető. A XIX. század végi játékgyűjteményekben már feltűnik a játék különféle elnevezéseken (érdemes végigolvasni, a régies nyelvezet mellett érdekesek a vesztesekre váró különféle retorziók):
A kiszorító aztán feltűnt az 1930-as években, mint egyik eleme a kísérleti Népies Torna kezdeményezésnek, amely egy „öt számból álló népies csapatverseny, hetes csapatok számára, a következő ágakkal: kötélhúzás, rudtolás, stafétafutás, stafétamászás és kiszorító játék... Újnak számít azonban az utolsó, a kiszorító, amely a régi füleslabdajáték és futball előnyeit egyesíti magában, ezek viszonylagos egyoldalúsága nélkül. Gyors, változatos, izgalmas és a test minden részét igénybe veszi.
Nem kell hozzá más, csak egy kétkilós tömött labda, üres térség és tizennégy ember.” (Kis Ujság, 1933.) Érdekes módon az 1950-es években is feltűnik a játék leírása ugyanebben a lapban, majd 1980-ban a Szabad Föld hasábjain is olvasható.
A leírások alapján tehát különböző méretű labdákkal is játszották a kiszorítót. Végül lássunk egy szabatos és szintén régies nyelvezetű leírást a labdafajtákról:
„Lapda: háromféle volt használatban (a gummi-készitmények ujabbkoriak) 1. marhaszőrből, boríték nélkül nyirkosan összeseritett, préselt ökölnyi nagyságú kézi lapda a mit minden ügyesebb kocsis, béres csinált egy marék dohányért, vagy szivarvégért; 2. marhaszőrrel töltött (ha hamut tettek bele, igen súlyosat ütött, meg porzott is) s bőrrel 4-8 cikkből összevarrott és a csizmadia sátrakban zsinegre felfűzött 5-15 kr.-ért árult ütő, kidobó, felálló, kifutó, kótya, falrahányó, pufa, a. b. c. és ugrató, beálló s körjáték-hoz használt lapda; 3. széllabda: belül feszesre felfújt disznó- vagy marhahólyaggal, kívül szijfüzős bőrbevonással ellátott és csak ütőbottal büdözésre, kukkütésre használt s csak nagyobb térségen érvényesülő lapda. Ki a kukkra ütött lapdát kifogásnál elszalasztottá, a kúria minden részéből hangzott feléje: szurok, szurok! " (A Marosvásárhelyi Református Gimnázium Értesítője, 1913-14)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése